Február 14. – Keresd a nőt!

Őszintén szólva úgy voltam a tegnapi nappal, ahogyan egy nyugtalanító egészségügyi tünettel lenni szoktak az emberek: gondoltam, ha nem figyelek oda, akkor talán elmúlik. Akadt viszont olyan olvasó, aki emlékeztetett rá, hogy itt a Férfihangon azért mégsem kellene ilyen könnyedén kezelni az igencsak jól tapintható szimptómákat.

Sok évvel ezelőtt, a Valentin napi mizéria meghonosítására tett próbálkozásokat látva, úgy gondoltam, hogy aligha fejthet ki jelentős hatást a magyarokra egy ennyire kultúraidegen, őszintétlen, cukormázas giccsparádé. – Alaposan elszámítottam magam. Több sem kellett a brazil és amerikai szappanoperákon szocializálódott új nőnemzedékeknek, mint egy, a női érzelgősségre és a női elvárás-elvűségre rájátszó népszokás. És ezen a ponton kérek elnézést azoktól, akik úgy gondolják, hogy van értelme annak, ha a szerelmüknek, szeretetüknek egy külön kitüntetett napon és nem a hétköznapokon adják egyértelmű és gyakori tanújelét. Én mindenesetre nem tartozom közéjük.

Jut eszembe: Valószínűleg elég kevés olyan férfi létezik, akinek nem mondta még nő, hogy nincs érzéke a romantikához. Többnyire némi hümmögéssel szoktuk ezt a megjegyzést tudomásul venni és korántsem szoktunk elgondolkodni azon, hogy mit is jelent valójában a “romantika” fogalma. Pedig ez  a női ajkakon csúnyán eltorzult jelentéstartalmú szó eredetileg valami egészen mást takar, mint amit a modern nő ért alatta. Mára a lovagkori eszmeiség egyetlen momentumával, a nő középpontba állításának eszméjével telt meg ez a szó, és már régen feledésbe merült mindaz, amit pedig már a szó etimológiája is sugall; a romantika fogalma valójában egy regényes, “vadregényes”, nagy sodrású, nagy horderejű eszmékkel telített gondolkodási és művészeti irányzatot takar. Olvassunk csak egy kicsit bele a Wikipédia Romantika címszavába és döntsük el, hogy a férfiakon a romantikát számon kérő modern nőhöz mennyire áll közel a romantika. Merthogy azért mégiscsak illene tükröznie valamit a mai romantika fogalomnak mindabból, amit ez az eredetileg művészeti irányzatként megfogalmazott gondolatiság kifejezett. Ugyan mennyi fogékonyságuk van általában a nőknek a “forradalmi hevület”, a “világfájdalom”, a “nemzeti múlt”, a “nemzeti kultúra” ügyére, mennyire dobogtatja meg a szívüket a “fantáziadús, szövevényes, bonyolult cselekmény”, mennyire érdekli őket a világdráma, mennyire vonzó számukra az egzotikus vidékeken, kultúrákban játszódó kalandos megpróbáltatás gondolata, mennyire vonzó számukra a kalandregény és a krimi műfaja? – Nem kevesebbet akarok állítani, minthogy a romantika valójában férfiműfaj, férfias érzésvilág, és ha valakinek vajmi kevés érzéke van erre, akkor többnyire éppen a nőknek. A modern nők romantika fogalmának középpontjában semmi más nem áll, csak önmaguk és a férfiakkal szembeni elvárásaik. És ez a nőközpontú társadalomszemlélet kitermelte magából azt a helyzethez deformálódó férfitípust is, aki a saját belső igényeit és késztetéseit is megerőszakolva rendelődik alá akár a nő által megkívánt szirupos álromantikának is: szívecskés léggömbbel a kezében, hóna alatt a csillogó díszpapírba csomagolt “meglepivel” szökdécsel a kedveséhez. Persze a férfinem modern paródiáját már nem is igazán foglalkoztatja semmilyen nagyobb horderejű dolog annál, minthogy sikerül-e megfelelnie a női elvárásoknak. Milyen abszurd – vagy inkább törvényszerű (?) -, hogy a hagyományos férfiértékek már régen zajló folyamatos devalválódása, a férfiszellem és a valódi romantika eszményeinek gyorsuló elpárolgása közepette lép fel egyre erőteljesebben a  radikális feminizmus.

Ha régebben elszámítottam magam a Valentin nap várható népszerűségével kapcsolatban, akkor végképp elszámítottam magam abban a tekintetben, hogy fel sem merült bennem, hogy még ennél is jöhet rosszabb. A Valentin napot szemelte ki az az Eve Ensler által kiagyalt táncos, radikális feminista provokáció is, melyet “Egymilliárd nő ébredése” címmel immár harmadik éve rendeztek meg New Yorktól Budapestig világszerte. A feminista korszellem már régen megágyazott annak, hogy alig valakinek tűnjön fel, hogy mindez bár jó ügynek álcázva, de nem egyéb, mint a radikális feminizmus agresszív terjesztése. Az esemény hivatalos honlapján szétnézve  hamar beláthatja bárki, hogy az egész ügy lényege a globális méreteket öltő férfihibáztatás, a tömény androfóbia, a “patriarchális elnyomásról” szóló ostoba társadalmi elmélet propagálása. – “It can be calling for an end to all forms of inequality, discrimination, misogyny and patriarchy.” – Mit is várhatnánk egyebet a “Vagina monológok” szerzőnőjétől, attól a nőtől, aki művében is meghirdeti viszolygását a férfiaktól és élteti a leszbikus szexet? Egyébként pedig melyik másik nap is lenne alkalmasabb arra, hogy mindazokat, akiknek éppen a szerelem fátyolozza el a tekintetét, a radikális feminizmus gyorsan elidegeníthesse egymástól? A magyar rendezvényt “nagy megtiszteltetés érte”, mivel élő streamként közvetítette a globális esemény honlapja is. Nyilván ebben része lehetett annak is, hogy nem régen személyesen Magyarországon járt Eve Ensler a Nőkongresszus alkalmából. Aki nem olvasta még,  itt találja az eseményhez kacsolódó cikkemet. Gondolom, velem együtt számtalan férfinak “belopta magát a szívébe” azzal a megjegyzéssel, miszerint léteznek olyan országok, ahol nincs szükség nőkongresszusra, de Magyarország nem ilyen hely. Valószínűleg milliónyi férfitársam nevében mondhatom; Eve Ensler valódi persona non grata lett ebben az országban, reméljük soha többé nem teszi a lábát erre a földre, hogy a Magyar Férfiakat sértegesse. Éppen elég nekünk a hazai férfigyűlölőinket elviselni, akik mellesleg most aztán mindent megtettek sajátos céljaikért. Akinek van idegzete hozzá, az egy olyan egész órás videóanyag segítségével kínozhatja magát halálra, amelyen a magyar androfób mozgalom színe java képviselteti magát. Férfiasan bevallom, nekem néhány perc elég volt hozzá, hogy sírógörcsöt kapjak és háromszor is megbánjam, hogy nem kértem egy óriási plüssnyulat Bálint napra, hogy azt ölelhessem magamhoz kétségbeesésemben. Olyan töményen ostoba és mérgező kvintesszenciája ez az anyag az androfóbiának, amelyből egyetlen csepp is halálos méreg.

Már nem mernék jóslatokba bocsátkozni abban a tekintetben, hogy jöhet-e még ennél is rosszabb. Szemmel láthatóan van igény rá, hogy jöjjön, például így fogalmaz Koltai Luca, a Habitat for Humanity Magyarország szakpolitikai munkatársnője blogjukon: “Február 14-e anyukám ifjú korában nem volt ünnepnap. Az enyémben romantikus Valentin nappá vált. Remélem, a lányom már az Egymilliárd Nő Ébredésének napjaként fogja ismerni.” – Isten mentsen meg mindannyiunkat ettől! Viszont sajnálatosan sok dolga lesz még mindazoknak, akik ilyen mértékű radikális feminista népbutítás közepette szeretnék ennek elejét venni. Ha lehet választani, akkor inkább a Valentin nap, akár minden giccsével és műromantikájával együtt.