Feministák márpedig vannak

Gondban vagyok, mert Bruno kollégával nemrég kissé összezördültünk, és ez a cikk most úgy tűnhet, mint egy személyes támadás a vitaindítója ellen. Nem az. Nagy híve vagyok az önvizsgálatnak, mert az igazság keresése közben elengedhetetlen. Annak is megvan a saját helye, hogy közösen is átrágjuk ezeket a kérdéseket. Ami miatt tollat ragadtam, az a feminista félrevezetések és átverések olyan emlegetése, mintha valódi és releváns érvek lennének. Kell az önvizsgálat, de nem ilyen alapokon. Nem hagyhatjuk, hogy logikus érvelésünket vagy szilárd elhatározásunkat elbizonytalanítsa valamiféle meddő lelki szorongás, netán egy jól hangzó szofizma. És itt egy nagyobbacska kitérőre lesz szükség.

Mi is az a szofizma? Politikánk és közéletünk vére és veleje, a (neo)liberális filozófia alapköve, amit nemes egyszerűséggel nevezhetünk szándékos félrevezetésnek, de hivatalosabb definíciója is van:

(…) a szofizmus szó a látszattudós és szócsavaró pejoratív jelentést kapta. Manapság szofizmának, szofizmusnak (azaz álérvelésnek) azt a jelenséget nevezik, amikor egy vitában valaki szándékosan őszintének látszó, de mégsem érvényes érvet használ azzal a reménnyel, hogy ezzel meg tudja téveszteni vitapartnerét.

Kiegészíteném ezt a saját magyarázatommal: a látszattudós és a szócsavaró igen fontos jelzők a jelenség megértésének szempontjából. Nem buta emberek ostobaságairól van szó, hanem intelligens emberek értelmesnek látszó érveléséről, amiről olykor kifejezetten izzasztó dolog lehámozni a logikai-filozófiai duplacsavart. Az ilyen szofisták egy vitában mindig arra lyukadnak ki, hogy ellenfelük nem vette figyelembe a probléma egy apró és rejtélyes, ámde nagyon fontos részletét, ezért minden munkája és érvelése semmissé nyilváníttatik. Mindez persze tartalmazza a burkolt célzást, hogy a vitapartner azért nem figyelt erre az “apróságra”, mert nem ért a témához, hülye és műveletlen. A szofisták gyakran bújnak a szakértő álarca mögé, ahonnan ok nélkül túlbonyolított szakzsargonnal, az egyszeri emberek elriasztását szolgáló posztmodern zagyvaságokkal biztonságosan zavarhatják össze a közvéleményt. Szövegük olyan, mintha a témáról szólna, és értelmesnek is hangzik, de valahogy nem lehet igazán rávilágítani, hogy konkrétan mit is akarnak vele mondani, és így ellenérvet sem lehet hozzá gyártani. A szofizmus egyik legfőbb ismérve, hogy csak nagyon ritkán állít valami kézzelfoghatót – helyette inkább csak tagad vagy kérdez, és a valóság helyett absztrakciókról beszél. Célja általában nem több, mint aláaknázni az ellenfél érveit; megoldásokkal nem szolgál, megelégszik a pusztítással.

Hogy tulajdonképpen hogy jön ez ide? Úgy, hogy a feminizmus önvédelmi technikái javarészt ilyen ál-érvelések. (Bár akad köztük egyszerű, bugyuta hazugság is szép számmal.) Nem mindet könnyű megcáfolni, de nem is lehetetlen. Kezdjük a legjelentősebbel:

1. A feminizmus sokszínű, megismerhetetlen és támadhatatlan.

“Hogy mered te a feminizmust támadni, hiszen az nem is egységes, tehát a kritikád nem vonatkozhat az egészére.” Ki ne hallott volna ilyesmit? Értem én, hogy szerintük a kiskerti feminizmus sok dologban különbözik a rezesbanda feminizmustól, de ettől függetlenül a feminizmust igenis lehet, és kell kritizálni. Elsősorban azért, mert bár a kiskert és a rezesbanda között van némi különbség, de a feminizmus közös keretbe foglalja őket – különben teljesen értelmetlen lenne a fogalom. Mi a közös keretet támadjuk, a lényegtelen részletek hidegen hagynak minket. Mindenfajta feminizmus közös alapvetése a nők hátrányos helyzetbe szorítása a férfiak által, ami szerintünk hazugság, tehát minden feminista irányzat hazugságra épül.

2. Az egyes feministák nem azonosak a feminizmussal.

Na igen. És? Bár úgy tűnik, mintha ez az érv jelentene valamit, valójában teljesen értelmetlen. Egy klendathu rovar nem egyenlő a teljes fajjal – ez azt jelentené, hogy akkor nem szabad ellene harcolni? Aki a feminista tévtanokat magáévá teszi, és aktívan fellép a hataloméhes politikai csoport érdekében, az nyugodtan kritizálható ezért az emberiség elleni bűncselekményért. Minden hadsereg építőköve az egyszerű katona, és nekünk ebben az ideológiai háborúban éppúgy küzdenünk kell a nagyszerű elvekért, mint a mindennapi életben támadó közkatonák ellen. Ez a küzdelem több síkon zajlik, és ezek mindegyikének megvan a saját jelentősége és létjogosultsága. Se a feminista eszmét nem menti fel, hogy a követői egyszerű emberek, se a követőket az, hogy személyükben nem azonosak az eszmével.

3. A feminizmus ellen küzdők tájékozatlanok.

Ez esetleg akkor lehetne igaz, ha a feminizmus valami szupertitkos dolog lenne, amit zárt intézményekben oktatnak gondosan válogatott tanoncoknak. De mivel bárki elolvashat bármit a neten, és bárki beülhet egy gender studies kurzusra, ez a vád egyszerű hazugság. Nem kell feministának lenned ahhoz, hogy megismerhesd és megérthesd az anyagaikat, ergo tudhatsz te ugyanannyit vagy többet is, mint bármelyik szerencsétlen, aki magára vette a címkét. Álságosnak és nevetségesnek tartom, amikor zöldfülű egyetemisták a nőtanokkal való első találkozástól megrészegülve kioktatnak antifeministákat, akik hosszú év(tized)ek óta aktívan foglalkoznak a témával.

4. A feminizmus a férfiakból félelmet vált ki, nyilván mert veszni érzik a hatalmukat.

Megnyugtathatok mindenkit, hogy a nők “előretörése” a kutyát nem izgatná, ha magától és természetesen zajlana, nem pedig sötét politikai erők lobbijára, erőszakkal, hazugságokkal. Az egyetemeinken a férfitöbbség női többséggé változott, és a társadalom egy büdös mukkot nem szól az egészhez, mert úgy veszi, hogy ez egy önmagától zajló folyamat. Nem lepték el az újságokat és a tévéműsorokat a női egyetemisták számának növekedésétől rettegő, a saját képzelt hatalmukba foggal-körömmel kapaszkodó férfiak. Senki nem lobbizik egyetemi férfikvótáért, senki nem veri az asztalt a diáklányok számának csökkentéséért. A férfiak nem félnek a nőktől. Ami zavarja a tisztességes embereket, az a hazugság, csalás és lopás, amit a feministák az utóbbi 50-60 évben művelnek. Az antifeministák között férfiak és nők is vannak, és nem a nők egyenjogúságától félnek – furcsa is lenne, hiszen mindenkinek egyenjogúságot akarnak, a nőknek éppúgy, mint a férfiaknak -, hanem egy politikai mozgalom társadalomrombolása ellen lépnek fel.

5. A kritika felületes, a valóság összetett.

A valóság pontosan annyira egyszerű vagy bonyolult, amennyire a beszélő annak akarja láttatni. A dolgok mesterséges túlbonyolítása az egyik legjobb fegyver arra, hogy elvegyük az emberek önmagukba, és a helyzet megoldhatóságába vetett hitét. És amikor valaki ez ellen fellép, akkor lehet a “túlegyszerűsítés” vádjával támadni. A feminizmus egy politikai és ideológiai métely; egy hazugságokra épülő eszköz a nemek egymás ellen fordítására. Ezt fölösleges cicomázni – ez az igazság tényleg ilyen egyszerű, és kellő utánajárással bárki számára megérthető. A feminista eszme követői lehetnek jóhiszeműek, de sajnos ettől nem lesznek kevésbé veszélyesek. Hogy a fejemhez tartott pisztoly ravaszát egy romlott lelkű és pénzsóvár főfeminista húzza meg, vagy egy lánglelkű fiatal, aki tévedésből elhitte a fizetési különbségek mítoszát, a hullámnak már tökmindegy. Dramatizálom a dolgot, persze, de a hasonlat működik: a balek nem lesz kevésbé káros, csak azért, mert jóhiszeműen rombol.

6. Ugyanolyanok vagyunk, mint a feministák.

Persze, a többségünknek van legalább egy veséje és a létfenntartás érdekében lélegzünk. Ideológiai értelemben viszont vannak olyan különbségek, sőt: ellentétek, amik miatt ez a vád teljesen értelmetlen.

– A feministáknál nincs pontosan meghatározva, hogy miért, vagy mi ellen küzdenek. Ez természetes, hiszen ha szabatosan leírnák, hogy mit is akarnak, akkor egyrészt a többség felháborodna, másrészt a győzelmük esetén abba kellene hagyni az egyébként jól fizető lázadozást. Az antifeministák viszont pontosan tudják, hogy mit akarnak: a feminizmus, mint politikai erő végét.

– Szorosan kapcsolódik az előző ponthoz, de megéri külön kiemelni, hogy a feministákkal ellentétben az antifeministák a “győzelem” esetén (egy kiadós pezsgőzés után) összepakolnak és hazamennek. Nem akarunk a világ nyakán maradni, hogy mindenféle hülye elméletekkel mérgezzük a nemek viszonyait. Ha a feminizmusnak vége lesz, akkor az antifeminizmusnak is.

– Szintén szorosan kapcsolódik az első ponthoz: a feministák az egyik nem ellen küzdenek, az antifeministák egy politikai mozgalom ellen. A kettő össze sem hasonlítható.

– A hazugságaik ellen igazsággal védekezünk. Ennél nagyobb különbség nem is létezhetne két ellentábor között. Ha valakinek sürgető szüksége van önvizsgálatra, az nem mi vagyunk. És ez nem a gőgös ember hárítása, aki illuzórikus tévedhetetlenségében megtagadja a magába nézést, hanem annak az egyszerű felismerése, hogy amíg a NANE szerint nők kizárólag önvédelemből követnek el CSBE-t, addig nem kérdéses, hogy ebben a vitában ki a hunyó.

Nem lenne túl megerőltető felsorolni pár további különbséget, de ez a cikk már anélkül is elég hosszú lesz.

7. Az antifeminizmus maradi, múltba néző dolog.

Naponta elhangzik, hogy mi az amerikai álom ötvenes éveibe, a középkorba, vagy a kőkorszakba akarjuk visszatolni a nőket és a társadalmat, ami gonosz dolog a részünkről, és amúgyis lehetetlen. Ilyesmiről természetesen szó sincs. Egyikünk sem élt a felsorolt korokban, így nem érzünk iránta hamis nosztalgiát. Nekünk egy normálisan működő társadalomról vannak bizonyos elképzeléseink, amik nem tartalmaznak feminista téveszméket, férfiellenes törvényeket, közoktatásbeli népbutítást, erőszakos “nemtelenítést” az óvodáktól a nyelven át a ruházkodásig, ésatöbbi. Azért harcolunk, hogy a jövő társadalma ettől a mocsoktól mentes legyen, és ha ennek érdekében rosszul megírt törvények eltörlésére van szükség, akkor ezért fogunk lobbizni – attól függetlenül, hogy ellenfeleink ezt gúnyosan reakciósnak bélyegzik.

8. Az antifeminizmus csak a férfiuralmat akarja bebetonozni.

Férfiuralom nem létezik. Ha létezne, annak a legfőbb ismérve az lenne, hogy nőket nem engedne a hatalom közelébe. A nyugati kultúrában talán nincs is olyan ország, ahol ne uralkodtak volna királynők, elnöknők, stb. Ha pár évvel ezelőtt az MDF nyeri a választást hazánkban, akkor Dávid Ibolya lett volna a miniszterelnök, ami hűen mutatja, hogy a politikai hatalom nemektől független. A férfiuralom fogalma egy beteg hazugság, a férfiellenes politikai lobbi kreálmánya a saját hatalmuk növelésére. Ha ez meredek állításnak tűnik, vizsgáljuk meg a tényeket: a feministák az elmúlt évtizedekben mást sem csináltak, mint a képzelt férfiuralomra mutogatva hatalmat követeltek a saját kezükbe. Össze is harácsoltak annyit, amivel már az EU-ban és az ENSZ-ben is jelentős erőt képviselnek. A férfiak – a feministákkal ellentétben! – nem egy politikai csoport, aminek minden vágya és célja a mások felett való hatalomgyakorlás. Aki itt betonozik, az nem mi vagyunk – nálunk csákány van, amivel a bürokráciába szervült feminista csápokat akarjuk eltávolítani.

9. Miért nem vagyunk kedvesebbek, ha az ellenségeskedés ellenségeskedést szül?

A kedvességet próbáltuk, nagyjából 60 éven át folyamatosan, és nem vált be. A kisujjunk után az egész karunk kellett, aztán meg vérszemet kaptak azon, hogy nem állunk ellen. A férfiak nincsenek felvértezve a nők elleni küzdelemre, amivel nincs gond egy normálisan működő társadalomban, ahol nem harcolunk egymás ellen. Udvariasan előreengedtük a feministákat, akik cserébe sípcsonton rúgtak és a pofánkba vágták az ajtót. Ezernyi szervezetet hoztunk létre és támogattunk a nők érdekeiért, a nők boldogulására, a nők esélyeinek javítására, stb. Mindez nem volt elég. A feminizmus őszintétlenségét és mohóságát tökéletesen mutatja, hogy mindig ott a legradikálisabb, ahol a legtöbb kedvezményt kapja: skandináviában, az angolszász országokban. Őket a saját térnyerésük, vagy a nők helyzetének javulása nem elégedettséggel tölti el, hanem csak még hangosabb ordibálásra készteti, tehát agyament botorság lenne azt képzelni, hogy további engedmények után majd lehiggadnak. Nem lehet nekik engedni egy centit sem, mert minden centit bázisépítésre használnak fel, ahonnan további területeket lehet támadni. Az ő beteg nemi háborújuk kizárólag az ellenfél teljes megsemmisülésével tudna véget érni, sehogy máshogyan – ezt pedig, mondanom sem kell, nem szeretnénk ölbe tett kézzel hagyni.