Idős férfiak vonszolják magukat a folyosón, vagy ülnek a szobájukban maguk elé meredve, miközben a tévéből szűrődő műsor szolgáltat némi háttérzajt. Olykor felbúg egy-egy bekapcsolt rádió is, további kaotikus hangokkal bomlasztva ezt a különös, félhomályba, és lassuló, megdermedő időbe burkolózó világot.
Az arcok egy része monomániás, zaklatott, másikuk vegetatív, bár megszólításra felélénkül. Némelyikük mintha a túlpartról bámulna az ember arcába tompán, fürkészőn, és mégis üresen. Nem is tudom eldönteni, hogy mi néz rám belőlük, általuk, s hogy csak néznek-e, vagy látnak is.
Megtört, lelassult testek, pedig többségük nem sokkal több hatvannál. Járókeret, lassú, tétova járás, remegő végtagok. Mintha a test csupán visszatükrözné a lélek állapotát. Funkcionális emberek a roncstemetőben. Férfiak, akik dolgoztak a családjukért, de közben nem tudtak emberré lenni, feláldozták magukat a munka oltárán, a szakmáért éltek, és a családért. Az ő szeretetük talán a munkában öltött testet, a másodállásban, abban a reményben, hogy valamit ültetnek, táplálnak, felnevelnek, és végül ők is arathatnak – nem volt nyelvük, az odaadáson kívül mást nem tudtak mondani, talán még simogatni sem tudott a kezük. Talán mindez nekik is végtelenül kevés volt, megbecsülést sem igazán kaptak, ezért némelyiknek a tehetetlenség üzemanyaga, az alkohol segített, s rontott is még jobban.
Azonban a tevőleges élet is véget ér, és az emberként addig jelen nem levő, suta és esetlen, utána meg már feleslegessé váló apa, férj is funkcióját veszti. Önmaga számára is. Már csak van, már csak árnyék, már csak emlék és homályos aggódás, már csak várakozás cél nélkül. Nem a halálra, hanem a szólításra. Hogy valaki mondja a nevét, és legyen neki funkciója, értelme, haszna újra. De már nincs, már lerobbant, elhasználódott, ezért betették az elfekvőbe, a roncstemetőbe, a külvárosi idősek otthonába, mert funkció nélkül teher, és mert úgyis az életének jelentős részét az otthonon kívül élte, ha már túl sokat lenne a lakásban, akkor zavarna, zavarná az összképet, ami eddig is nélkülözte. Zavarná az asszonyt, aki eddig amúgy is nélküle élt, csak vele aludt – külön.
Nézem ezeket a férfiakat, apákat, céltalan, falnak forduló embereket, és olyan, mintha összetartoznának, mintha semmi más nem történt volna velük, mint a férfiak kollektívája a gyárból együtt és egyidejűleg bevonult volna az öregek otthonába. Nem ez az otthonuk, nem is az, ahol a feleségük lakik, hanem ez a férfivilág, ahol a rezdülések, a félmondatok, a sóhajok, a kurta élettörténetek, a közös cigizések által összetartoznak, és itt és együtt egy azonos, számukra ismerős világ polgárai. Az általuk megszokott világé, csak már munka és funkció nélkül.
Megértettem, hogy ez a gyár külső telepe, ahol a már használhatatlan gépeket tárolják leselejtezés előtt. Még ott rozsdásodnak az udvaron, de már nem működnek. Még letakarják őket egy ponyvával, hogy legalább ne érje őket az eső, de mindez csak kegyelet, mert már nem számítanak. Majd néha meglátogatja őket a család, hoznak némi mosolygós kedvességet fél órára, és narancsot, Az élet szép.
Szerencsére tavasz van, süt a Nap és virágoznak a fák.
Jövő héten havazás lesz mínusz 20 fokkal.
Ha a HAARPia úgy akarja…
A nagy komorságban had osszak meg egy kedves kis történetet, ami mostanában esett meg velem és igencsak a cikk témájába vág. Hozzá tartozik némi alap, ami nélkül nem igazán lehetne érteni a dolgot: nagyapám nem sokkal a felesége halála után egyszerűen fogta magát és elköltözött 170 km-re tőlünk. Otthagyta az egy szem fiát, apámat, neki úgyis csak lányai vannak, azok a fehérnépek meg nem az ő világa. Eleinte kb évente egyszer láttam, aztán már annyiszor se. Lehet ő is úgy volt vele, hogy csak útban lenne, lehet nem is érdekelte az egész, nem tudom. Most, több mint 20 év elteltével, egyszer csak hazaköltözött a régi lakásába. Mikor elmentem a szülőkhöz, átjött, de nem igazán tudtunk miről beszélgetni. Valami olyasmi volt az egész szituáció, mint cikk végén. Leginkább semmilyen…
Apámmal általában sokat sztorizunk, nagyon tetszik neki a munkám (szállítmányozás) és érdekesség képen néha elviszek neki néhány tervrajzot, vagy valaminek jobban utána nézek, hogy többet tudjak neki mesélni róla (a gépek eléggé érdeklik, főleg az egyedi nagy dögök). Nagyapám ott volt egy ilyen alkalommal és megtetszett neki, hogy milyen jól elbeszélgetünk. Egyik pillanatról a másikra bekapcsolódott, elkezdett sztorizgatni a bányáról, a régi ismerőseiről, 40 évvel ezelőtti történetekkel. Beszélgettünk, röhögcséltünk órákon keresztül, aztán elfáradt és hazament. Utána apámmal egy darabig csak ültünk és szótlanul bámultunk ki a fejünkből, hogy ezt most hogy? Soha nem volt ilyen közvetlen az öreg. Egyikünkkel sem.
Következő alkalommal megint jól elbeszélgettünk, aztán hazakísértem, mert már nem mai bútordarab. Nehogy történjen valami… Ez volt az első alkalom, hogy aggódtam érte és vigyázni szerettem volna rá, amíg hazaér. Lépegettem mellette szép lassan, az ő tempójában, és még mindig mesélt. Odaértünk, körülnéztem, hogy megváltozott minden, mióta utoljára itt jártam. Egyszerűen nem tudtam hova tenni az egészet. Ő meg csak mesélt tovább, hogy mostanában mit csinál, hogy rákattant a gyógyteákra, aztán a gyerekkoráról, és megdicsért, hogy milyen talpraesett vagyok. Olyan dolgokat mondott, amiről soha sem gondoltam volna, hogy majd tőle hallom. Valójában soha sem gondoltam volna, hogy egyáltalán beszélgetni fogunk…
Nemsokára születésnapja lesz (a nyolcvankettedik!) és életemben először azon kaptam magam, hogy egy boltban tipródok, mert nem tudom eldönteni, hogy mit is vegyek a nagyapámnak. Az emberek rohangáltak körülöttem, mindenki sietett a bevásárlással, én meg csak ott álltam, lógott a kezemben a kosár és néztem a teákat. Eszembe jutott, miket mesélt a régi-új nagyapám és elmosolyodtam. Aztán arra jutottam, hogy ez itt mind túl kommersz, valami különlegesebbet érdemel az öreg. És egyszerűen elsétáltam. Végre nekem is van egy igazi nagyapám, tele történetekkel, és már tanultam is tőle valamit: soha sem késő megváltozni.
(Egyébként azóta kinéztem egy boltot, ahol mindenféle teakülönlegességek vannak, hozzá készletekkel, kiegészítőkkel. Jövő héten megveszem és egy kis csomagba összerakom. Saját kezűleg szeretnék neki összeállítani egy szép és hasznos meglepetést. Remélem örülni fog neki.)
Örülök, hogy nálatok is tavasz van! :o)
Komor, de elgondolkodtató.
Ennek örülök, mert gondolatébresztőnek szántam a kedves férfiközönségnek. A különböző életszakaszok közötti váltás nem könnyű, vagy egyszerű. Láthatóan nagyapám is megpróbált elmenekülni előle, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Egy rozsdás, selejtezésre váró gép leszel, ha annak gondolod magad és elfogadod azt a szerepet. De gondolhatod ezt is: “Egy frászt! Én egy élő és érző ember vagyok, aki már a rangidős férfi a családban és megoszthatja az élettapasztalatát a fiatalabb generációkkal.”
Nagyapám még mindig ugyanúgy ül le közénk, ugyanúgy támasztja le a botját, de valahogy mégis más. Már nem csak egy ütött-kopott régiség, már megtalálta a szerepét. Mindenhez van egy tanulságos története, mi pedig hallgatjuk, néha belekérdezünk, van mikor ő kérdez minket és válaszolunk. Örülünk, hogy mesél nekünk, örül, hogy figyelünk rá. Anyám mindig is orrolt rá, mert szerinte túlzásba vitte a komoly és zárkózott férfiszerepet, de most sikerült ebből kivetkőznie, sokkal nyitottabb és pozitívabb. Boldogság, szeretet, heje-huja-happy end, mi kell még? Az egész olyan, mint egy rohadt Disney rajzfilm, valami klisé nagyapóval, de tudjátok mit? Bejön. Mindenkinek bejön. Ennyi év után helyreállt a béke a családban, mindenki megtalálta és elfogadta a szerepét.
Tetszett a komment, olyan volt mint egy novella.
Fuzzy, ez nagyon szép történet… Megható…
Köszönöm :) Megélni is az volt. Ez egy szigorú és makacs férfi kedves nagyapává válásának története :)
Besimult az öreg. Elvesztettük.
Lehet, de jobban érzi így magát :) Leszel még te is nagyapa, és akkor te is választás elé leszel állítva: nyomod tovább a trollkodást vagy nyitsz a család felé? :)
Nem leszek.
Szerintem az eddigi legjobb cikked Bruno. Nem hagytál nyitva ajtót, ügyesen lezongoráztad. Habár egy kérdés mégis motoszkál bennem: Most akkor kender -vagy fonatolt kötél legyen. A kender igazi klasszikus, már 500 éve is ezzel rögzítették a matrózok az árbocot. A fonatoltnak viszont jobb a teherbírása, és olcsóbb métere. Nem beszélve arról hogy könnyebb a csomót is megkötni rá. Mondjuk ilyenen ne spóroljon az ember.
Valóban kicsit komor lett, nem egy hálás téma ez. :(
Nagyon szép és emberi cikk. Süt belőle a megértés, azonosulás és együttérzés. Én egyszerűbbre vettem volna a végét, az egész cikk úgyis kellően kifejezi az utolsó keserű mondatot. Egyszerűen érjen véget, amilyen egyszerűen ezeknek az embereknek az élete véget fog. A szürke, senkinek fel nem tűnő, leértékelt hétköznapi hősöké, akiké a Mindenszentek ünnepe – valamennyi, ismertté nem vált szent emberé. Ámen
(Nem összekeverendő Halottak Napjával. Egymást követik a naptárban, de más a jelentésük. Csak a köztudatban összemosódott a két ünnep.)
Nagyon tetszett az írás. Különben felvett egy érdekes kérdést. Ma valóságos kultusza van a munkának a kereszténység örökségeként, pedig a fizikai munka keményen leamortizálja az embereket egy idő után. Idős korukra betegségekkel és fájdalmakkal küszködnek. Akik pedig hódoltak keményen a feszültséget levezető káros szenvedélyeiknek, dohányzás, alkoholizmus, azok még a nyugdíj előtt vagy néhány évre rá meghalnak betegségben. Valahol normálisabb volt az ókori görögök és rómaiak gondolkodása, akik a fizikai munkát szükséges rossznak tartották.
“Akik pedig hódoltak keményen a feszültséget levezető káros szenvedélyeiknek, dohányzás, alkoholizmus, azok még a nyugdíj előtt vagy néhány évre rá meghalnak betegségben.”
Tripla haszon, mert kizsákmányoltuk, jól megadóztattuk, aztán nyugdíjat se nagyon kell fizetni. Csak úgy pörög majd a gazdaság, meg az adósságszolgálat.
A legális könnyű drogok mögött mindig is ez volt az alapkoncepció. Ha mindenki egészségesen élne 80+ évig, elég nagy gondban lennénk. Már rég összeroppant volna a társadalom.
Ja, befuccsolna a gyógyszeripar.
Azt’ az hány munkahely?
236 586.
Ami pénzeket elköltünk bogyókra, azon építhetnénk elmegyógyintézeteket demokrata birkáknak. Kész főnyeremény lenne.
Hát igen, az OPNI súlyos hiányát én is mai napig emlegetem.
Remélem azért ápolt vagy.
Elmegyógyintézeti vagy higiéniai kritériumok alapján?
Mindig csak a szex.
Még csak gondolni sem mertem rá. Nem vagyok elmegyógyintézeti ápolt és egészségesen hiú vagyok (aka a higiéniám rendben van).
Dógoztak helyettük a helóta g.cik.
Hát pítöri SN. Húsz éve 60 körül, pár éve már 50 felett hullottak el és szét a férfiak. Ki hogyan gazdálkodott az életenergiájával, idejével, lehetőségeivel. Kit, mikor és hová, melyik és milyen kéménybe, káposztafejbe pottyantott a gólya. A bátor új világ rendjében a munka olyan, mint a rock ‘ roll, mindhalálig kell nyomni.
A negyedik ipari forradalom pedig a lelküket öli meg. Nincs céljuk. Ez világ már nem az övék, hanem a fiataloké.
Kar hogy a szerzo, Giordano Bruno nem ir hozzaszolasokat, kifinomult lelku lehet.