Az ösztönökről

Igen ködös téma az ösztönöké. Az általános nézetek szerint a modern ember annyira felvilágosult, hogy az efféle barbárságokból már kinőtt – úgyhogy ha valaki ösztönökről beszél, az csak valami vaskalapos turbódarwinista lehet, aki nem érti, hogy az ember kiemelkedett az állatvilágból. A valóság ezzel szemben az, hogy az emberek túlnyomó többségének halvány fogalma sincs róla, hogy mik azok az ösztönök, hogyan működnek, és hogyan lehetne kordában tartani őket. Amiről írni szeretnék, az a nemi különbségek egy részét magyarázó elmélet, de előtte muszáj tisztázni az alapokat:

Két alapvető ösztönről tanulunk az iskolában, remélhetőleg még mindenki emlékszik: ezek a létfenntartás és a fajfenntartás. Általános értelemben azt jelentik, hogy minden biológiai lény szeretne minél tovább életben maradni, és ha lehet, utódokat hagyni a világra. De hogyan nyilvánulnak meg a gyakorlatban?

A létfenntartás ösztöne az éhség, a szomjúság, a légszomj.
A fajfenntartás ösztöne a nemi vágy.
Levetkőzte ezeket a modern, felvilágosult emberiség?
Hehehe. Vagy LOL, ha úgy tetszik.

Van az ösztönöknek egy második rétege is, ami nem az ember zsigereiben, hanem a tudatalattijában lakik. Míg az éhség és szomjúság a legalapvetőbb testi szint, addig ugyanannak a létfenntartó ösztönnek a “magasabbrendű” megnyilvánulása a veszélyforrásoktól való félelem, a biztonságra való törekvés. A fajfenntartó ösztön testi szintje a merevedés illetve nedvesedés, míg a magasabbrendű szint a vágy, a szenvedély, a vonzalom. Az átlagember tragédiája, hogy nem látja az összefüggést az alapvető ösztönök, a magasabbrendű ösztönök, és az emberi viselkedés között. Az éhséget és légszomjat még érti, de a tudatalatti réteg dolgairól szinte semmit nem tud, ezért azt hiszi azok nem is léteznek. Tudatosan irányítani viszont csak olyan dolgot tudunk, amit értünk és ismerünk – vagyis hiába hiszi a felvilágosult ember, hogy őrá azok az alantas, állatias mizériák már nem érvényesek, ezzel csak gőgösen homokba dugja a fejét a valóság elől.

Vegyünk egy egyszerű példát: mitől lesz valaki szexuálisan vonzó? A modern válasz az, hogy micsoda hülye kérdés ez, hiszen, hát… csak úgy magától. Ki tudja, miért találom izgatónak az egyik szomszédot, és taszítónak a másikat? Lehetne fordítva is, nem? Biztos mindenkinél véletlenszerű.

Nem is lehetne mást válaszolni, ha az ösztönökről hallani sem akarunk. Nem akarunk tudni róla, hogy a tudatalattinknak az a része, amit az állatvilág hagyott ránk örökségül, folyamatosan működik, és méricskél, számol, elemez. Olyan, mint egy fáradhatatlan számítógép, ami a beérkező képi, hang- és szagadatokat elemezve mérlegeli, hogy a velünk szemben álló ember mennyire egészséges, termékeny, mennyire jók a génjei utódnemzés szempontjából, stb. És a mérlegelés eredményét suttyomban továbbítja a fejünkbe, ami erről semmit nem tud, csak azt veszi észre, hogy hű, ezzel a valakivel szívesen eltöltenék egy félórát kettesben valami nyugodt helyen.

Magyarul a tudatunk csak a végeredményt kapja meg további használatra, és fogalma sincs, hogy az honnan jött, miként keletkezett. Tulajdonképpen ez az, amit érzelmeknek és vágyaknak nevezünk, és egyáltalán nincsenek a tudat irányítása alatt. Egyénként nem tudjuk honnan jönnek, hová mennek, és mi váltja ki őket – illetve mögéjük képzelünk mindenféle szentimentális maszlagot, hogy ne kelljen a kendőzetlen valósággal foglalkozni.

Ennek a minden emberi fejben folyamatosan zajló méricskélésnek és elemzésnek köszönhető az, hogy a férfiak rejtélyes és érthetetlen módon, véletlenül pont azokat a nőket találják szexuálisan vonzónak, akik a legnagyobb eséllyel szülnének nekik egészséges gyermeket egy gyors hancúr következtében. És nem csak egy-két férfi, hanem általában mindegyik. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Andrea Dvorkin és Megan Fox közül 10-ből 10 férfi az utóbbit választaná.

[Tegyünk itt két kitérőt. Az egyik, hogy a “társadalmi igazságosság harcosai“, vagyis a kultúrmarxista hőbörgők szerint ez azért van, mert a férfiak csúnya gonosz lények, akik szemét módon diszkriminálják a kövér nőket. Ez a vádaskodás egyszerre szánalmas és nevetséges.
A másik, hogy a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb mégis találhatunk kivételt. Ha ezer férfit sorakoztatunk fel, lehet, hogy találunk egyet, aki mégis inkább Dworkinra gerjed. Nevezhetjük ezt sorsnak, génhibának, perverziónak, vagy ahogy tetszik; az ilyen kivételek léte jelzi ugyan, hogy az ösztönök nem feltétlenül “köteleznek”, de csekély számuk miatt nem teszik tönkre a többségből levont általánosításokat.]

Itt kezdünk az érdekes vizekre evezni, vagyis kezdjük el azt boncolgatni, hogy a férfi-nő párválasztási különbségeknek mi az egyik ösztönbéli oka.

A férfi párválasztása alapvetően fajfenntartási alapú. A férfi olyan párt akar maga mellett tudni, akit szexuálisan vonzónak tart, azt pedig kizárólag a saját fajfenntartási ösztönei befolyásolják. A létfenntartás a férfinak kevésbé érdekes, ha szabad így fogalmaznom – egy átlagos férfi ösztönszinten tudja, hogy képes az életben boldogulni, sőt, munkájával még a családját is el tudja tartani, ha igazán nekidurálja magát. Egy férfi párválasztásában nem kap jelentős szerepet, hogy a nő “túlteljesítsen” a létfenntartás terén. Nyilván a 21. századi férfi tudatos agya értékelheti úgy, hogy jó ha a leendő feleségnek is van munkahelye, de nem ettől lesz szexi. És higgyük csak el nyugodtan, a túlnyomó többség szívesebben venne feleségül egy észbontó kinézetű pincérnőt, mint egy átlagos kinézetű hivatali osztályvezetőnőt. (Csakhát mivel ez a választási lehetőség nem mindenkinek adatik meg, férfitársaink bebeszélik maguknak, hogy nem is annyira fontos a kinézet – ő direkt választotta az átlagos kinézetű nőt, és nem azért, mert a csinibabák kikosarazták.)

A nőknél a helyzet ennél bonyolultabb. A párválasztás náluk sokkal nagyobb jelentőségű döntés, hiszen: 1. a terhesség és szülés rájuk hárul, nem hátrálhatnak ki az egészből félúton, mint egy férfi; 2. az ösztöneik tisztában vannak vele, hogy szülés és kisdedóvás közben sérülékenyek, kiszolgáltatottak, tehát szükségük van valamiféle védelemre. A nőknek elemi vágyuk a biztonság, ezért a párválasztásuk egyszerre fajfenntartó és létfenntartó alapú. Nekik minimum kettővel több paramétert kell figyelembe venni párválasztáskor, mint a férfiaknak, hiszen a saját túlélésükre is gondolniuk kell, meg a leendő gyermekére is. Ezek korántsem garantáltak, hanem a választott férfitól is függenek.

A nők biológiai értelemben fontosabbak a férfiaknál, és ezzel mindkét nem tudatalattija tökéletesen tisztában van. A nő szül, tehát a nő értékes. Ha egy férfi meghal vagy lelép, hát majd jön másik, és a nő ugyanúgy elláthatja a fajfenntartási feladatait. Ha a nő hal meg, ott nincs több szülés. A férfi élete (ismét hangsúlyozom: biológiai értelemben) értéktelenebb, ezért a nőkben erősebb a létfenntartási ösztön, mint a férfiakban. A nő zsigerei folyamatosan mantrázzák, hogy neki muszáj élnie – a férfinál ez inkább afféle utógondolat, hogy na ja, szar lenne meghalni, de vannak azért fontosabb dolgok is. Ezért van a “nők és gyerekek előre”, ezért menti meg a nőt és a gyereket akár élete árán is a férfi, ezért vállalnak a férfiak jóval több kockázatot – és halnak is meg emiatt gyakrabban -, ezért négyszer több a férfi öngyilkos, stb. Egyszerűen gyengébb bennünk az életösztön. Viszont a fajfenntartó meg erősebb :)

Ennek a jelenségnek köszönhetjük azt is, hogy a nő születése pillanatától értékes, de a férfi csak azáltal válik azzá, ha letesz valamit az asztalra. A férfi fogyóeszköz, tizenkettő egy tucat csereszabatos alkatrész, ami csak akkor válik jelentőségteljes valamivé, ha fel tud mutatni valamit, ami egy nőnek érdekes. Ilyen értelemben a férfiak céljai valójában a nők céljainak fénymásolatai – amit egy férfi akar, azt azért akarja, mert azzal tud csajozni. A nő biztonságot akar, a férfi pedig a nőt, ezért a férfi megteremti azt a biztonságot, ami a nőt hozzá fogja vonzani. Persze kétmillió évnyi ismétlés után a férfi már nem tudja, hogy azért ambíciózus, azért akar karriert és hatalmat, mert az az út a női bugyikba. Manapság már csak annyi látszik, hogy a férfiak törtetőbbek, a nők meg a sikeres pasik köré gyűlnek rövid szoknyában és próbálják őket elcsábítani. És ezért nincs abban semmi érthetetlen, hogy még a csúcspolitikusok is félrelépnek. Hát persze hogy félrelépnek, még ha ez a karrierjüket veszélyezteti is – hiszen kizárólag azért van a karrierjük, hogy annak segítségével több és jobb nővel szexelhessenek. Persze ők ezt már nem tudják, hiszen felvilágosult emberek, akiknek nincsenek állatias ösztönei, ugyebár :) A hírességek félrelépése nem hiba, hanem a rendszer helyes működése. Talán Dave Chapelle mondta, hogy ha egy férfinak nem lenne szüksége erőforrásokra, hogy jó nőt szerezzen, mindannyian papírdobozokban élnénk.

A férfiak erősebb fajfenntartó ösztönük miatt jóval több kockázatot vállalnak egy jó dugásért, mint a nők. Egy férfi a vágyától vezérelve akár még az életét is kockára teszi, hogy szerelméhez jusson, ami a nőkre sokkal kevésbé jellemző. A nőnek ahhoz, hogy türtőztetni tudja magát a párválasztás során, amíg megtalálja az ideális partnert, jóval visszafogottabb nemi vágyakra van szüksége, mint amilyen a férfiaké. Ha a nők is olyan erősen akarnának szexelni, mint a férfiak, egy folyamatos össznépi orgia lenne az emberi lét, de valószínűleg ki is pusztulnánk pár generáción belül (illetve visszaállna a mostani rend). A természet ezt a problémát fantasztikusan elegáns módszerrel oldotta meg: a nőkben fiatalon kevés a tesztoszteron, de a szintje a korral növekszik – vagyis az átlagos fiatal nő csak az igazi csúcshímekre izgul, de ahogy idővel a kérői száma csökken, úgy lesz ő is egyre kevésbé válogatós. Ennek sajnos az a mellékhatása, hogy tinédzserként majd’ minden lányt a jóképű és laza gitáros csávók visznek, míg a többség hoppon marad. Ez a kör idővel tágul, főleg ahogy egyre több nő döbben rá, hogy hosszútávú kapcsolatra a gitárosok csak ritkán vállalkoznak/alkalmasak.

Visszatérve a gondolatmenethez: a női tudatalatti párválasztáskor több dologra is figyel. A szexuális vágyaikat nem kizárólag a szó szoros értelmében vett fajfenntartási ösztön szabályozza, de belekever a létfenntartási ösztön is. Magyarul mondva egy nő nem kizárólag azt tartja szexuálisan vonzónak, ha a pasi jó génű, láthatóan nemzőképes és egészséges, hanem azt is, ha látszik rajta, hogy rendelkezik erőforrásokkal. Nem egyszerű ezt megérteni, kérem a merevebb gondolkodásúak kapaszkodjanak erősen.

Julis nem tudja miért kíván meg valakit. A Pista homlokára nincs kiírva, hogy az egészséges bőre, a szimmetrikus arca és a magabiztos kiállása jó genetikát és párkapcsolati potenciált sugároz – Julis csak azt veszi észre, hogy belezúgott. Nem tudja, hogy ebben az is szerepet játszik, hogy Pista magabiztos kiállása a tudatalattijában azt az érzetet kelti, hogy Pistának biztosan vannak erőforrásai, hiszen ha nem lennének, nyilván nem lenne akkora önbizalma. Vagyis Julis tudatalattija megpróbálja felmérni Pista anyagi és társadalmi státuszát is, ami aztán közrejátszik a nemi vágy kialakulásában. Julis nem egy számító ribanc, amikor a Pistába szeret bele a Géza helyett, akinek egy vasa sincs, és ezért az önbizalma is nulla. Nincs ennek a dolognak a hátterében semmi felszínesség, semmi anyagiasság, semmi erkölcsileg elítélendő tudatos machináció. Julis nem csak nem tehet arról, hogy a pillangók a gyomrában Pista felé vezetik, de még ha akarna tenni ez ellen, akkor sem tudna. Ezért tartja sok nő felháborítónak, ha a férfiak arról beszélnek, hogy a nők számítóak és anyagiasak. Míg a nő kizárólag a szíve után megy, és nem gondolja magát anyagiasnak, addig a férfiak azt látják, hogy a nők igenis buknak a pénzre. A két nézőpont egyaránt igaz a maga módján, és az intelligens embernek rá kell jönnie, hogy hogyan tudja őket összeegyeztetni anélkül, hogy a nőket kezdené hibáztatni azért, mert az ösztönös, érzelmi párválasztási stratégiájuk tartalmaz egy létfenntartó elemet is, amit a férfiaké nem.

A szerelem is egy érdekes dolog, nem feltétlenül az az égi szikra, aminek a költők leírják :) Ebbe is belenyúl a tudatalatti, ami általában egész pontosan felméri gazdája helyét a szexuális ranglétrán. Ritkán esünk szerelembe olyan emberekkel, akikkel esélyünk sincs összejönni. Fiatalon még megesik, később már a tudatalatti is egyre pragmatikusabb… Igazi szerelem nincs nemi vágy nélkül, mi pedig arra vágyunk a leginkább, aki a legszexibb. Viszont belőle csak egy van, és ha mindenki őt akarja, akkor egy-két szerencsés kivételével mindenki társ nélkül marad. Épp ezért az ember megtanulja azt kívánni, akit még elérhet a saját szintjén belül – persze titokban majd’ mindenki vágyakozik az aktuális dívákra és szívtiprókra, Marilyn Monroekra és George Clooneykra.

Az ösztönbéli eltérés a hűtlenségre is kihatással van. Nyilván vannak kivételek, mint mindig, de a férfi hűtlenség lényegében egyszerű: minél több nővel kell szexelni. A női hűtlenség összetettebb, mert általában az motiválja, hogy a nő jobb génű pasit talált, akivel túlélőképesebb gyerekeket tudna világra hozni, ezért a tudatalattija megpróbálja úgy irányítani a dolgokat, hogy a magas státuszú állandó partner mit se sejtsen abból, hogy a gyerek a jobb génű apa produktuma. Illetve ha az új férfi jobb státuszú is, mint a meglévő, akkor garantált a váltás: a régi pasi lejárt, jön az újabb. Ez fordítva is megesik – férfi is leléphet fiatalabb csajjal -, de azért történik mégis ritkábban, mert a férfiaknál a cserét semmi nem indokolja. Ha tarthat egy nőt szeretőként az állandó partner mellett, vagyis két tűzben tarthatja a vasát egyszerre, akkor minek dobná el az egyiket? [Egy férfi sok nőt teherbe ejthet, ezért neki mind kell, de a nő csak egy férfitől eshet egyszerre teherbe, ezért neki mindig csak a legjobb elérhető pasi kell. Egy nőnek nincs sok értelme férfiháremet tartani, csak a hiúságát legyeztetheti vele. Ha nem a legjobb hímtől lesz gyereke, a saját genetikai örökségét sodorja veszélybe.] Ne felejtsük el a férfiak család iránt érzett felelősségérzetét sem – különösen olyan időkben, amikor természetes, hogy váláskor a gyerekek az anyjuknál maradnak. A férfiak többsége (feministák most fordítsák el a fejüket) szereti a saját gyerekeit, és esze ágában sincs elhagyni őket csak azért, mert összejött egy jó numera valami új nővel. Ahhoz, hogy a férfi váltson, nagyon rosszul kell magát éreznie otthon.

A nőnek a saját biztonsága fontos, plusz a gyerekei, ezért mindig a legerősebb faágba kapaszkodik, amit elér – viszont faramuci módon a férfinak is a nő a legfontosabb, plusz a gyerekek, ezért ő általában kitart mellettük, amíg van rá ereje. (Ez nem a férfi-mentalitás idealizálása a nőivel szemben, pusztán annak az ismertetése, hogy az evolúció csiszolta fajfenntartási stratégiák hogyan hatnak a párkapcsolatokra. Se a nő, se a férfi nem tehet arról, hogy milyen ösztönökkel születik erre a világra, tehát egyik sem egyéni érdem, és egyik sem erkölcsi bukás.)

A lényeg, vagy legalábbis az egyik fontos következtetés, hogy a nők és férfiak eltérő alapokon éreznek nemi vágyat, és eltérő alapokon választanak párt, amit meglehetősen jól magyaráz az az evolúciós bázisú elmélet, hogy a nőkben erősebb az életösztön, míg a férfiakban erősebb a nemi ösztön.

Zárszóként arról, hogy tudom, a párválasztás nem csak ösztön kérdése. Ezt mondani sem kellene, hiszen természetes, de sajnos mégis muszáj, mert sokan úgyis ebbe kötnének bele. Az embernek a tudatalattiján kívül van egy tudata is, aminek ezernyi más szempontja van az ösztönökön és a nemi vágyon kívül. Sok nő megy úgy férjhez, hogy nem szereti, nem kívánja az illetőt, de valamilyen egyéb okból mégis ezt a döntést hozza. Én most nem erről beszélek. Senki ne kezdjen azzal dobálózni, hogy egy nőismerőse a fiatal és jóképű orvostanhallgató helyett a 87 éves kriptaszökevény milliomoshoz ment feleségül, mert mindenki tudja, hogy vannak ilyen esetek, és ugyanúgy azt is mindenki tudja, hogy ezeknek a nő ösztöneihez semmi köze. Arról se kezdődjön vita, hogy valakinek a férfiismerőse igenis lelépett a feleségnél 15 évvel fiatalabb luvnyával, mert erről is esett már szó fentebb.