Etiópia – 25 évvel ezelőtti élményeim – 1.


Sokat és sok helyen meséltem már részleteket erről az utazásomról. Most úgy döntöttem, itt az alkalom és megírom a teljes 1 hónapot.
Egyik olvasónk ihletett meg, mivel megemlítette, hogy világlátott ember – bár nem turista-szinten. Én turistaként, személyes benyomásokat, élményeket és fotókat szeretnék megosztani veletek. Sajnos sok kép tönkrement – az előhívásig sem jutott, de ami maradt, azt felhasználom – a hiányzókat igyekeztem a netről pótolni.
Gondolom, még most sem sok magyar jut el ebbe a csodálatos országba, nemhogy 25 évvel ezelőtt.
Rég volt ugyan, de élénken él az emlékezetemben, s a naplómat is segítségül hívtam.
Írás közben kiderült, hogy 1 posztban nem fog elférni 1 hónap, ezért 9 részre bontottam.
Remélem, át tudok adni valamit az érzésekből, a látottakból. És azt is remélem, kicsit átformálhatom az Etiópiáról alkotott soványgyerekes, haldoklós, általánosan borzasztó képet.
S mivel 1991-ben vége lett a polgárháborúnak, így a helyzet ma már sokkal jobb északon is.

 

1989. december 03. vasárnap
Eljött a nagy nap. Utazom! Életem első repülőútja. Mivel a férjem már 1 hónapja kint volt, egyedül utaztam. Átszállással Rómában. Vízumköteles országba vízum nélkül. Reszkettem. Féltem az úttól, mentem is volna – csodálatos ország, 1 hónapja nem látott férj –, és maradtam is volna, mert akkor volt 1,5 éves a lányom. De hát ez kihagyhatatlan lehetőség volt.

MA-400-as járat. Mint a 7-es busz. Kicsi is, zörög is és minden felhőt kikerül… Kivert a víz, amikor arra gondoltam, hogy még sokkal hosszabb az út Rómától Addiszig, s két fel- és leszállást kell végigszenvednem, mire végre Etiópia földjére tehetem a lábam.

Megérkeztem Rómába – 17:30, 12 ˚C, enyhe szél.
A gépem a marhanagy reptér túlsó végéből indult. Átcipekedtem. Eredetileg 21 órakor indultunk volna – ez is hosszú várakozás, de még 2,5 órát ráhúztunk. Akkor még nem tudtuk, miért. Kellett vinnem egy üveg whiskyt, mert az volt a vízumom ára. A kedves olasz ajándékboltos már rég bezárt volna, de megvárta velem a becheckolást, mert kártya nélkül nincs áru.
AZ-818-as Airbus. Nagy kapkodva 23:30-kor beszállás, elhelyezkedés, légikísérők pantomim játéka. A 360 személyes repülőn voltunk vagy 60-an, így meglehetősen kényelmes volt. A felszállás meglepően sima. Kezdtem felengedni. Aztán éjfélkor felszolgálták a vacsorát.
Királyi volt! Szundítani is tudtam kicsit, aztán megint kezdtem rettegni. Jedda-ban (Szaud-Arábia) leszálltunk. Egyrészt a landolás aggasztott, másrészt a whisky – csak ne ellenőrizgessék a kézipoggyászokat! Láttam, többen is tartottak ettől. Megúsztuk.
Aztán átrepültük a Vörös-tengert. Hajnalodott. Mikor már világos volt, és felhők sem takarták a kilátást, fantasztikus, „Marsbéli” táj tárult elém. Vörös, erodált dombok. Majd délebbre fennsíkokon kis zöld foltok, megművelt földek. Száraz folyómedrek. Később már nagyobb zöld és sárga területeket lehetett látni, s folyók kanyarogtak. Ahogy közeledtünk Addisz Abeba felé, tavak is feltűntek. Megláttuk a várost is.

1989. december 04. hétfő, 08:00 – Leszálláshoz készülődtünk, majd a pilóta „meggondolta magát” és köröztünk még párat a város felett. (Az utasok közt aggodalmas hangok.) Másnap kiderült, hogy ugyanazért nem engedtek leszállni, amiért késve indultunk: Egy nagy nemzetközi konferencia kezdődött Addiszban, ezért fokozott volt az elővigyázatosság.
Végülis úgy döntöttem, mégiscsak jó volt a repülőút.

A reptéren csak katonák és rendőrök voltak, civil egy lélek sem. Itt kicsit megint megijedtem. Ott álltam a két sporttáskámmal, az egyikben ott figyelt a „vízumom” – ez adott egy kis bizakodnivalót. 5 perc múlva megjelent egy ember, aki kézzel-lábbal magyarázott valamit. Szerencsére annyit megértettem, hogy azt kérdezi: doktortamás? Erre lelkesen bólogattam, mivel ő volt az, aki intézte az utunkat. Aztán kezdtem érteni, mit mond. Aztán elszaladt egy másik utasért. Egy francia hölgyet hozott, akinek valószínűleg elveszett 1-2 bőröndje. Vártunk, vártunk, de a csomagok csak nem kerültek elő. Végül a kis ember felkapta a motyómat szelíden meglódított, jelezve, hogy menjünk – a francia lánynak elmagyarázta, hogy várja meg ott. Megkaptam a vízumomat, a vámos jelentőségteljeset bólintott emberem felé, krétával összefirkálta a táskákat és elengedett. A reptér előtt várakozók fellélegeztek, mikor megláttak néhány utast, merthogy őket sem tájékoztatták arról, miért nem mehetnek be az épületbe, és a gép késésének okáról sem.

8:30-kor végre úgy éreztem, hogy megérkeztem. Várt a férjem és a barátunk. Szikrázó égbolt, tűző napsütés, kristálytiszta levegő. Úgy tűnt, a felhőhabokat szinte meg tudom érinteni, ha nyújtózkodok kicsit. El voltam ragadtatva.

A férjem a „legényszálláson” lakott, ott pakoltam le a cuccaimat. Aztán mindjárt mentünk is az Intézetbe – ahol a barátunk és a férjem dolgoztak –, hogy bemutassanak az igazgatónak (Dr. Dominique Frommel) és a munkatársaknak.

Az Intézet: Armauer Hansen Research Institute (AHRI).

AHRI

Meghívtak a 10 órai teára. A gyors ismerkedés után „haza” mentem átöltözni. Kicsit késésben voltam, ezért arra gondoltam, futok azon az 50 méteren, ami a lakástól az intézetig vezető utat jelentette. Hiba volt. Megtévesztett a kristálytiszta levegő. A végén már alig tudtam lélegezni. Elfelejtettem – vagy még nem szoktam hozzá e rövid idő alatt –, hogy Addisz Abeba (Új Virág) 2350 m tengerszint feletti magasságban fekszik. Ezt nagyon gyorsan megtanultam. Kissé lihegve, de megérkeztem, és teáztunk meg süteményt ettünk, mint az angolok ötkor. Még ismerkedtem a laborral, a kollégákkal, de úgy megfájdult a fejem, hogy nem is ebédeltem, csak lefeküdtem aludni.
Még így is roppant mozgalmasnak éreztem az első napomat.

8 votes, average: 5,00 out of 58 votes, average: 5,00 out of 58 votes, average: 5,00 out of 58 votes, average: 5,00 out of 58 votes, average: 5,00 out of 5 8 olvasó átlagosan 5,00 ponttal értékelte ezt a cikket.
Regisztrált felhasználóként te is értékelheted a cikkeket!

Post Author: hgyi

A nickem kiejtése helyesen: högyi - merthogy há, mint hö + gyi :o) Nőként határozottan tiltakozom a feminista nővédelem ellen. (Lehet, hogy ha ilyen intenzív férfivédő szervezetek működnének, nem háborognék ennyire, mert nem érint személyesen – de ismerve magam, ez nem biztos.) Ha feminizmusról van szó, öreg nénikének érzem magam, aki ugyan csupán a gyerekére vár az út szélén, de a feministák megragadják és akkor is átviszik a túloldalra, ha ő hevesen tiltakozik ez ellen. Nem értek egyet sem az elvekkel, sem a módszerekkel. Korábban nem gondoltam, hogy beszélgetéseken kívül véleményemet bárhol is kifejtsem, gondolataimat ilyen formában leírjam, de mivel meghívást kaptam ide, hát élek a lehetőséggel.

11
Szólj hozzá!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
5 Egyéni hozzászólás
6 Válasz hozzászólás
0 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
6 Hozzászólások szerzői
hgyiAurelius Respectusdon FefinhoAdolf WeiningerNaooo Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Reszet Elek
Szerkesztő

“Megérkeztem Rómába – 17:30, 12 ˚C, enyhe szél” – Nem tehetek róla, de ez ugrott be… :-)

Amúgy érdekes lesz, úgy érzem.

Naooo
Olvasó
Naooo

“Kicsit késében voltam”

Sö.

“de úgy megfájdult a fejem”

Akkor szex nem is volt egyből?

Adolf Weininger
Újságíró

Hajrá Etiópia, hajrá etiópok!

Vagy ott még nem tartunk?

don Fefinho
Újságíró

Gondolom volt párduc, oroszlán, gorilla, makákó, bambusznád, majomkenyérfa, kókuszdió, szavannák, fekete nők.

Aurelius Respectus
Olvasó
Aurelius Respectus

A kezdés érdekes volt. Egy pont homályos. Mi volt az üveg whiskey szerepe a történetben ?