Etiópia – 25 évvel ezelőtti élményeim – 1.

Sokat és sok helyen meséltem már részleteket erről az utazásomról. Most úgy döntöttem, itt az alkalom és megírom a teljes 1 hónapot.
Egyik olvasónk ihletett meg, mivel megemlítette, hogy világlátott ember – bár nem turista-szinten. Én turistaként, személyes benyomásokat, élményeket és fotókat szeretnék megosztani veletek. Sajnos sok kép tönkrement – az előhívásig sem jutott, de ami maradt, azt felhasználom – a hiányzókat igyekeztem a netről pótolni.
Gondolom, még most sem sok magyar jut el ebbe a csodálatos országba, nemhogy 25 évvel ezelőtt.
Rég volt ugyan, de élénken él az emlékezetemben, s a naplómat is segítségül hívtam.
Írás közben kiderült, hogy 1 posztban nem fog elférni 1 hónap, ezért 9 részre bontottam.
Remélem, át tudok adni valamit az érzésekből, a látottakból. És azt is remélem, kicsit átformálhatom az Etiópiáról alkotott soványgyerekes, haldoklós, általánosan borzasztó képet.
S mivel 1991-ben vége lett a polgárháborúnak, így a helyzet ma már sokkal jobb északon is.

1989. december 03. vasárnap
Eljött a nagy nap. Utazom! Életem első repülőútja. Mivel a férjem már 1 hónapja kint volt, egyedül utaztam. Átszállással Rómában. Vízumköteles országba vízum nélkül. Reszkettem. Féltem az úttól, mentem is volna – csodálatos ország, 1 hónapja nem látott férj –, és maradtam is volna, mert akkor volt 1,5 éves a lányom. De hát ez kihagyhatatlan lehetőség volt.

MA-400-as járat. Mint a 7-es busz. Kicsi is, zörög is és minden felhőt kikerül… Kivert a víz, amikor arra gondoltam, hogy még sokkal hosszabb az út Rómától Addiszig, s két fel- és leszállást kell végigszenvednem, mire végre Etiópia földjére tehetem a lábam.

Megérkeztem Rómába – 17:30, 12 ˚C, enyhe szél.
A gépem a marhanagy reptér túlsó végéből indult. Átcipekedtem. Eredetileg 21 órakor indultunk volna – ez is hosszú várakozás, de még 2,5 órát ráhúztunk. Akkor még nem tudtuk, miért. Kellett vinnem egy üveg whiskyt, mert az volt a vízumom ára. A kedves olasz ajándékboltos már rég bezárt volna, de megvárta velem a becheckolást, mert kártya nélkül nincs áru.
AZ-818-as Airbus. Nagy kapkodva 23:30-kor beszállás, elhelyezkedés, légikísérők pantomim játéka. A 360 személyes repülőn voltunk vagy 60-an, így meglehetősen kényelmes volt. A felszállás meglepően sima. Kezdtem felengedni. Aztán éjfélkor felszolgálták a vacsorát.
Királyi volt! Szundítani is tudtam kicsit, aztán megint kezdtem rettegni. Jedda-ban (Szaud-Arábia) leszálltunk. Egyrészt a landolás aggasztott, másrészt a whisky – csak ne ellenőrizgessék a kézipoggyászokat! Láttam, többen is tartottak ettől. Megúsztuk.
Aztán átrepültük a Vörös-tengert. Hajnalodott. Mikor már világos volt, és felhők sem takarták a kilátást, fantasztikus, „Marsbéli” táj tárult elém. Vörös, erodált dombok. Majd délebbre fennsíkokon kis zöld foltok, megművelt földek. Száraz folyómedrek. Később már nagyobb zöld és sárga területeket lehetett látni, s folyók kanyarogtak. Ahogy közeledtünk Addisz Abeba felé, tavak is feltűntek. Megláttuk a várost is.

1989. december 04. hétfő, 08:00 – Leszálláshoz készülődtünk, majd a pilóta „meggondolta magát” és köröztünk még párat a város felett. (Az utasok közt aggodalmas hangok.) Másnap kiderült, hogy ugyanazért nem engedtek leszállni, amiért késve indultunk: Egy nagy nemzetközi konferencia kezdődött Addiszban, ezért fokozott volt az elővigyázatosság.
Végülis úgy döntöttem, mégiscsak jó volt a repülőút.

A reptéren csak katonák és rendőrök voltak, civil egy lélek sem. Itt kicsit megint megijedtem. Ott álltam a két sporttáskámmal, az egyikben ott figyelt a „vízumom” – ez adott egy kis bizakodnivalót. 5 perc múlva megjelent egy ember, aki kézzel-lábbal magyarázott valamit. Szerencsére annyit megértettem, hogy azt kérdezi: doktortamás? Erre lelkesen bólogattam, mivel ő volt az, aki intézte az utunkat. Aztán kezdtem érteni, mit mond. Aztán elszaladt egy másik utasért. Egy francia hölgyet hozott, akinek valószínűleg elveszett 1-2 bőröndje. Vártunk, vártunk, de a csomagok csak nem kerültek elő. Végül a kis ember felkapta a motyómat szelíden meglódított, jelezve, hogy menjünk – a francia lánynak elmagyarázta, hogy várja meg ott. Megkaptam a vízumomat, a vámos jelentőségteljeset bólintott emberem felé, krétával összefirkálta a táskákat és elengedett. A reptér előtt várakozók fellélegeztek, mikor megláttak néhány utast, merthogy őket sem tájékoztatták arról, miért nem mehetnek be az épületbe, és a gép késésének okáról sem.

8:30-kor végre úgy éreztem, hogy megérkeztem. Várt a férjem és a barátunk. Szikrázó égbolt, tűző napsütés, kristálytiszta levegő. Úgy tűnt, a felhőhabokat szinte meg tudom érinteni, ha nyújtózkodok kicsit. El voltam ragadtatva.

A férjem a „legényszálláson” lakott, ott pakoltam le a cuccaimat. Aztán mindjárt mentünk is az Intézetbe – ahol a barátunk és a férjem dolgoztak –, hogy bemutassanak az igazgatónak (Dr. Dominique Frommel) és a munkatársaknak.

Az Intézet: Armauer Hansen Research Institute (AHRI).

Meghívtak a 10 órai teára. A gyors ismerkedés után „haza” mentem átöltözni. Kicsit késésben voltam, ezért arra gondoltam, futok azon az 50 méteren, ami a lakástól az intézetig vezető utat jelentette. Hiba volt. Megtévesztett a kristálytiszta levegő. A végén már alig tudtam lélegezni. Elfelejtettem – vagy még nem szoktam hozzá e rövid idő alatt –, hogy Addisz Abeba (Új Virág) 2350 m tengerszint feletti magasságban fekszik. Ezt nagyon gyorsan megtanultam. Kissé lihegve, de megérkeztem, és teáztunk meg süteményt ettünk, mint az angolok ötkor. Még ismerkedtem a laborral, a kollégákkal, de úgy megfájdult a fejem, hogy nem is ebédeltem, csak lefeküdtem aludni.
Még így is roppant mozgalmasnak éreztem az első napomat.