Etiópia – 25 évvel ezelőtti élményeim – 2.

1989. december 05. kedd
A legénylakásból szép házba költöztünk.
Az AHRI/ALERT (All Africa Leprosy Rehabilitation and Training Center) egy Gellérthegy-szerű domb tetején található  – a domboldalban élnek a leprás betegek a családjaikkal, így közel vannak a kórházhoz és csak fel kell sétálniuk kezelésre. Itt van a kutató intézet (AHRI), a hozzá tartozó kórház (ALERT), saját benzinkút és a vendégházak. Mindez körbekerítve, katonákkal őrizve. Érthető, hiszen fontos bázis volt, s akkor még dúlt a polgárháború. Addisztól 60 km-re északra volt a frontvonal, így észak felé nem is tudtunk menni. Naplemente után be kellett húzni a sötétítőfüggönyöket, ha villanyt gyújtottunk.
A házunk csodás! Tágas, étkezős nappali, két hálószoba, fürdőszoba, konyha, terasz és kert. A kertben kis házikó a kertiszerszámoknak. Volt házvezetőnőm és kertészem. Nagyon szokatlan volt, hiszen én ilyet még sosem tapasztaltam.
A vendégházak:
Reggel a költözködés után bementem a laborba segíteni a férjemnek – a laboránsával nemigen volt megelégedve, ezért dolgoztam helyette én, amit csöppet sem bántam, nagyon élveztem azt a munkát.
Délben a házvezetőnő (mamita) ebéddel várt minket. Aztán hogy lássak is végre valamit a városból, lementünk vásárolni. Megdöbbentett, hogy mindent – de tényleg mindent – lehetett kapni. Igaz, csak a gazdagok és a külföldiek (ők is gazdagok) tudták megvenni a rengeteg árut, sőt a szegényeket be sem engedték a boltok nagy részébe. Iszonyú mennyiségű élelmiszert vásároltunk – elég volt 2 hétre – 200 birrért (ejtsd börr) (a férjem fizetése 2500 birr volt).
Lehangolt a sok bódé, pedig azok ott még normálisnak, sőt jónak számítottak. Ez volt az első napom a városban. Hááát… nem dobott fel.

Munka után átmentünk a barátunkhoz madárlesre. De madarak nem jöttek. Szentjánosbogarak viszont igen. Én megcsodáltam az előkertben a növényeket. Volt ott minden. Merthogy mindenki vitt a hazájából virágmagokat és elültette. Volt büdöske, mályva, sarkantyúka, kála, paprikavirág, margaréta, oroszlánszáj, páfrány, rododendron, bougainvillea, kaktuszok, agavék, díszhagyma, mikulásvirág – amit és max. térdmagasságban kerestem, de ott kisebb fa lett belőle. Volt eukaliptusz is, de az nemigen szeret ott lenni. És más, számomra ismeretlen, de gyönyörű növények. A rengeteg virágzó növény és a levegő együttese káprázatos illatokat produkált.

Este megint lementünk a városba. Barátunk elvitt minket helyi kocsmákba. Az egyik egy bordélyház is volt egyben. Ott épp nem volt mit inni. De mindenkivel kezet kellett fognunk és le kellett ülnünk kicsit. Aztán egy családi italmérésbe mentünk. Kis bódé. Az előtér volt a kocsma, ahol volt két asztal és néhány szék és hokedli. Mögötte egy kis szoba – a lakás. De nekik jól ment, mert üvegpoharakban adták az italt (persze sorakoztak a polcon konzervdobozok is pohár gyanánt), és kazettás magnóról szólt a zene. A két kisgyerek – egy 10 év körüli kisfiú és egy 6-7 éves kislány – ott sertepertéltek. Sajnos a helyi zenét gyorsan lecserélték európaira – a tiszteletünkre. És a kisfiú táncolt is nekünk „európaiul”.
Lehetett kapni vizes whiskyt, ouzot és t’alla-t. Természetesen t’alla-t kértünk. Én 3 kortyot voltam képes meginni belőle. Soha többé nem voltam hajlandó inni ebből az italból. Ez egy helyi sörféle (sörszínű, a mi sörünknél sűrűbb erjedt lé) valamilyen gabonából, általában kukoricából, vagy búzából, cirokból – szinte bármiből. Egy helyi növényt (gesho – homoktövis féle) – mint nálunk a komlót – is adnak a gabonaliszthez.
A kocsmáros beszélt egy kicsit angolul, így beszélgettünk vele is. Az egész család rettentő büszke volt arra, hogy normális, rendes fehér emberek bementek hozzájuk. Merthogy „normális esetben” olyan lenézően, utálattal tudták köpni a szót: “ferendzsi”, hogy csak úgy sistergett. Ezt a lekicsinylő jelentéssel bíró szót használták a fehérekre. A félresikerült segélyezések és az olasz megszállás is közrejátszott abban, hogy nagyon utálták a fehéreket.

1989. december 06. szerda
Reggel 8-kor Sahay – a házvezetőnőm – már szorgoskodott. Még mindig nem szoktam meg, hogy nem én csinálok mindent.
Ebéd (elképesztően finom gyümölcssaláta) után elmentünk az egyik egyetemre, mert az Intézet igazgatója tartotta az immunológia kurzus első előadását.
Majd ismét a városban bóklásztunk. A könyvesboltokat jártuk. Alig tudtam elszakadni tőlük. Az utcákon a sírás környékezett. Félig vak, nyomorék gyerekek jöttek utánunk, a gazdag ferendzsik után, egy kis pénzért. A gyerekeken kívül sok rokkant fiatal és felnőtt koldult. Nagy részük hadirokkant, de sokuk betegség miatt lett nyomorék.

Ez után az „élmény” után elmentünk ebédelni. Barátunk meg akart ismertetni az injerázás (ejtsd: indzsera) hatalmas élvezetével. Ő imádta, ezért úgy gondolta, meglep vele. Be kellett csuknom a szememet, s így odavezetett egy pulthoz, majd kinyitotta az injerás kosár fedelét, s közölte, szagoljak bele.

Nem volt elég, hogy a sok szerencsétlen ember látványától liftezett a gyomrom, ráadásnak még ez az erjedt, savanyú szag… Hátrahőköltem és kirohantam az étteremből friss levegőt szívni. Az injera a kenyér. Erjesztett, palacsintaszerű, általában 30-40 cm átmérőjű étel. Hatalmas kerek tálon szolgálják fel. Általában a közepére halmozzák a pörkölt-szerű ételeket, vagy salátákat. Az injerából tépett kis darabbal kell megfogni egy falatnyi pörköltet. A helyiek fantasztikus kis csomagocskákat alakítanak belőle pillanatok alatt, így nem is csöpög, potyog ki az étel a falatból.
Némi levegőzés után azért leültem velük, de köszöntem szépen, nem kértem sem enni, sem inni – egy másik újdonsággal, a t’ej-el (t’edzs) vagyis mézborral kínáltak.

Míg a fiúk ettek, én inkább nézelődtem. Az étterem csodálatos volt. A kis (kb. 50 cm átmérőjű), kerek, színes fonott asztalkák (mesob) körül alacsony, szintén kerek, homorú ülőkés székek, napsárga, fodros párnákkal. A mesobok mellett hokedliszerű fa asztalkák az italoknak. A falak mentén bőrhuzatú, támlás, faragott padok. Amelyik asztalnál nem ültek, le voltak takarva piros selyem szoknyaszerű terítővel.

Mivel már jócskán a délutánban jártunk, minden lelki gyötrelmem ellenére én is kezdtem megéhezni. Így a fiúk előételnek tekintették a kis injerát, és a kedvemért egy arab étteremben vacsoráztunk.

Egész nap autóval közlekedtünk a városban. Időnként halálfélelmem volt.
Addiszban és mindenhol, amerre később jártunk, közlekedési káosz volt. Ez őket szemmel láthatóan nem zavarta, sőt, igen jól eligazodtak benne.
Addiszban is, mint minden rendes helyen voltak kresztáblák. Csakhogy itt sosem lehetett tudni, melyik az, amelyik a valóságot jelzi és melyik, amelyik csak „dísz”, vagy ott maradt korábbról. Számunkra életveszélyes volt az autózás, de azért megszoktuk.
Nemcsak reflektora nem volt az autóknak, hanem indexük sem. Minden alkatrészt Olaszországból kellett megrendelni és rettenetesen drága volt. Senkinek sem volt ilyesmire pénze. Indexelni kézzel szoktak, mint a réges-régi időkben. De ha nem integettek, az sem volt nagy baj – szerintük.
Mivel este 6-kor lement a nap, utána megterhelő volt az autóvezetés. Erősen kellett meregetnie a sofőrnek a szemét és koncentrálni is kellett, mert hiába a mi fényszórónk, a falvakban, az országutakon nem volt közvilágítás – de Addiszban sem mindenhol –, így a vaksötétből bárhonnan előbukkanhatott egy jármű. Egyszer egy előttünk láthatatlanul haladó óriási teherautó lassított hirtelen, így mi majdnem megnéztük belülről.
Ezeket a helyzeteket kellő iróniával és vidámsággal kellett kezelnünk.