Etiópia – 25 évvel ezelőtti élményeim – 3.

1989. december 07. csütörtök

Délelőtt az Intézet könyvtárában dolgoztam. Kettőkor Lucy-ról – feltételezett ősanyánkról – hallgattunk előadást az egyetemen.

Ezután a Merkaton (Afrika legnagyobb szabadtéri piaca) mászkáltunk Egyik helyi barátnőnk, Itinesh, egy guragie (ejtsd gurági) lány kalauzolt minket. A tényleg hatalmas piacon mindent lehetett kapni. Az élelmiszereken kívül cipőt, ruhát, háztartási eszközöket. Nem tudtam ellenállni és vettem is egy gyönyörű szitát.

Az erős, őrölt pirospaprika nagy terítőkön, méteres halmokban állt. A szél fel-felkapott egy keveset, mi meg beszippantottuk. Köhögtünk, tüsszögtünk, könnyeztünk is, ahogy kell. Az árusok nyilván megszokták, mert ők semmi ilyesmit nem produkáltak.

A csodaszép hófehér kendőkre fiúk, férfiak hímezték a színes mintákat. Lehetett kapni mindenféle gabonát, fűszereket, tömjént, ördögűzőszert, kávét, olajat, hajfestéket – amolyan édesburgonya-szerű és színű gyökér, melyet lereszeltek, kinyomkodták a levét és ezzel a narancssárga lével dörzsölték be gyönyörű fekete hajukat… – európai csecsebecséket, helyi ékszereket, üvegpoharakat, műanyag edényeket, mézet bőrtömlőből – tele méhhel –, méhviaszt, takarókat – segélyszállítmányból, húsokat, gyümölcsöket, zöldségeket, a szabó boltocskájában helyben varrt ruhát, szóval mindent.

A piacon is és az oda vezető úton is megint a rengeteg koldus. A lányom is nagyon hiányzott. Délutánra teljesen depressziós lettem.

Hálásan fogadtam, hogy ezt mindenki komolyan vette, sőt lelkem felvidítására vendégségbe vittek egy olasz-magyar házaspárhoz, ahol egy 14 hónapos kislánnyal vigasztalódhattam. Náluk vacsoráztunk, s közben megpróbáltam magam összeszedni. Sokat beszélgettünk arról, hogy egyrészt mivel Magyarországon tizedennyi koldust és rokkantat sem láttam, hát hozzá kell szokni. S hogy ott ez komoly munka, ne sajnáljam őket annyira. Ők mind családjuk hasznos tagjai, nem dugják el a fogyatékosokat, mint nálunk. Bármennyi pénzt is keresnek, az több, mint ha semmit sem csinálnának.

Aznap is adtunk pénzt „vigyázóknak”. Ők fiatal fiúk, akik a parkoló autókat őrzik, hogy ne lopják el, ne rabolják ki. Persze, nem egyszer megesett már, hogy ezek a vigyázók törtek fel és pakoltak ki autókat. Ha leparkolt egy autó, 4-5 fiú rohant oda munkára jelentkezni. Mi általában kettőt bíztunk meg a felelősségteljes munkával.

Este kissé megnyugodva, a dolgokat magamban helyretéve tértünk haza.

1989. december 08. péntek
Nagy a készülődés és az izgalom. Hét végére néhányan az Awash Nemzeti Parkba utazunk.

1989. december 09. – 10. szombat – vasárnap

Fantasztikus kirándulás!

Már az odafelé út is érdekes volt.

Ugyan esett az eső – a száraz évszakban! (20 éve nem esett ennyi eső decemberben) ezt be is jegyezték a múzeum nagykönyvébe –, de a rossz idő nem tudta elvenni a kedvemet és a lelkesedésemet.

A Park Addisztól 225 km-re keletre fekszik. Többnyire akácos, füves terület.

Az úton találkoztunk egy nagy teknőssel. Szó szerint az úton, mivel a kellős közepén pihengetett. A kecskék és marhák voltak még a vidékre jellemző állatok. Induláskor még szép idő volt, de ahogy haladtunk az Awash Park felé, egyre borúsabb lett. Mire odaértünk, már esett. A Nemzeti Park nem sokban különbözött az addigi tájtól. De mégis! Egy oryx állt az esőben. És rengeteg színes madarat lehetett látni. Találkoztunk marabuval, keselyűk mászkáltak az alacsony fűben, fent sasok köröztek, rengeteg különböző színű szövőpinty, és még egy csomó más madár, amelyeket nem ismertünk.

Bejelentkeztünk a központban és megebédeltünk. Az étterem körül lakott két páviáncsalád, őket nézegettük ebéd után és persze dobáltunk nekik némi maradékot.

Délután elmentünk az Awash folyó egyik vízeséséhez.

Ezt a folyót ők Sárga folyóként is emlegetik. A vízesésnél az eső újra eleredt, már az addigi esőtől is felázott az agyagos talaj, úgyhogy mind a nyolcan csurom vizesen, sárosan begyömöszöltük magunkat a Land Cruiserbe és visszamentünk a Park központjába. Mi négyen, barátunk, Itinesh, férjem és én visszamentünk és kerestünk egy alkalmas helyet a sátraknak. Felállítottuk mindkét „kutyaólat”, aztán vissza a központba vacsorázni. A család, akikkel voltunk – magyar család, a férj szintén az AHRI-ban dolgozott és velük volt a két gyerek – a „szállodában” aludt. A szálloda egy lakókocsipark, amely akkoriban elég lepukkant volt, ma már állítólag légkondicionált lakókocsik vannak.

Mi is visszamentünk sátrainkhoz. A két fiú elment sétálni a töksötétben. Kb. 3 perc múlva szinte futva tértek vissza. A sietség oka az volt, hogy hallottak egy nagy állatot morogni. Itinesh mondta, hogy a kis múzeum – amely nem volt messze tőlünk – előtt van egy ketrec és ott szokott lakni egy oroszlán, biztosan annak a morgását hallották.

Az éjszaka párás és nyomasztó volt, zuhogott az eső, hangosan dobolt a sátorlapon. Hajnalban egy majomcsapat (zöld majmok) mászkált körülöttünk, veszekedtek, sivalkodtak. Kora reggel mégegyszer elmentünk a vízeséshez, aztán megnéztük a múzeumot. Itt kiderült, hogy hónapokkal ezelőtt kiszabadította magát az oroszlánjuk…

Az úton találkoztunk zöld majmokkal. Amint megálltunk, kíváncsian ellepték az autót. Barátunk mondta, hogy vigyázni kell velük, mert ha beengedjük az autóba őket, akkor szétszedik, annyira vehemensen keresik az ennivalót. Kaptak tőlünk kifli darabokat. A tenyeremről óvatosan, finoman, hozzám sem érve vették el a csemegét. Aztán elfutottak vele. Megették, és jöttek vissza. Nehezen hagytuk ott őket, de elfogyott a kifli.

Reggeli a központban. Végre nem esik… A teraszra terítettek. A terasz egy folyóvölgy szélén volt. A folyó olyan mélyen kanyargott, hogy a felette köröző sas nekünk szemmagasságban volt. Gyönyörű madár!

A reggelizni nem csak mi szerettünk volna, hanem a páviánok is. Ezért anyu felugrott a korlátra és a kosárkából kikapkodott néhány pirítóst, a zsákmánnyal elszaladt.

Aztán rájött, hogy ez neki kevés, visszajött, az asztalra ült – tőlem fél méterre –, körülnézett, vicsorgott kicsit, majd fel akarta kapni az egyik kenyeres kosarat – de nem sikerült neki – és elrohant néhány pirítóssal. Azóta valahogy nemigen akarok közeli ismeretségbe keveredni páviánnal. A pincér kövekkel dobálta az állatokat, hogy menjenek arrébb.

A további utazás is élmény volt. Magunkkal kellett vinni egy vadőrt. Nélküle nem közlekedhettünk kocsival a Parkban. Így végképp nem fértünk be a terepjáróba, ezért négyen a tetőcsomagtartón utaztunk.

Fantasztikus volt ennyi, maximum állatkertből ismert állatot a szabadban látni. Voltak varacskosdisznók, Soemmerring-gazellák, oryxok, törpe antilop (dik-dik), és természetesen megint rengeteg madár – pintyek, szalakóták, törpe jégmadarak, kakukk, ölyvek, túzok-félék, és szarvascsőrűeket is láttunk!

Egy pálmafás „oázisban” melegvizű, mézszínű, gyorsan áramló patakban ejtőztünk. Ez a patak is a közeli vulkán oldalában ered, hozza az ásványokat és a meleget.

Ahogy ballagtunk vissza az autóhoz, elénk toppant egy oromo pásztor egy tevével. A férfi volt úgy 190 cm magas, egy 2 méteres dárda a kezében, hátán géppuska, övében hatalmas kés. Mellkasán keresztben – jobbról is, balról is – tölténytárak. És nagyon fenyegetően nézett. Barátunk mondta, hogy csak semmi óvatlan mozdulat, mert egy ilyen fickónál nem véletlenül van ennyi játékszer. Hagytuk volna őt békén, s mentünk volna arrébb, a baj csak az volt, hogy nem engedett tovább. Adtunk neki pénzt. Eltette, de továbbra is ott tornyosult előttünk. Aztán valamelyikünknek eszébe jutott, hogy sör ugyan már nincs, de narancs még van a hűtőládában. Szép lassan, óvatosan előhalásztam és odaadtam neki. Amikor nyújtottam felé, már csillogott a szeme. Eltette a tarisznyájába és széles vigyorral az arcán elkezdett tapsolni és ugrálni az a hatalmas ember. A fegyverek csörömpöltek rajta, miközben ugrált örömében, mint egy túlméretezett óvodás.

Hazafelé egy kis faluban ebédeltünk. Itt nagy elhatározásra jutottam. Ettem injerát. Ugyanis rettenetesen untam már az „európai ételt”, amely mindenhol párizsi szelet volt íztelen főtt krumplival és szintén íztelen főtt sárgarépával. Addig nem azért nem ettem helyi ételeket, mert az útikönyv ezt javasolta, hanem az első találkozásom az injerával nem volt kellemes. Nade nem is volt olyan rossz az injera. Sőt! Megszerettem.

1989. december 11. hétfő

Az Intézeti munka részeként terv volt, hogy délre megyünk valamilyen legyeket gyűjteni. De kiderült, hogy ahová szerettünk volna menni – összekötve a kellemest a hasznossal –, ott nincs betegséget okozó légy. De Dominique mégiscsak talált egy helyet, hogy azért ne maradjunk le valami jóról.

Indulás csütörtökön.

Ezen a napon rájöttem, miért nem látom én a kertészemet soha… Hát azért nem, mert ő nem zavarhatja a lakókat, ezért ha valaki kimegy a kertbe, ő behúzódik a házikójába. Véletlenül nem vett észre, mikor kimentem a kertbe és későn tűnt el. Ekkor jöttem rá a titok nyitjára. Ki is próbáltam: bementem a házba, ő kijött a kuckóból; kimentem a kertbe, ő bement a kuckóba. Mint valami barométer-házikó emberkéi. Ezt eljátszottam mégy kétszer-háromszor, hogy megbizonyosodjak elméletem helyessége felől.

1989. december 12. – 13. kedd – szerda

Dolgos hétköznapok.
Szerdán azért már összecsomagoltuk kis laboratóriumunkat.