Etiópia – 25 évvel ezelőtti élményeim – 4.

1989. december 14. – 19. csütörtök – kedd

Dél-Etiópiába, a Gamo Gofa zónába indultunk.
Az Intézet egyik terepjárójával mentünk. Induláskor tankoltunk, kereket és dudát ellenőriztünk. A duda fontosabb, mint a lámpa. Duda nélkül nem volt szabad elindulni.

Az utunk egy kis balesettel kezdődött még Addiszban. Férjem nem dudált elég hosszan előzés közben, ezért konzervdobozra emlékeztetően szinte felnyitotta a kocsink oldalát egy katonai teherautó. Ezen a problémán túljutva, 13:30-kor végre valóban nekivágtunk a kb. 500 kilométeres útnak. Vittük magunkkal amhara tolmácsunkat is, Bezuayehut (ejtsd kb. Bzoájo). Ő egy kolléga, Alemayehu (ejtsd Alemajo) 18 éves, középiskolás öccse volt. Dominique azért alkalmazta, hogy megmentse a majdnem biztos haláltól. A polgárháború iskolásokat sem kímélt. Sőt időnként egy-egy fiú-középiskola előtt megállt néhány teherautó, felterelték rá a srácokat és vitték őket a frontra golyófogónak. S mivel Bezuayehu megbízható volt, és valamennyit beszélt is angolul, valamint néhány nyelvjárást is ismert, hát tolmácsként alkalmazták az Intézetben.

Naszóval az út fele aszfaltozott volt, a többi földút. De mindegy milyen a burkolat, a szamarakat, marhákat, birkákat és kecskéket nem zavarta, így időnként terelgetnünk kellett őket gyengéd dudaszóval, ha nem reagáltak az autó hangjára – pedig az volt, mert megrepedt a kipufogó. Az emberek még ritkábban reagáltak az autó közeledtére. Még akkor is békésen sétáltak az úton, amikor közel értünk hozzájuk. Kizárólag a duda hangja segített. Ettől viszont elkezdtek rohangálni. Nem egyszer előfordult, hogy meghallották a dudát, s akik az út jobb oldalán mentek, azok átrohantak a bal oldalra, a bal oldaliak pedig a jobb oldalra. Életveszélyes közlekedésmód. A „ferendzsik” el is nevezték ethiopian crossing reflexnek.

Lehúzódásról ritkán lehetett szó, mert ha jöttek autók mögöttünk, sosem lehetett tudni, merről fognak előzni – márhogy jobbról, avagy balról. Tehát főleg lakott területen érdekes mindez. (Sötétben pedig fokozottan, mivel kevés autónak volt fényszórója – még csak elemlámpányi sem –, de ugyanúgy közlekedtek, mint nappal.)

Sötétedés után megérkeztünk Arba Minch-be. (ejtsd Arba Mincs) Ez a név azt jelenti, Negyven Forrás. És tényleg sok forrás van a vidéken! Ez egy nagyváros – turista-szemmel viszont ez is bádogfalu jellegű volt. Egy előkelőnek számító szállodában laktunk. Én inkább lepukkant motelnek néztem, de barátunk felvilágosított.

Az étterem terasza viszont tíz csillagos tájra nézett. De ezt csak másnap reggel láthattuk, mert már sötét volt, mikor megérkeztünk. Arba Minch az Abaya tóval van egy szintben, 1285 m-en. A másik tó, a Chamo tó viszont csak 1235 méterrel van a tengerszint felett. A két tavat a „Bridge of God” választja el egymástól, mely egy nem túl széles földsáv. Az Abaya vize sárga színű, a Chamoé kék. A Rift Valley tavai. És persze ott is egy nemzeti park, a Nechisar. (Sok a zebra itt. Pénteken láttunk is jópárat a Parkban. És természetesen még számos más állatot is.)

Reggeli közben, ahogy békésen bámészkodtam, igencsak megijesztett egy kellemetlen, hihetetlenül hangos, kattogó rikácsolás. Hát csak egy hatalmas vastag csőrű holló ült le a teraszra, nem messze az asztalunktól.

A délelőtt a labor berendezésével telt, no meg a szervizlátogatással, hiszen ki kellett kalapáltatni a balesetet szenvedett ajtót és a repedt kipufogót is meg kellett csináltatni. A szervizben ismét tapasztaltuk az emberek ráérős nyugalmát. Nem lehetett elintézni valamit 5 perc alatt. Ott mindenki beszélget. Korábban már írtam, hogy ha nem is volt semmi tennivaló – vagy pl. ital a kocsmában -, azért kezet kellett fogni mindenkivel és leülni kicsit. Hát a szervizben is ugyanez a menetrend.
Egy, a bármilyen kommunikációban fontos dolgot még nem említettem: két szavuk van az „igen”-re. Az egyik az „ishi”, a másik az „awo”. Az ishit nagyon szépen meg lehet érteni és sokan be is dőlnek ennek az igennek. Ez olyasmi, mint nálunk az aha, peeeersze, jóvan. Az awo a komoly igen. De ez csak egy hörgésszerű „tüdőhang”. Nem hallottam sűrűn, ezért amikor Bezuayehu igent mondott valamire, mindig összerezzentem. Szóval a szervizben is addig kellett beszélgetni, amíg az ishi már awo lett. Ez úgy 30-35 perces „alkudozás” volt. (A férjem az addiszi laboránsa, Ayeno, túl sok ishi-jétől fáradt el, s ezért dolgoztam mellette inkább én.)

Ebéd után felmentünk Otscholloba (ejtsd Ocsolo), abba a faluba, ahol a pácienseinket gyűjtöttünk. Ezek a bársonylegyek (Phlebotomus paptasii), amelyek egy igen csúf betegséget terjesztenek. Ez a kis, szúnyogszerű légy alkonyatkor és éjszaka aktív, csípése fájdalmas. A Leishmaniát terjeszti. Ennek a betegségnek több formája ismert. A legsúlyosabb van jelen Etiópiában. Ez a visceralis leishmaniasis, vagy Kala Azar – ha nem kezelik halálos. Két tudós (Sir William Boog Leishman és Charles Donovan) egymástól függetlenül és egymástól távol fedezte fel a betegséget okozó kórokozót a múlt század elején, ezért mindkettejük neve után leishmania donovani-nak nevezik. A leishmania aethiopica ehhez hasonló ugyan, de nem halálos. Csúnya bőrbetegséget okoz, de ha egyszer valaki szerencsésen túlesett rajta, immunissá válik a betegséggel szemben.

Nos, hát körülnéztünk, kerestük egy hivatalnokot, aki engedi, hogy dolgozzunk – formaság, mert örültek minden fillérnek – aztán elmentünk az egészségházhoz, ahol épp oltást adtak a gyerekeknek és a „szociális munkás” (health assistant) előadást tartott valami egészségügyi dologról, majd megmérték a piciket és szépen fel is jegyezték egy nagy füzetbe az adatokat.

A látogatás után helyi ital kóstolása. Ezt a sörfélét itt bordénak hívják. Ez kukoricából és néha hozzáadott egyéb gabonából készül. Sűrű, tejszerű, érdes, savanykás ital. Kicsit emlékeztet az aludttejre. Szépen díszített tökhéjban szolgálták fel. Nem mondom, hogy rossz volt, de annyira nem ízlett, hogy megszeressem. A férjem imádta.

Kaptunk helyi kenyérkét is, amely hasonlított az injerára, de az ott termő álbanán (ez a banánfajta nem terem gyümölcsöt) gyöktörzséből készült. Ezt késsel „lereszelték”, vízzel összekeverték és a pépes masszát banánlevelek között 2 hétig erjesztették. Ebből a tésztából lapos, négyszögletes kenyérkéket sütöttek.

Iszogatás után még gyönyörködtünk a kilátásban, aztán választottunk két „csalit” – két olyan kisfiút, akik már átestek a betegségen. A fiúk elvezettek minket a kis barlanghoz, ahol a bársonylegyek éltek. Itt beültek a barlang bejáratába és hagyták, hogy megcsípjék őket ezek a fenevadak. Nem mozogtak, csak pislogtak, amikor csípték őket, a doktorok meg begyűjtötték a vérrel telt állatkákat.

Este 9 körül jóllakottan elvonultak a begyűjtéstől megmenekült legyek, így mi is indultunk vissza az autóhoz. A két fiú vezetett vissza minket. Olyan iramban haladtak a töksötétben a sziklás utcácskákon – inkább ösvények –, hogy elemlámpáink fénye mellett is alig tudtuk követni őket.

A szerpentinen az éjszakában érdekes volt az autózás.

Az Arba Minch-i út folytatása a következő részben.