A délelőtti munka annyiból állt, hogy feldolgoztuk az előző este begyűjtött legyeket. Mármint a potrohukat szétkentük egy-egy tárgylemezen, megvizsgáltuk, számoztuk, feljegyeztük, archiváltuk. A többi vizsgálat majd az AHRI-ban, Addiszban.
Vasárnap délután korábban mentünk fel Otscholloba, hogy nézelődni is tudjunk. Bemutatták a takácsot, ő pedig megmutatta, hogyan dolgozik. A kártoló és egyengető „részlegen” segítettek neki a gyerekek. A szövőszékhez csak ő ülhetett le.
Egy fazekas családhoz is ellátogattunk. Nem használnak korongot az agyagtárgyak készítéséhez, mégis csodálatos tálakat, korsókat, kávéfőzőket, vizesedényeket állítanak elő.
Egy család meghívott minket egy kávéra a házukba. Életemben nem ittam olyan finom kávét! A kávé mellé pirított kukoricát is kínáltak. És ott tanultam meg, hogy ha az ember valamit az utolsó cseppig megiszik, azt jelenti, kér még és kérdezés nélkül töltenek. Mivel tudatlanságom okozta, hogy kaptam még egy adag sűrű, méregerős kávét, hát megittam, de már hagytam a csészében 1 kortynyit. A kukoricából is ettünk néhány szemet, mert nem akartuk elenni előlük, hiszen amijük volt, azért nagyon keményen megdolgoztak, s hiába nem éheztek, fölösleg nem volt.
Mindig kínálnak valami rágcsálnivalót az italok mellé. Délben például a t’ej mellé pirított búzát kaptunk. Máshol a borde (bordé) mellé gyömbért, fokhagymát, sót és erőspaprikát.
Errefelé fő táplálék a borde és a különféle pirított magvak.
Ez a meghívás lehetőséget nyújtott arra, hogy körülnézhessek egy gofa házban. Egy család lakott itt: nagymama, asszony, férj és egy 1,5 év körüli kislány.
A házak általában fűfélékből, banánlevelekből és vesszőből készült kúp alakú épületek. Csodálatosan illenek a környezetbe. Első nap a falu felé közeledve szinte észre sem vettük a házakat a fák között.
Belül egyterű. középen van a „konyha” a tűzhellyel. mögötte a háló-rész. Mindenkinek saját területe volt. A bejárat közelében a „nappali”. Itt fogadtak minket, és ültettek le kávét inni.
A bejárat mellett, a „kertben” kávécserje és álbanán. Bent tisztaság és rend. Kint és bent nagyon kedves emberek.
A háziak nem hagyták, hogy kifizessük a kávét. Pedig általában a ferendzsiktől mindenért és mindenhol pénzt kérnek. Igaz, ebben a faluban akkoriban más fehér ember nem járt, csak a misszionáriusok és a közelben éltek Európából érkezett apácák is.
Már szinte az egész falu teljes lakosságát bemutatták nekünk, szokás szerint mindenkivel kezet is kellett fogni.
A kézfogásuk eleinte furcsa volt számomra. Két kézzel kell lebonyolítani. Ha mást nem, a saját karomat kellett megfogni a bal kezemmel.
A körülöttünk tolongó emberek közelsége is szokatlan volt számomra. A személyes terük sokkal kisebb, mint a miénk. Náluk teljesen természetes, az érintés, a közelség. Eleinte zavart, de megszoktam – már otthon, a munkahelyemen is tapasztaltam pl. jemeni kollégáknál, akik „rámásztak” az emberre beszélgetés közben.
Érdekes, és eleinte zavarba ejtő dolgot is tapasztaltam. Nálunk kifejezetten flörtnek számítana, ha úgy vennénk el egy másik embertől valamit, ahogyan ők. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam eleinte, amikor nyújtottam egy gyümölcsöt mondjuk Bezuayehunak és ő az egyik kezével finoman végigsimította a felé nyújtott kézhátat, míg a másikkal óvatosan elvette a narancsot. (Persze volt, hogy csak kikapták a kezemből, de az nem volt udvarias.)
A kávézás után a férfiak elmentek legyekre vadászni, én pedig rengeteg gyerektől kísérve visszamentem az autóhoz. Ott labdáztunk – nagy csodának számított, mert még senki idegen nem labdázott velük –, és a lányok kikunyerálták a hajamból a hajgumit. Ők mindig jókat vihogtak, amikor a hajamat nézték. Sosem láttak még ilyet – világos, puha, egyenesszálú és hosszú.
Bárhol jártunk, sűrűn előfordult, hogy meghúzták az emberek a hajam, mint valami csengőzsinórt. Nem bántam, csak az volt a kellemetlen, hogy mindig váratlanul ért és néha annyira megrántották, hogy a fejem is hátracsuklott.
A faluban mindenki sister-nek szólított (néha father-nek is) – gondolom az apácák miatt, mivel nem volt szavuk a fehér nő-re. Azon, hogy sister-nek szólítottak, férjem és barátunk mindig igen jót vigyorgott, mert hát azért nem vagyok egy apáca-lélek. Barátunkat és a férjemet pedig father-nek szólították, így azért kiegyenlített volt az egymáson mulatás.
Mindig kalandos volt ebbe a faluba felmenni is és a hazafelé út is. Egyrészt, mert az Arba Minch és Otschollo közötti kb. 20 km-es távolság sokkal többnek tűnt a meredek hegyoldalban kanyargó szerpentinen, másrészt mert mindig történt valami.
Délután fölfelé mindig felvettünk hazafelé tartó embereket. A faluból minden nap lementek a városba eladni ezt-azt, délután pedig a városban beszerzett áruval mentek haza. Sokan hatalmas zsákokat vittek a fejükön, több asszony és lány út közben fonta a gyapotot. Vittek csirkéket, terelgettek kecskéket. A kisgyerekes anyák is vittek pakkokat, csak kisebbeket, mint a többiek, mert az ő hátukon ott volt a babájuk is. A gyerekek is vitték a koruknak és méretüknek megfelelő csomagokat. A hazafelé út 5-6 órás kemény hegymenet volt. Közben mosolyogtak és énekeltek. Minden nap tele volt a terepjáró. A hátsó ülésre, kettőnk mellé még ketten-hárman beszuszakolódtak, és a csomagtartóban is üldögéltek még öten-hatan a zsákok, tyúkok és kecskék társaságában.
Először nem akartak beszállni, gyanakodva kérdezték, hogy mennyibe kerül. Nagy nehezen megértettük velük, hogy nem kérünk semmi mást, csak hogy énekeljenek nekünk.
Mindig volt egy előénekes. Egyszer arról énekeltek, hogy a munka után autóval mennek haza, mert fehér emberek jöttek és kérték, hogy hadd vihessék haza őket, s milyen buggyantak ezek az emberek, mert csak éneket kérnek cserébe.
Este, hazafelé a kanyargós, keskeny kocsiúton vigyázni kellett az éjszakai állatok miatt is. Volt, hogy meg kellett állnunk egy tarajos sül miatt. Épp békésen ment át az úton, mikor rávilágított a fényszórónk. Nagyon megijedt, lecövekelte magát és veszettül zörgette meg lövöldözte a tüskéit. Igyekeztünk olyan messze tolatni tőle, hogy megnyugodjon és tovább menjen. Eltartott egy ideig, míg sikerült elindulnunk. Helyes, pöttyös cibetmacskákkal és mókás földimalacokkal is találkoztunk.
Az Arba Minch-i út folytatása a következő részben.
Érdekes továbbra is a történet, mókás lehetett ahogy a sül lövöldözte a tüskéit. nem tudtam hogy erre is jók a tüskék :) A földimalac tényleg vicces külsejű állat, szívesen megnézném élőben természetes környezetében.
A sült állatkertben ritkán látni lövöldözni. :o)
Viszont földimalacot érdemesebb az állatkertben szemlélni, mert hacsaknem ott üldögél az ember egy jó kamerával éjszakákon át, majd összevág a kis idétlenről egy 10 perces filmet, nem sokat lehet látni belőle. :o) Annyi, hogy állatka bokorból ki, bokorba vissza, mert megijed. A legtöbb állattal így volt – a zöld majmocskák kivételek voltak.
“A házak általában fűfélékből, banánlevelekből és vesszőből készült kúp alakú épületek.”
Jó’ van na! Itt most nem ez a lényeg.
“Jók” ezek az összehasonlítások. MLM cégek szeretik nagyon. Ilyen összehasonlítást is láttam már valamelyiknél – csak mai villával. És a következő kép a kosztümös, magassarkús aktatáskás néni/öltönyös, bálicipős aktatáskás bácsi kontra egyszerű ruhás, mezítlábas, színesékszeres, mosolygós, büszke afrikai néni/gatyás, mezítlábas vigyorgó afrikai bácsi. És ilyenkor vigyorgok én, mert körömcipőben, kösztümben felküldeném nénit Ocsolóba és kötelezném rá, hogy közben énekeljen. És még csak nem is kéne cipelnie senkitr és semmit az aktatáskáján kívül, és megnézném, mosolyog-e. Bár azt is megnézném, mosolyog-e és mennyire nyugodt a saját környezetében. Úgyhogy ha összehasonlítás, akkor ezekkel engem nem lehet “meghatni”.
De nem kell ilyen messzire menni, hiszen az ember lehet, hogy sokkal boldogabb, nyugodtabb szépséges hegyek között megbúvó völgy kis városkájában, egy egyszerű házban, mint pl. egy gazdag New York-i negyed felhőkarcolójának luxuslakásában. :o)
hello sziszter :D,
egen az őshaza- jó kávéjuk lehet- ezek szerint a homo is a kávétól erektált, aztán ojrópában sapiensé kogitált ?!
:o))))))))))))))))))
Mecsoda elmélet! :o))))))
ne is mondd, ép megy most egy projekt “our way to europe :))”, lehet hogy igényelek némi pízt a kávé őshazája és az emberiség bölcsője címen (csak egy baj van nem bírom se a hőséget, se az eGZotikumot).
November-decemberben nincs hőség. Nappal 24-26 fok, eső kevés, vagy semmi. Egzotikum van. :o)))
hát lehet (ha a kölkök felnőttek) egyszerűen totál kiveszett belőlem a kalandvágy… ja és ezt pont az első résznél jegyeztem meg magamban, hogy nekem tuti nem ment volna még egy másfél évestől egy hónapra elszakadni, így nem csodálom, hogy bedepiztél…
Az első néhány éjszakámon arra ébredtem, hogy sír a gyerek.
Meg néha napközben hallani véltem, hogy beszél a másik szobában. De ez szerencsére elmúlt, mert kezdtem megijedni, hogy bediliztem. :o)
Mikor apját kikísértük november elején a reptérre, utána 2 hétig bokáig jártunk a papírrepülőkben, mert állandóan azt játszottuk, hogy “apa futty, eejöpűtt”.
Nem is tudtam, hogy a kávé afrodiziákum :D
Hát pedig… :o)) A kávé őshazája Afrika. Duplán is afrodiziákum, benne is van a névben mindkét információ: afrodiziákum. A ziákum biztosan valami egzotikus név. ;o))))
az aphrosz görögül habot jelent nyöhöhö habos kávé.
(egyébként a habkészítésnek speckó technikája van, Nápolyban tanultam benszülöttektől).
Ez max. a csiták őshazája.