Etiópia – 25 évvel ezelőtti élményeim – 7.

1989. december 21. – 24. csütörtök – vasárnap

Már a karácsonyi készülődés jegyében telt a csütörtöki nap első fele. Délután be kellett mennem az AHRI-ba dolgozni, mert Ayeno sikeresen összekeverte a legyes minták ellenanyagait. Az írása is olvashatatlan volt, de mivel én „orvosíráson” „nőttem fel” (orvosi könyvtáros voltam), rám bízták, hogy bogarásszam ki az írást és a mintákat. Munkám jutalma este egy vendéglő-látogatás volt. Vacsorázni mentünk a Kalitibe. Ajánlgatták a szokásos „európai ételt”, de már nem kértem olyat. A kecske- és marhahúsos ételeket viszont nagyon szerettem. Sosem kedveltem a csípős ételeket, de Etiópiában hozzászoktam, mikor elkezdtem helyi ételeket enni. A legtöbb ételük iszonyatosan erős.

A Kaliti akkoriban igen népszerű műsoros étterem volt. Amhara zene szólt – tradicionális – és fantasztikusan táncoltak rá a táncosok – tradicionális amhara táncokat.

Ezt a videót találtam illusztrációnak. (Nem valószínű, hogy ott készült ez a videó.) A különbség annyi, hogy a „mi táncosaink” hagyományos fehér, hímzett ruhákban voltak – a férfiak is szép fehér hosszúnadrágban, hosszú ingben.

A Kaliti nem volt olcsó hely, mégis mindig tömve volt. És nem csak külföldiek jártak oda. És nem az általában fogyasztott ételeket ették, hanem különlegességeket. Egyszer figyeltem a pincéreket, miféle ételeket hordanak ki. Az egyiken kicsit megdöbbentem, ugyanis egy hatalmas, csontos marhaalkatrész volt a tálcán. Szemmel láthatólag nyersen. Mint kiderült, jól láttam. Ezt az ételt általában csak gazdag esküvőkön, jeles alkalmakor szolgálják fel, de néhány étterem étlapján is megtalálható volt.  Egy másik pincér vitte a szószokat a húshoz. Jókora késekkel álltak neki a nyers marhahús elfogyasztásának.

Sok helyen lehetett látni tradicionális öltözetben embereket – főleg ha ünnepeltek valamit. Ezekben a hófehér ruhákban az emberek olyanok voltak, mint sok herceg és hercegnő. A ruházat persze nem minden, mert a tartásuk is ilyen volt. Egyenes hát, büszke fejtartás. A segélyként kapott európai ruhákban viszont kopottnak, sőt piszkosnak látszottak. A saját népük ruháit szépen tudták viselni, az idegenekét nem.

A ruhához általában gábit is viselnek. A gábi egy széles, hosszú, vastagabb anyagú takaró, vagy vékony kendőt (ez a netela) – a nők viseletéhez tartozik. A gábinak általában csak a két végén van hímzés, vagy beleszőtt színes minta. A netela könnyű, gézszerű kendő.

Pestre érkezésünkkor a vastagabb gábim igen jó szolgálatot tett.

23-án, szombaton megszenvedtem a süteménysütéssel. Ottani alapanyagokból nem ment. Feladtam. Azért, ami elkészült, másnap megettük.

A karácsony érdekes volt. Egyrészt szikrázó napsütésben, 25 ^˚C-os melegben még nem karácsonyoztunk, másrészt fenyőfa arrafelé nincs, így borókabokrot vágott ki nekünk a kertész.

A barátainknál ünnepeltünk. Már délelőtt átrendeztük a nappalijukat, díszítettük a fát, előkészítettük a vacsorát.

A karácsonyfa díszítése mindenki kreativitását dicsérte. Mi papírdíszekkel, virágokkal és termésekkel díszítettük. A már említett magyar család a gyerekekkel fehér masnikat tett a fájukra.

A kertemben nagy, gömb alakú, lila díszhagyma-virágot szedtem, és eukaliptusz-termést gyűjtöttem. Itthonról vittem szaloncukrot, így ebből is tettünk a fára.

Barátunk kertjének végében gyönyörűséges fehér virágot szemeltünk ki díszítés céljára. A kertben hatalmas volt a fű – nekem derékig ért. Barátunkkal úgy döntöttünk, ketten szedünk olyan fehér virágot. A többiek bent ültek a kanapén és az üvegajtón át figyelték a hadműveletet. Érdekes lehetett bentről, hangokat nem hallva figyelni minket. Ugyanis mikor átküzdöttük magunkat a sűrű, kemény, magas füvön a virágokhoz, alighogy szedtünk néhányat, magunkat csapkodva rohantunk vissza. A teraszon mindketten lerántottuk magunkról a nadrágot, miközben veszettül ugráltunk, csapkodtunk és szitkozódtunk. A társaság odabent gurult a röhögéstől. Mi kint ordítoztunk, ők bent hahotáztak… Aztán mikor végre lenyugodtunk és bementünk – még mindig sírdogáltak –, elmondtuk, mi történt. Az történt, hogy a sűrű, magas fűtől nem láttuk a talajt – nem is figyeltük. A cél a vállmagasságban lévő fehér virág volt. Nem vettük észre, hogy egy hatalmas hangyabolyon gyalogoltunk keresztül. Nemcsak a boly volt hatalmas, hanem a hangyák is. És meglehetősen rossz néven vették, hogy mi beletiportunk a lakásukba, ezért támadólag léptek fel ellenünk. Pillanatok alatt felszaladtak a lábunkon és szörnyen csíptek, haraptak. Nekem szerencsém volt, mert fehér vászonnadrág volt rajtam és jól látszottak rajta a kirázás után még benne kapaszkodó fekete hangyák. De barátunk sötétkék macinacijának bolyhai olyan jó búvóhelyet kínáltak néhány hangyának, hogy kihasználták a lehetőséget és még 1-2 órával az incidens után is bele-belecsippentettek barátunk bőrébe, aki ettől fel-felsikkantott és közben érdekes mozdulatokat tett…

Az AHRI-ban dolgozott még néhány külföldi, akik mind ott laktak a vendégházakban. Meghívtuk az egyedülálló kollégákat. A francia lányt, akivel a reptéren találkoztam, egy ghánai fiatalembert, Robertet és egy amerikai fiút, Rawleigh-t. (A francia lány bezárkózott, nem ment sehová, pedig többen is meghívták. Ő rettenetesen utált ott lenni, alig várta, hogy leteljen a 3 hónapja.) A két fiú örömmel elfogadta meghívásunkat, így kerítettünk nekik is ajándékot. A karácsonyi lakomához szinte mindannyian hozzájárultunk valamivel. Barátunk kitűnő borlevest, a felesége, Rozi – egy német lány – fokhagymás avokádót készített előételnek. Volt rántott hal és rántott hús. Én hagymás krumplisalátát, Rozi zöldsalátát tett az asztalra. A rizst én főztem, mert én tudtam nemragacsos rizst készíteni. A süteményt kiegészítette Robert – némi rágcsálnivalót és mogyorót hozott, Rawleigh az italokról gondoskodott. Két vendégünknek különösen a borleves ízlett – ők még csak nem is hallottak ilyenről, nemhogy kóstolták is volna. Vacsora után iszogattunk, kávézgattunk, majd úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy megnézze mindenki, milyen ajándékok várnak rá a karácsonyfa alatt. Barátunknak néhány könyvet adtunk az „Amit feltétlenül tudni kell” sorozatból. (Pl.: „Amit az orrszarvúkról feltétlenül tudni kell”.) Miközben nézegette, olvasgatta, hangosan mosolygott. Barátunk és a férjem kénytelenek voltak valahogy lefordítani néhány poént a ghánai és az amerikai kolléga, valamint Rozi kedvéért. Nehezen ment, de ezen is jókat mulattunk. Ennek kapcsán elkezdtük utánozni az állatok hangját a saját nyelvünkön. Hm… a tudós társaság, amint röfög, meg nyávog… Mókás volt. :o)
Szokatlan karácsonyunk végülis nagyon jól sikerült.

A karácsonyról készült képek sajnos fényt kaptak, így nem tudom illusztrálni beszámolóm ezen részét.