Etiópia – 25 évvel ezelőtti élményeim – 9.

1989. december 29. – 31. péntek – vasárnap

Újabb izgalmas kirándulás. Délután indultunk víkendezni a Langano tóhoz. Ez a tó Etiópia egyetlen olyan édesvizű tava, melyben nyugodtan lehet fürdeni, mert bilharzia-mentes. A tó tengerszint felett 1585 méter magasságban, mindössze 230 km²-en terül el. Nagyjából kerek, barna vizű, mély tó (legnagyobb mélysége 46 m), Addisztól 250 km-nyire délre.

Az utunk izgalmasan indult, mivel ismét az etiópiai közlekedés csodáival találkoztunk – most legalább 40-50 fellombozott autóbusz jött (száguldott) szembe velünk. Időnként le kellett térnünk az útról, mert az elmaradhatatlan hangos dudálással kísérve előzgették egymást a buszok. Elég félelmetes volt.

A kb. 2 perces naplementét már a tópartról néztük. Másnap nem volt valami jó idő, de hogy legyen vacsoránk, ki kellett feszítenünk a hálót.

Mire elindultunk a közeli Abijatta – Shalla lakes Nemzeti Park felfedezésére, már kellemesebb lett az idő.

Kicsit eltévedtünk, ezért egy benzinkútnál felbéreltünk két embert, hogy vezessenek minket a Parkban. Azért kettőt, mert ugyan elég lett volna az egyikük is, de majdnem összeverekedtek, hogy melyikük jöjjön. Ezért mondtuk nekik, hogy mindketten jöhetnek.

Elmentünk az Abijatta tóhoz, mely nagyon lúgos és sekély. Finom algaleves az egész, ezért rengeteg a flamingó. Rajtuk kívül volt sok nagy fehér pelikán és számos más vízimadár.

Aztán meglátogattunk egy struccfarmot. Mindig utáltam, ha fényképeznek, de most szívesen vettem volna egy közös képet egy struccal. Hosszú percekbe tellett, mire becserkésztem végre egy strucclányt, aki hajlandó volt 10 másodpercig egyhelyben maradni.

Ezután vezetőink elkalauzoltak a melegforrásokhoz, a Shala tóhoz, Dole közelébe. Ezek a vulkáni tevékenység miatt forró vizet adnak. A helyiek fürdésre és mosásra használják. Gyógyító hatást is tulajdonítanak neki. A víz igen forró – kb. 60-70 ^°C –, ezért fürdésre alkalmassá úgy teszik, hogy a sekély vízfolyásban kövek segítségével kör alakú medencécskéket alakítanak ki. Aztán ha kellemes hőmérsékletűre hűlt – forróvíz-utánpótlás hiányában –, akkor helyezkednek el benne kényelmesen. A mosást a torkolatnál végzik, mivel ott a forró víz keveredik a tó hideg vizével, s a tó vize bőséges, így alkalmasabb az öblítésre. Kis „öltözőkunyhók” is vannak a patak partján.

Igyekeznünk kellett vissza a nyaralóhoz, mert még sötétedés előtt fel kellett szedni a hálót.

A mindentől távol eső kis hétvégi ház az AHRI tulajdonában volt, dolgozók mehettek oda. A háztól nem messze lakott a gondnok (zebegna), aki időnként kitakarított, javítgatta a házat, tett-vett a ház körül és segített, ha volt ott valaki. Kitakarított, mire megérkeztünk, fát hozott a tűzgyújtáshoz, megpucolta a kifogott halakat, segített a sütögetésben. Segítségével szépen megsültek a halak, és a krumpli. Közben néztük a körömnyi vékony, bölcsőre emlékeztető Holdat és a hatalmas, nagyon fényes Vénuszt. Sajnos nemsokára eltűntek. Vacsora közben a huncut ember elmesélte, hogy ő keresztény volt, de áttért a muzulmán hitre, mert így nem csak egy felesége lehet. Ezen aztán jól elnevetgélt egy darabig. :o)

Másnapra hozott nekem kecsketejet. Még sohasem ittam kecsketejet, de ilyet nem is fogok. Füstös íze volt. Kérdeztem tőle, mitől füstös a tej, mondta, hogy hát mert a tűzhely mellett volt éjszaka. Udvariasan ittam egy pohárkával, de a többit eldugtam, majd kiöntöttem.

Az év utolsó napján még fürödtünk egyet a tóban, napozgattunk, aztán összepakoltuk a motyónkat és indultunk vissza Addiszba szilveszterezni. Meg persze búcsúzkodni, hiszen másnap utaztunk haza.
Az úton találkoztunk egy emberrel, s láttuk, hogy vannak nála halak. Megálltunk és elkezdtünk vele üzletelni. Megkérdeztük, mennyibe kerül az öt hal. Azt mondja 5 birr (ez nagyon sok pénz, főleg 5 halacskáért). Mondtuk, hogy 3 birr (még ez is nagyon sok volt). Ő nem engedett. Még ment a huzavona kicsit – nagyon élveztük. Az öreg gyermekien csillogó szemekkel alkudozott, közben nem tudta megállni, hogy ne heherésszen kicsit azon örömében, hogy milyen jól átver minket, mi pedig jót mulattunk. Aztán úgy tettünk, mintha nem lenne nálunk több pénz, csak 3 birr. Ő rázta a fejét, hogy ez nem elég, de látszott rajta, hogy nagyon bánná, ha nem engedne és mi elmennénk a 3 birrel. Én erre elővettem egy marék szaloncukrot a kesztyűtartóból. Az öreg meglátta, ugrott egyet, én kérdőn néztem rá, hogy ez így elég lesz-e? Ő megpróbált elkomorodni, a fejét vakargatta, „gondolkodott”, majd nagy kegyesen elfogadta. Villámsebesen bedobta a halait a kocsiba és elrohant – nehogy meggondoljuk magunkat. Mi is elindultunk és lestünk vissza: az öreg ugrált és táncolt az út szélén néha megcsodálta egyik markában a sok pénzt, másikban a sok „csokolátot”. Azért integettem neki, ő is nagy vigyorogva visszaintegetett. Reggel, mikor elindult halászni, még biztos nem gondolta, hogy az öt kis halacskája ennyi pénzt és különleges csemegét hoz a konyhára. Szerettem ezeket a játékokat. Mindenki tudta, hogy mindez színjáték, de élvezetes volt.

Egy városban megálltunk ebédelni. Egy nagyon drága éttermet sikerült találni, de csak itt láttuk, hogy mit adnak enni. Tibset ettünk – ez egyfajta marhapörkölt –, amelynek a fantázianeve a Pokol Tüze volt. Hát tényleg az volt. Egy edényben, külön hozták – az injerát itt összehajtogatva kaptuk. Az edényke alatt tűz égett. A pörkölt pedig szinte lángolt az erőspaprikától.

Valahogy így nézett ki:

Az AHRI-ban már pénteken elköszöntünk a kollégáktól. Bezuayehu egy barátjával várt minket és könnybe lábadt szemmel búcsúzott el tőlünk. Én is majdnem elsírtam magam, nagyon megszerettem a fiút.

Barátunknál vacsoráztunk, majd mindannyian átmentünk a magyar kollégákhoz éjfélt köszönteni. Ittunk rá, ahogy kell, aztán – 2 óra múlva – a magyar éjfélre is ittunk. Fél háromkor hazamentünk, hogy pihenjünk kicsit. Hajnali 5 órakor már fel is keltem – az izgatottságtól sem tudtam aludni, no meg be kellett még pakolnom egy-két dolgot.

1990. január 01. hétfő

Barátunk kivitt a reptérre, ott még átadott néhány ajándékot. Többek között egy 50 centis félig rozsdás kést… „Kicsit” aggódtam, hogy fogom én ezt felcsempészni a repülőre, de becsúsztattam a bőrönd oldalzsebébe és ment a többi poggyász közé.

Itinesh az utolsó pillanatban érkezett, remegő kézzel írta meg a nekünk szánt képeslapot és adott át egy csomagot. Ebben a csomagban volt az a kép is, amelyet az előző részben megmutattam.

A repülőúttól már nem tartottam.

Pedig akadt egy ki izgalom. Az utaskísérő hölgyek kedvesen eladták a szokásos pantomimet, közben a steward a poharas szekrény előtt már készítette elő a frissítőket. A hatalmas Airbus közben kigurult a felszálláshoz és épp megkezdte a „nekifutást”, amikor a pilóta tövig nyomta a féket. A steward beesett a poharak közé, egy stewardess az egyik utas ölébe, mi lefejeltük a térdünket. Az egyik utassal összenéztünk és nagy vigyorogva szinte egyszerre mondtuk – még a térdünk magasságából: ethiopian crossing reflex… A körülöttünk ülők felszabadultan nevettek velünk. Szerencsére az utaskísérők is, és semmi bajuk nem lett. Mint kiderült, igazunk volt. Egy kisgép az orrunk előtt, keresztben suhant el. Gondolom, úgy döntött a pilótája, hogy még kényelmesen elfér előttünk.

Miután rendbe szedte magát a személyzet, hozták az étlapot, s mire végigolvastuk, a reggelit is.

Korábban írtam, hogy jól jött a gábim, mivel Pesten elég hideg volt. Egy hónapnyi jó idő és napsütés után nagyon hidegnek éreztem.
Etiópiában este, amikor hűvös volt – talán 15-16 ^°C  -, akkor is elég volt egy hosszú ujjú felső, pedig a napközbeni 24-26 ^°C-hoz képest elég nagy volt a különbség.

Este 19:30-ra otthon is voltunk. A lányunk éppen fürdött.