Karinthy Frigyes – Capillária – Könyvajánló

Karinthynak számos antifeminista novelláját jelentettük már meg itt a férfihang hasábjain, most pedig legjelentősebb ilyen témájú művét, az 1921-ben megjelent Capillária című, szatirikus, antiutópisztikus regényt szeretnénk az olvasók figyelmébe ajánlani. Az író más műveiben is fellelhető antifeminista elemek – a férfiak nők általi kihasználásának irodalmi megjelenítése, a nők világszemléletének és erkölcseinek el- és megítélése, intellektuális teljesítményeik hiányolása – a Capilláriában koncentráltan, átfogó társadalomkritika formájában  jelennek meg. A mű kiválóan bizonyítja, hogy az antifeminista társadalomkritika már egy évszázaddal ezelőtt is létjogosultságot élvezett és olyan brilliáns írókat, gondolkodókat is mélyen foglalkoztatott, mint például Karinthy Frigyes. Karinthy a társadalomkritikához a kétszáz évvel korábban élt Jonathan Swift stílusteremtő Gulliver regényeit tekintette mintának, mintegy azok folytatásaként írta saját utazóregényét, amely több utalást is tartalmaz Jonathan Swift eredeti írásaira,  például a swifti “nőmet és gyermekeimet jó egészségben találtam” fordulattal zárul, ami itt különleges kontextusba kerül.

A regény a nemi szerepekkel kapcsolatosan olyan különösen fontos felismerésekre ösztönzi a férfiakat, melyek a modern férfiöntudat megformálása szempontjából elengedhetetlenek. Éppen annyira ihlették a 20. század női emancipációt követelő mozgalmai, mint amennyire a férfiak hátrányos társadalmi helyzetével kapcsolatos felismerések. A mű szerzői jogi státuszából következően napjainkban már szabadon terjeszthető, így ezen a helyen is közreadhatjuk, a következő linkre kattintva teljes terjedelmében olvasható formában: Karinthy Frigyes – Capillária

Karinthy így írt a regény megszületésének körülményeiről H. G. Wells-nek írott levelében, melyet teljes terjedelmében a könyv elején találhat meg az olvasó:

Meg akarom kérni Önt, olvassa el figyelmesen ezt a kis szatírát, amit zaklatott lelkiállapotban és keserves életkörülmények között írtam néhány évvel ezelőtt. Nálunk, kis Magyarországon vegyes érzelmekkel fogadta kritika és közönség – ismernie kellene furcsa írói pályafutásomat és beállításomat, hogy ezt megértse. Most, hogy talán németül s talán angolul is megjelenik, megint elolvastam, és ekkor jutott eszembe, hogy sürgősen beszélnem kell Önnel erről a munkáról. Mindjárt elmondom, miért csak most és nem előbb, már akkor, mikor megírtam, és miért éppen Önnel.

Én ezt a könyvet nem akartam megírni, vonakodva és ellenszenvvel írtam, abban az időben jobban szerettem volna boldog regényt, kacagtató színdarabot, vagy szép verseket írni a magam és mások vigasztalására. A gondolatokra és ötletekre, amikről szól, nem voltam büszke, jobb szerettem volna elkergetni, elfelejteni őket, kidobálni magamból – nem szeretek tartalmas ember lenni, élő ember szeretek lenni, minden pillanatban megújuló tartalommal. De ezek a gondolatok és ötletek mégis megvoltak, és én egyszer egy téli délután, uzsonna közben, persze kettesben, egy kedves és bájos és elég művelt úrhölgynek a mulattatására rövidesen el akartam mondani mindazt, ami a Capilláriában van; ha akkor elmondhatom, soha nem írom meg. De valami baj volt, a hölgy eleinte figyelt, aztán szórakozott lett, pedig szerelemről is szó volt. Később fel is ugrott, egy barátnőjének valami ügye jutott eszébe, akinek telefonálni kell. Mire visszakerült, bár udvariasan kért, hogy folytassam, kiestem a kerékvágásból, jelentéktelennek és időszerűtlennek éreztem az egészet, abbahagytam. Igaz, hogy neki is mennie kellett aztán. De bennem megmaradtak, és később egyik barátomnak említettem, futtában, ezeket a gondolatokat és ötleteket. Férfiakkal másképpen van az ember: vitatkozott, érvelt, csakhamar elhallgattam, láttam, hogy másról beszél. S mert mindig beleestem abba a hibába, hogy jobban érdekel annak a személye, akivel beszélek, mint a vita tárgya, inkább ezt is abbahagytam. S hogy ilyenformán ráfanyalodtam arra, amit irodalomnak neveznek: hogy egyszerre mindenkinek mondjam el azt, amit külön-külön senki se akar meghallgatni. A könyv megjelent, vitákat vártam, ellenkezést, hozzászólást. Mindez elmaradt – néhány ostobaságot írt néhány hiú és fáradt kritikus, rajongó fiatalemberektől zavaros leveleket kaptam, amikben azt igyekeztek kimutatni, hogy csak ők értenek engem, mert ők még nálam is különbek. Az asszonyok tréfásan megfenyegettek ujjacskáikkal, aztán csönd lett.

(…)

Eszemben sincs, hogy eszméim jelentőségét Rousseau-éhoz vagy Rousseau-ét a magaméhoz hasonlítsam: igazán kevés közünk van egymáshoz. De ezt az izgalmat ismerem: saját munkámnak, a Capilláriának elolvasása után rázott meg elementáris erővel. Amit akkor gondoltam és hevenyészve megfogalmaztam magamban, az egyszerűbb és szerényebb dolog, mint amiről Capillária beszél – és mégis túl van Capillárián, túl van azon is, amiről most fogok beszélni ebben a levélben. Ha könyvet írnék belőle, ennek a könyvnek szerény címe ez volna: A kétnemű ember vagy a Nemi Szerződés. Sietek bevallani, hogy evvel a Kétnemű Ember című könyvvel is úgy vagyok, mint a Capilláriával voltam annak idején – szívesebben mondanám el az egészet egy kedves, okos, másnemű embertársamnak, de most már tudom, hogy nem hallgatna végig, kénytelen leszek vagy megírni, vagy elfelejteni az egészet. Miután pedig okom van tartani az utóbbi eshetőségtől, mint az előbbitől, miután remélem, hogy a Kétnemű Ember című elvi tanulmány megírása helyett jobb dolgom is akad, én nem ambicionálom, hogy a házasság és szerelem nagy forradalmának úttörői közé tartozzam, szeretném, ha legalább annyi maradna meg ennek az órának emlékéből, amennyi elég hozzá, hogy ezt a Capillária című munkámat mentegesse és védelmezze és magyarázza, és hozzáférhetővé tegye annak a számára, akinek véleményét tisztelem. (…)

Most már megmondhatom: Capillária lidércnyomásos álma annak a felismerésnek nyugtalanító érzéséből született meg, hogy miként felelt a nő a fajtájából való kiközösítésre, a társadalomban való zsarnoki önkénnyel: miként bosszulta meg jogosabb és egészségesebb és eredményesebb önzéssel a hóbortos, értelmetlen, beteges férfiönzést, amivel megtagadta tőle az önmagát férfitársában, a másik énben felismerő én biztonságos, boldogító érzését. Nem tehetek róla, tartsanak gyávának és nemtelennek: én képtelen vagyok abban a tényben, hogy a férfiak verekszenek, öldösik, tönkreteszik egymást, ziháló testi és értelmi küzdelemben pusztítják ki magukból az élet örömeinek fölfogására való lelket ahelyett, hogy ápolnák az élet-étvágyat, a nők pedig önmagukkal, testi és lelki jóérzésükkel foglalkoznak ezalatt – én képtelen vagyok ebben az embernemesség, jóság, vitézség, önfeláldozás, értelmi fölény és erő példaadó jelképet látni. Nem, nem tetszik nekem az egész dolog, valami alattomosat, valami álszentet, valami piszkos és gyáva megalázottságot érzek bűzleni a dolog mögött, amit nem tudok kifejezni. A modern divatos drámák tele vannak a nagylelkű és nemesszívű férj magasztos alakjával, aki hosszú belső szenvedés után megbocsát a hűtlen asszonynak, miután az kimondhatatlan szenvedést okozott neki – megbocsát, mert megérti gyengeségét és szereti őt. Nekem nem tetszenek ezek a drámák, nekem gyanús az a jóság, ami kizáróan csinos nőknek bocsát meg, véletlenül se kevésbé csinosaknak, vagy pláne férfiaknak. Nekem gyanús az egész lovagias kor, amely folyton az ember női becsületét védi, miközben senki sem védi az ember férfibecsületét. Nekem gyanús a férfiaknak a nő szerelmét prédikáló, soha a nőknek a férfi szerelmét nem prédikáló, az anyaság eszméjének magasztos álarca mögé rejtőző rajongás. Valami nyomorúságot érzek mögötte, ami undorít, mint minden nyomorúság.

Az európai férfi nemi nyomorúságban, nemi elnyomatásban sínylődik: ez az egész alapja a nő hamis kultuszának. Hiába károg fülembe a természettudományos romantika, a természettudományos bizottság hollómadara, hogy ez nem társadalmi jelenség, kortünet, hanem örök természeti törvény – hogy a férfi szükségképpen alárendelt eszköze a nőnek, a faj szolgálatában, hogy a nő a központ, ami körül rajzik a világ, hogy a nő a tengely, a férfi a kerék, hogy a nő a virág és kehely és gyümölcs, a férfi csak szürke porzó, hogy a nő a csábító, a férfi a csábított, hogy a nő önmagáért van, a férfi pedig a nőért, hogy a férfi harcot folytat a nőért egymással, a nő pedig nem folytat harcot a férfiért, hogy a nő a test, a férfi a lélek, hogy a nő a szépség, a férfi az erő. Hiába példálódzik a méhkirálynővel és termesznősténnyel és éjjeli pávaszemmel mindennek bizonyítására ahelyett, hogy legalább a kakassal példálódzna. Mert az ember nem méh, nem hangya és nem éjjeli pávaszem, akármit is csinálnak, nem lehet az embert természetrajzi mivoltával megmagyarázni. Mert minden állat- és növényvilágból vett hasonlattal szemben áll a tény, hogy az ember úgy, ahogy van, eleven társadalmi vonatkozásaival meghatározott eleven alakuló valóság. És az ő alakulásában éppen olyan döntő faktor mindaz, ami származása óta történt vele, társadalmi élete, öntudata, állati akaratától független emberi akarata, lelke, vágya, terve, öröme és bánata, mint az adottságok, amiket állatszármazásával örökölt. A természetrajz kedvenc képe az a bizonyos petesejt, amiben minden adva van, a fajta egész élete kicsinyben haláláig. Nos, abban a petesejtben, melyből fajtánk származik, mégsem volt adva minden – utóbb magunk is szereztünk hozzá valamit. És ha ez nem méltó állati mivoltunk fenségéhez, hát akkor legfeljebb lemondunk erről a fenségről, és nem vagyunk állatok.

(…)

A regény cselekményét így összegzi röviden a Wikipédia, a szabad enciklopédia:

A hatodik útjára induló Gulliver egy hajótörés következtében Capillária tenger alatti világában találja magát. A tengeri lények egy műkopoltyú segítségével megmentik a vízbe fulladástól, így a főhősnek alkalma nyílik megismerkedni a víz alatti királyság egymás mellett élő két társadalmával. A főszereplő kizárólag nőkkel találkozik, akik őt maguk közé sorolják. Bár a szerző megtanulja az oihák nyelvét, sőt királynőjük, Opula is társaságába fogadja, mégis idegenkedve szemléli a tengerlakók világnézetét és – számára kannibalisztikusnak tűnő – étkezési szokásait. Mikor Gulliver egy zavart pillanatában szerelmet vall a szépséges Opulának – mely rávilágított arra, hogy a megvetett és elkorcsosult férfinemhez tartozik –, kiközösítik és egy bullok fegyenctelepre küldik. A főhős egy Halvargó nevű, bullokok által lakott toronyba kerül. Gulliver előbb fogságba esik, majd szökése után egy Angliába tartó hajó fedélzetére kerül.

Capillária világa

A regényben ismertetett világban a nemi dimorfizmus igen szélsőséges méreteket ölt: az emberformájú oihák (nők) testmérete többszöröse a férfiak helyi megfelelőinek, a halszerű bullokoknak, utóbbiak eredetüket tekintve az oihák egy elcsökevényesedett testrészéből alakultak ki, valamint az oihák táplálékforrásául szolgálnak. Az oihák a bullokokkal szemben alapvetően érzelmes, logikát nélkülöző lények, világukban nem jut hely a filozófiának, valamint a történelemhez és múlthoz való viszonyuk is látványosan hiányzik. A regény végkicsengése pesszimista: a bullokok kísérlete, hogy civilizációt építsenek, eleve kudarcra van ítélve; nagyszabású, vízfelszínig törő tornyaikat – melyek sohasem készülhetnek el – minden esetben az oihák veszik birtokukba, emellett a bullokokat tovább gyengítik csoportjaik ellentétei és alapvetően háborúra berendezkedett társadalmuk. Megegyezésre nincs remény: az oihák megvetik az alsóbbrendűnek vélt bullokokat, utóbbiak nincsenek tudatában az oihák által képviselt veszélynek.

Kedvcsinálónak pedig álljon itt a regény egyik fejezete:

HETEDIK FEJEZET

A földi szerelem. – A teremtés ura. – Szépség és küzdelem. – Nemek harca. –
A nő mint élvezeti tárgy. – Opula néhány észrevétele, a szerző meghökkenése. –
A bullokok kiirtása. – Néhány bullok-típus tárgyilagos leírása és jellemzése

Egy másik beszélgetésünk alkalmával, melyben hivatkozott arra a kellemes és újszerű bódulatra – az örömök bonyolult összetételének egy-egy újabb variációja nagyjelentőségű esemény az oihá-k életművészetében -, melyet legutóbbi előadásom keltett benne, Opula arra kért, beszélnék hosszasabban azokról a lényekről, akik az eddigiek alapján, úgy látszik, aránylag még a leginkább hasonlítanak “érzelmes lényekhez” (az “értelem” szót náluk az “érzelem” helyettesíti mint legmagasabb életforma), vagyis hozzájuk, és akiket én “nők”-nek neveztem: ennek a szónak ugyanis van rá hatása (az ő nyelvükön ez azt jelenti, hogy érti a szóval jelölt fogalmat), aminthogy alkalmam volt erről meggyőződni.

Mint módszertanban járatos, képzett gondolkodó, tisztában voltam vele, hogy ezúttal nem a nők társadalmi helyzete érdekli, hanem maga a nő, földi, helyesebben szárazföldi értelemben – a nő és az a viszony, ami a férfival összeköti: a szerelem. Ez utóbbi jelenséget vagy állapotot nem kellett számára meghatároznom: tulajdonságait nagyon jól ismerte, hiszen, amint említettem, az oihá-k körülbelül mindannyian szerelmesek egymásba.

Őszinte voltam és nem hízelegni akartam úrnőmnek, mikor a jellemrajzot azzal vezettem be, hogy a női szépségnek ekkora fejlettségéről, helyesebben a szépségnek ennyi lehetőségéről, amennyit Capilláriában tapasztaltam, nem is álmodtam volna soha forrón szeretett hazámban, mely pedig szép nőiről mindig nevezetes volt. Ezzel egyúttal önkéntelenül elismertem, hogy legfőbb jellemvonása és megkülönböztető jegye a szóban forgó nemnek – legalább a teremtés urának szemében – nálunk is a szépség, illetve az a vonzóerő, amit a férfira gyakorol. Itt a “szépség” fogalmi meghatározására akartam kitérni: Leibnitz, Kant és Schopenhauer néhány erre vonatkozó, örökérvényű tételét idézve. De Opulá-t ez egyáltalában nem érdekelte; közbevetett kérdései csak arra vonatkoztak: vajon a “szépség” és a “nő” fogalma összeesik-e a mi gondolkodásunkban (“vágyaink”-ban, ahogy az ő nyelvükön mondják). El kellett ismernem, hogy ez nagyrészt így van, ámbár… De az “érdeknélküli” és “érdekelt” megkülönböztetést már nem várta be – arra volt csak kíváncsi (később tudtam meg, miért), milyen hatást kelt bennünk az, amit mi, szárazföldi bullok-ok, női szépségnek nevezünk.

Meghökkenve meredtem rá: ez alkalommal először használta úrnőm, a férfiakra alkalmazva, ezt a megszégyenítő kifejezést, elárulva, hogy felismerni vélte a hasonlóságot köztünk, földi férfiak s amaz ocsmány férgek között. De Opula nem sokat törődött méltatlankodó ámulatommal: parancsoló modorban adta értésemre, hogy válaszolnom kell.

Elmondtam hát, hogy a női szépség valóban nagy hatással van reánk, bár ezt a hatást az emberi fajta vezető szellemei a fejlődés szempontjából egyáltalában nem becsülik sokra (legfeljebb az eugenetika kétes értékű tanokat hirdető apostolai). Elmondtam, hogy ennek megfelelően a testi szépség felé való törekvés egyik legfőbb erőfeszítése a női nemnek, s a kiválasztódásnak egyik leghatalmasabb összetevője.

Felhasználtam az alkalmat, hogy a nő alacsonyrendűségét, mint elnyomatásának következményét ezzel is bizonyítsam. A nőnek, nemesebb becsvágyak hiányában, egyetlen szegényes élettartalma abban merül ki, hogy mindenáron tessék a férfiaknak s szépségével indulatokat keltsen benne, melyeket annak pihenése óráiban a maga számára hasznosít. Leírtam azt a szánalmas, kicsinyes harcot, amit a nő folytat a férfi kegyeiért. Idéztem néhány kiváló szociológus és feminista szavait, kik a legnemesebb harag korbácsolásával ostorozzák az emberi társadalomnak egyik legnagyobb bűnét: hogy a nőt élvezeti tárgynak tekinti s ezzel lealacsonyítja s útját állja fejlődésének. Néhány merész vonással vázoltam a nagyvárosok életét – a vad hajszát és kergetőzést élvezetek s örömök eszközeinek birtokáért, melyeknek központjában a szép nő áll, mint a gazdagság és jólét fokmérője.

Beszéltem a tizennyolcadik század esztelen nőkultuszáról, melynek hagyománya még ma is érezhető sok félszeg szokásban. A szép nőt fényűzési cikknek, csecsebecsének tekinti a férfihiúság: természetes tehát, hogy a nő, alacsonyabb értelmével nem látva át emberi rendeltetésének helyes irányát, arra törekszik csak, hogy azokat a pillanatnyi előnyöket élvezze, amiket testi szépsége biztosít anélkül, hogy az emberiség jövőjével törődnék. Önmagammal vitázva, bírálat tárgyává tettem azt az ellenvetést, hogy hiszen ez csak a társadalom legmagasabb, tehát a legszűkebb köreiben van így, egy bizonyos rétegre jellemző tünet csupán, s mint ilyen, nem jelenthet veszedelmet az egész társadalomra. A dolgozó nép milliói nem tekintik fényűzési cikknek a nőt, mint feleséget és anyát becsülik meg, munkára fogják otthon és a gazdaságban, megadva néki a lehetőséget, hogy ember legyen, hű társa a férfinak az élet küzdelmeiben. Sajnos azonban, azt látjuk, hogy ez csak addig van így, amíg a nő valóban csak ember és nem nő, mihelyt sajátlagosan női mivolta, durván testi szempontból, hangsúlyozottabban jut érvényre, esetenként: rögtön megindul a kiválasztódás ama magasabb rétegek felé. A legfelsőbb réteg kiválogatja a maga számára az alsóbb réteg testileg tökéletesebb példányait – aki nagyvárosokban él, jól tudja, hogy a szépség arisztokráciája nem azonos a születés és rang arisztokráciájával: csak azokra a szédítő pályafutásokra kell gondolni, amiket házmesterleányok, repedt sarkú pesztonkák futottak be, akiket szakértő férfiszem emelt ki a homályból, hogy mint szíveket behálózó démonok tündököljenek fel aztán drága szőrmék és selymek keretében.

E pontnál úrnőm ismét félbeszakított: a “sajnos” szó állította meg, úgy látszik, mint érzelmi színezete egy tisztán logikai meghatározásnak. Azt kérdezte tőlem, valóban sajnálatosnak tartom-e, hogy a szóban forgó házmesterleány vagy pesztonka szép volt. Mert ha így van, akkor én, úgynevezett “gondolkodó” bullok-társaimmal egyetemben, azt szeretném, hogy a nők ne minél szebbek, hanem minél csúnyábbak legyenek, a békés együttműködést, az emberi fajta haladását, felfogásom szerint, nyilván ez biztosítja csak.

A kérdés annyira meglepett, hogy hirtelenében nem tudtam felelni. Csak percek múlva szedtem össze magam eléggé, hogy a “nemek harcá”-ról beszélni tudjak, de úrnőm ismét, hevesebben, félbeszakított és azt állította, hogy a “nemek harcá”-ra ezek után nem kíváncsi, mivel arról megvan a véleménye. Abból, amit elmondtam, nyilvánvaló, amit ő különben mindjárt sejtett, hogy mi, szárazföldi bullok-ok, egyszerűen irigyek vagyunk a mi nőinkre, mivel azok aránylag szebbek, tökéletesebbek és boldogabbak nálunk s ilyenformán uralkodnak fölöttünk, ami különben a dolgok természetes rendje. Nyugtalanságunk egyszerűen onnan származik, hogy felismertük ezt az alárendelt helyzetet, amiben élünk, de fájdalmunkban (ez a szó oiha nyelven egyben “ostobaság”-ot is jelent) nem vesszük észre, hogy összecseréljük a tényeket.

Amit a nőről mint “élvezeti” tárgyról, csecsebecséről és fényűzésről összefecsegtem, az úgy hangzik, mintha az árnyék a fény szülőanyjának nevezné magát. Ami a “repedt sarkú pesztonká”-t és “házmesterleány”-t illeti, nem érti, miért beszélek róla megvetéssel, mikor magam elismertem, hogy ugyanazt az eredményt: gazdagságot és jólétet, amit a férfi a legnagyobb erőfeszítéssel és munkával ér csak el, mint jogos birtokát veszi tulajdonába, egyszerűen azzal a ténnyel, hogy létezik – hogy tehát az ő puszta létezése lényegben ugyanaz, amit a férfinál “érdem”-nek, “erő”-nek nevezek. A nőnek – valódi, tehát tökéletes, vagyis szép nőt ért ezzel – az a tény, hogy él, egyben érdeme és joga az élethez – természetes, hogy abból él, amiért él: az élvezetből és örömből. Mert hiszen magam sem hiszem komolyan, ha a nőről mint tárgyról beszélek, anélkül, hogy ezt külön megkérdezte volna, egészen bizonyos benne, hogy a földi férfi, amikor általam “szerelmi szolgálat”-nak nevezett örömök kedvéért nőt választ magának, selymekbe és bársonyokba öltözteti, előnyben részesíti azt a nőt, aki a szerelmet maga is fokozottan élvezi – enélkül a férfi öröme tökéletlen, sőt lehetetlen is bizonyos tekintetben.

De hogy lehet “élvezeti tárgy” valami, ami maga is élvez? Ilyet csak beteg vagy bárgyú értelem állíthat. Selymekről és bársonyról és aranyról beszéltem, amivel mi elárasztjuk nőinket “cserébe” szerelmükért – de hogy nevezhetek “cseré”-nek olyan üzletet, ahol az egyik fél semmi olyat nem ad, amivel megfosztaná magát? Ebben az üzletben csak a nő kap a férfitól – külső örömöket és élvezeteket, csak azért, hogy hajlandó belső örömöket és élvezeteket átélni és elfogadni – ugyan mit ád ő a férfinak egyebet, mint azt a jogot, hogy – adhat? -: azt a különös jogot, amit a férfi örömnek és élvezetnek hisz, míg kimerülés és halálos fáradtság meg nem győzi róla, hogy kötelességet teljesített, és nem jogot gyakorolt: kényszernek engedelmeskedett, és nem vágyat elégített ki. Nos tehát: aki vesz, anélkül, hogy adna – az nem “élvezeti tárgy”, nem “birtok” és nem “csecsebecse” – hanem egyszerűen hódító, erősebb fél, magasabb rendű lény. Ez nem szerződés vagy megállapodás kölcsönös alapon: ez egyszerűen győzelem, egy tökéletesebb fajta győzelme a kevésbé tökéletesen.

A bullok kimondhatatlan butaságát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy fel akarja szabadítani a nőt, ahelyett, hogy önmagát szabadítaná fel: versenyre kelne a nővel, vagy legalább utánozná, hogy fegyvereit ellesse, visszamaradottságában igyekeznék elérni azt a fejlettséget, amit önkéntelen áldozatával ő tett lehetővé.

És Opula, felhasználva az időt, míg összeszedem magam, hogy érveket gyűjtsek ellene, rátért arra, amitől legjobban féltem: hasonlóságot keresni köztünk, földi férfiak és ama szörnyetegek között, akiket Capillária bullok-oknak nevez. Csak a kötelességérzet, hogy semmit sem szabad elhallgatnom abból, amit kalandos utazásaim során láttam és tapasztaltam, ad erőt, hogy kövessem őt ezen az úton, melyre a büszke férfiönérzet nem léphet pirulás nélkül. Sajnos, kénytelen voltam meggyőződni róla, hogy ami adatot e kérdéssel kapcsolatban elmondott a bullok-okról, megfelelt a valóságnak: nem hallgathatom hát el, mint a kedély hiú csapongását, vagy terméketlen játékát a képzeletnek.

Arról a módról beszélt Opula, ahogy ők birtokukba szokták venni ama kastélyokat és palotákat, amiket a bullok-ok építenek oly célból, hogy elérjék a tenger felszínét. Mikor a torony egy bizonyos magasságot elért, s az oihá-k számára alkalmatos lakásnak ígérkezik, néhány oiha váratlanul behatol az épület belsejébe, s azonnal árasztani kezdi azt a könnyű folyadékot, amiről az előző fejezetben már megemlékeztem, s ami nagyon hasonlít bizonyos Európában használatos illatszerekhez. Különös dolog, hogy a bullok-ok, évezredes tapasztalat ellenére, sohasem veszik észre, miről van szó és nem is gondolnak védekezésre. Az oihá-k megjelenésére nagy riadalom és nyüzsgés támad a serényen dolgozó állatok soraiban: fejüket kapkodják, otromba végtagjaikat rezegtetik, és sajátságos cincogó hangokat hallatnak.

A bódítószer, amivel kifüstölik őket, úgy látszik, eleinte fokozott izgalmat vált ki – és ők, nyilván tudják, honnan származik ez az izgalom, anélkül, hogy az eredményt előre látnák. Elhagyva az épülő párkányokat, keringeni kezdenek az oihá-k körül, egyre gyorsabb iramban, miközben a legfurcsább fintorokat vágják. Azután rendszerint egymásnak esnek, cibálják és tépik egymást – ez a verekedés különösen akkor fajul el, ha, mint az néha megtörténik – az egyik bullok, akár véletlenül, akár szándékosan, nekiverődik valamelyik oihá-nak (ezeket struborg-oknak vagy strindberg-eknek hívják). Ilyenkor valóságos bullok-gyűrű képződik a látszólag megtámadott oiha körül – a bullok-ok védelmi sáncot alkotnak, rettenetes hangzavar támad, és a kavarodásban gyakran meg is ölik egymást. A leghevesebbek, az úgynevezett gáláns-ok, hevesen pofozzák és tépik a strindberg-eket: Opula állítása szerint az oihá-k halálra kacagják magukat ezen a furcsa látványon, hogy ezek akarják őket megvédeni, amikor éppen arról van szó, hogy védekezniök kellene. Elvétve akad a bullok-ok közül néhány, akik, homályosan felismerve a veszélyt, ha nem is önmagukat, legalább a keserves fáradsággal felépített tornyot igyekeznek védeni, emlékezve rá, miért kezdték el építeni: ezek, akiket az oihá-k gont-oknak, vagy kant-oknak neveznek, és kellemetlen ízük miatt szorgalmasan irtanak, az épülő torony szélső párkányain helyezkednek el, úgy látszik, arra vigyáznak, nehogy az oihá-k tető alá hozzák és lakóháznak alakítsák át azt, amihez ők újra meg újra oly célból fogtak hozzá, hogy létrát és hágcsót alkosson magasabb, hígabb régiók felé. Leszedésükkel és kipiszkálásukkal az oihá-knak nem kell bajlódniok: ezt elvégzik más bullok-ok, az úgynevezett koétá-k vagy poétá-k, ezek között különösen a góté-k vagy a tarajos gőté-k, a vulde-k, wilde-k és danunció-k, akik csodálatosképpen, szintén undorodnak rossz szagú bullok-társaiktól.

Mert, bármily furcsán hangzik, e förtelmes lények, kiknek törpe teste eltorzult a céltalan és ostoba fejlődési düh következtében, amivel uszonyokat, szárnyakat és csápokat és kerekeket és tüdőt és kopoltyút tenyésztettek ki magukon, átabotába, oly módon, hogy ezer tökéletlen szerv zavarja szabad mozgásukat, ahelyett, hogy megmaradtak volna amaz egyetlen, egyszerű szervnek, mi, legalább az oihá-k számára, tökéletesen megfelel a célnak – mondom, e boldogtalan férgek lelkében nem ismeretlen a hiúság érzése, oiha-i értelemben. Vannak közöttük nagy számmal, akik befurakodnak az oihá-k közé, illegetik magukat és eltanulják az oihá-k szokásait, mozdulatait, abban a reményben, hogy tetszeni fognak, és megfigyelték, hogy amikor ebéd előtt, fazékba teszik az evésre szánt és hizlalt bullok-okat, nemhogy rúgkapálnának, de gyakran inkább versenyre kelnek, hogy melyik ugorjon előbb a forró vízbe, abban az ábrándképben ringatva magukat, hogy nem az étvágy, hanem valami tetszés vagy megkülönböztetés válogatja ki őket az oihá-k személyében.