Giordano Bruno

A tehetség drámája

Kissé kuszán, ötletszerűen akarok írni a tehetségről, miközben ugyanúgy problémás fogalomnak érzem, mint a zsenialitást. Nem is tennék kísérletet a meghatározására, asszociatív úton úgyis mindenki érti, érteni véli, hogy mit jelent.

Általában hamarabb bélyegeznek valakit tehetségesnek, mint hogy ő magát hajlandó lenne így megnevezni. A tehetség ugyanúgy egy körvonalazhatatlan, folyton átértékelődő, változó, képlékeny identitás, mint az, hogy zsidó, magyar, cigány. Van benne kívülről meghatározottság, belső meghatározhatatlanság, sorsszerűség, kényszer, feladat, dicsőség, rabság.

A tehetség fogalma látszólag pozitív jelentést hordoz, mégis sokszor teherként jelenik meg, mert megbélyegez, elválaszt, és közben nem válaszol meg semmit. Amikor azt mondják valakinek, hogy tehetséges, olyan identitással ruházzák fel, amely megfoghatatlan.

Ha az a kijelentés, hogy valaki tehetséges (valamiben), megmagyarázná magát a jelenséget, nem merülhetne fel a kérdés – elsősorban a tehetséges emberben önmaga felé -, hogy mit is jelent a tehetség.

A tehetség valamiféle érzékenységnek, világérzékelésnek a megjelenése, amely ugyan lehet kizárólagos, tehát (például) zenei, művészeti, irodalmi, de közben szervesen valami tágabbal, mélyebbel van összefüggésben. Ezért akit tehetségesnek neveznek, joggal érezheti úgy, hogy őt pozitív értelemben kiemelték, de közben mégis a bizonytalanságba taszították, mert ő maga belülről nem fogja azonosítani magát (normális esetben) azzal a képességgel, amely a világ számára megragadhatónak és megnevezhetőnek tűnik.

A tehetséges gyerekek általában korán szembetalálkoznak a különbözőségükkel, akár akarják, akár nem – ezt a különbözőséget pedig olyasmiként élik meg, ami elválasztja őket a többiektől. Lehet propagandát zengeni az egyéniségről, dicsőíteni a különbözőséget, az ember azonban mégis azzal az ösztönnel születik, hogy tartozni akar másokhoz, hasonlítani akar, beolvadni akar, közösséget akar. Nehéz a tehetséget (kizárólag) adományként megélni, ha egyik oldalon érzékenységgel, komplexitással, átlagon felüli teljesítménnyel jár, a másikon viszont eltávolít a többiektől. A megbélyegzés, a kívülről meghatározottság legyen pozitív, vagy negatív ítélet, azon a ponton nem különbözik, hogy akit így megneveznek, azt kiemelik (felfelé), vagy kitaszítják (lefelé) a közösségből.

A tehetség nélküli szülők, akik a tehetségben csupán a rendkívülit látják, saját gyermekük csodálóivá válhatnak, de pont a csodálat révén vágják el magukat tőle, hiszen nem érthetik – a csodálatban mindig van egy nagy adag értetlenség, annak megbámulása, ami belőlünk hiányzik, amit valójában nem ismerünk (belülről). A “tehetség”, hacsak nem jellemzi nárcisztikus önszeretet, amúgy inkább elutasító a rajongással szemben.

Az ilyen rajongásra, csodálatra épülő támogatás, “tehetséggondozás” éppen ezért féloldalas lesz, hiszen nem érti, nem érzi, hogy pusztán a képesség fejlesztése nem elegendő. A szülőt ezen a ponton csak egy – ha lehetek ennyire fellengzős – mester válthatja fel és helyettesítheti, aki nem pusztán képességfejlesztésre alkalmas, hanem a tehetség problematikáját belülről ismeri. Vagyis hiteles válaszai vannak mindarra, amivel a tehetséges gyereknek meg kell küzdenie.

A közönséges (- itt értékítéletként használom a szót) szülőből gyermekének tehetsége ugyanazt a negatív, elutasító, elnyomó reakciót válthatja ki, mint a különbözőséget büntető közösségből. Nem csodálatot, rajongást, szeretetet érez az önnagához képest bonyolult lélek iránt, hanem felesleges, bosszantó, életidegen dolgot lát, amit szőnyeg alá kell söpörni.

Már a fentiek is egyértelműsítik, hogy a tehetséges gyermek konfliktusok forrása a családban. Megfelelő támogató személy nélkül a tehetség destruktívvá válik, amely egyrészt nem tud kifejlődni, másrészt önmagával is konfliktusban áll, belső feszültséggel terhes, és mindez az értetlen környezeten is csattan.

Egyes nézetek szerint a nehéz, terhelt élet a kreativitást fokozhatja. Statisztikai kutatások szerint a tehetséges gyerekek esetében meglepően magas százalékban található családi tragédia a háttérben. Személyes tapasztalatom alapján úgy tűnik, hogy a kipárnázott élet, a támogató háttér, a megfelelő iskola ugyan egyik oldalon pozitív, de a másik oldalon elvesz, elveszi azt a megküzdést, ami a tehetséget nem pusztán képességgé teszi, hanem mondanivalóvá, belső univerzummá – vagyis tartalommá.

A középszer mindig abban látja a gyereknevelés (és ehhez kapcsolva a tehetséggondozás) célját, hogy a gyermeket megóvja a stressztől, számára minél nyugodtabb, biztosabb körülményeket teremtsen – vagyis megfossza a mélységtől.  A középszer a tehetséget mindig csupán egzotikus képességként látja, amely olyan teljesítményre vehető rá, amely nem átlagos, nem köznapi – észrevétlenül cirkuszi majmot faragva abból, aki a tehetségen keresztül valami többet akar a világból megragadni. A középszer éppen ezért nem tudja elválasztani a tehetségben azt, ami valóban becsülendő és érték, attól, ami felszín, látvány, csillogás.

Maga a tehetség is lehet azonban középszerű, amennyiben semmi más, mint egy felduzzadt képesség, amely magába szippantja az egész embert, és nélkülöz minden más dimenziót. Eképpen a tehetség és a korlátoltság szervesen összetartozik.

Filozófiailag, etikailag, vallásilag két álláspont is érvényes lehet (egyidejűleg?) a tehetség kérdésében. Az egyik felfogás a tehetséget olyan sorsfeladatként látja, láttatja, amelyet az embernek kötelessége kibontakoztatni, azt nem véletlenül kapta – vagyis adomány és kötelezettség. A másik felfogás a tehetségben egyfajta démont lát, amely veszélyezteti azt, hogy valaki egész ember legyen – vagyis a tehetség nem csak (vagy egyáltalán nem) cél lehet, hanem belső ellenség is, amelyet le kell győzni. A mai világból ez utóbbi felfogás teljesen hiányzik, a felszínen a tehetség és zsenialitás iránti gyanútlan és ájult rajongás uralkodik, amely képmutatással és sekélyességgel párosul – ezért láthatja a tehetséget kizárólag pozitív adománynak, míg a tehetséges ember vívódását kényeskedésnek és álproblémákban való lubickolásnak.

Ha a konkrét tehetség mögött valóban több húzódik, mint egy nagyra nőtt képesség, akkor a konfliktus a képesség és a belső összetettség között óhatatlan. A tehetségesnek nevezett egyén ugyanis óhatatlanul többre vágyik, mint egy képesség fejlesztése, kibontakoztatása, hivatásként való felfogása – ezért a képesség minél dominánsabbá válik, annál inkább kényszerként is jelentkezik, ami végessé teszi a végtelent, és meghatározott szerepbe kényszeríti azt, ami természeténél fogva sokarcú, sokrétű.

6 votes, average: 4,33 out of 56 votes, average: 4,33 out of 56 votes, average: 4,33 out of 56 votes, average: 4,33 out of 56 votes, average: 4,33 out of 5 6 olvasó átlagosan 4,33 ponttal értékelte ezt a cikket.
Regisztrált felhasználóként te is értékelheted a cikkeket!

Post Author: Giordano Bruno

Giordano Bruno
A névválasztás oka elég összetett. Talán 11-12 éves koromban találkoztam először Giordano Bruno alakjával egy gyerekeknek szóló tudományos ismeretterjesztő könyvben, és valamiért a kezdetektől megragadott a máglyán elégetett filozófus. Ezt a kötődést erősítette tovább egy remek olasz játékfilm is. Valójában soha nem mélyedtem el a filozófiájában, de mindig rokonérzésem volt vele kapcsolatban. Az életben vannak érdekes és megmagyarázhatatlan "vonzalmak". Talán ez az első eset, hogy a virtuális térben felveszem az ő nevét, miközben reménykedem, hogy a végén nem fognak megégetni az olvasók. Amúgy magamról keveset tudnék mondani, mivel valójában nem létezem, mindig csak pillanatnyi konstellációban formálódok újra, miközben folyton visszavágyódok a végtelenbe, a szubsztanicák világába - amiről a valódi Giordano Bruno is elmélkedett. Addig azonban férfi vagyok leginkább, és ha van benyomásom a világról, hát elsősorban férfiként. Manapság pedig mintha ez hátrányos helyzetnek tűnne, de talán ettől izgalmas.

58
Szólj hozzá!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
6 Egyéni hozzászólás
52 Válasz hozzászólás
0 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
15 Hozzászólások szerzői
Jampi Oneszőke elme őkelmeGiordano Brunolibsifemcsiszinglikekasszony Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Adolf Weininger
Újságíró

A cikkszerző nicknevét ihlető figurát egy bizonyos intézmény – melynek még az elnevezését se írom le, nehogy némely szociálisan érzéketlen jóember vallási érzékenységét megsértsem – annak idején nem csak élve elégette, hanem – a rossznyelvek szerint – még a nyelvét is kivágatta, nehogy a máglyáról szólhasson a bámészkodókhoz.

Reszet Elek
Szerkesztő

Nézz egy kicsit utána G.B. személyének és tanainak no meg a hétéves perének. Ennyire széllel szemben már akkoriban sem lehetett. Másrészt pap volt így Róma joghatósága alá tartozva nem is ítélkezhetett felette más. Légy egy kicsit objektív ill. ne a jelen erkölcsei alapján ítéld meg az akkori dolgokat…

.
Olvasó

Lehet, hogy rosszul látom, de nekem (ebből a hozzászólásodból  is) inkább te tűnsz sértődöttnek amiatt, hogy nem mindenkinek tetszik a véleményed az Egyházról.

Naooo
Olvasó
Naooo

.
Olvasó

Nagyon tetszett a cikk!

Érdekes kettősség ez, hogy egyesekből rajongást, csodálatot, másokból irigységet vált ki a tehetség (“neki könnyű, hisz ilyennek született…”). Pedig a tehetség kereszt is, mert állandóan azt érzed, el kell érned vele valamit, különben eltékozolsz egy adományt és senki maradsz ahhoz képest, ami lehetnél, sőt, aminek lenned kell. Épp ezért tehetségesnek lenni állandó nyugtalanságot jelent. Mintha valami folyton azt mondaná belül: “Magasabbra! Nem lazíthatsz!”  És kívülről is ezt kapod (szülőktől, tanároktól) Ami mástól teljesítmény, az tőled csalódás, hisz “többre vagy képes”. Az a gondolatod is tetszett, hogy a tehetség veszélyes, ha monomániává válik. “ő a zongorazseni (stb.)” Pedig a személy ennél sokrétűbb.

Meg kell tanulni ezt is kezelni.

Reszet Elek
Szerkesztő

Az esetek többségében ha valaki valamiben kiemelkedő tehetséggel bír, más dologban messze alul teljesít. Meglehet ez egyfajta kozmikus egyensúly avagy igazságtétel miatt van így.

Másrészről meggyőződésem, hogy mindenki kívétel nélkül több dologban is kiemelkedően tehetséges, ám ez az esetek 99,99%-ában nem is derül ki. Persze ezek a tehetségek legtöbb esetben apró dolgok ill. a társadalmi értékítélet és hasznosságelv annak mondaná. Teszem azt (noha ez még számodra sem derült ki) kiemelkedően köpsz célba meggymaggal vagy valamilyen különös okból kifolyólag vonzódnak hozzád a ragadozómadarak esetleg soha fel sem ismert zenei érzéked van mondjuk a citerához stb.

hgyi
Szerkesztő

Találtam egy érdekes cikket.

meggyőződésem, hogy mindenki kivétel nélkül több dologban is kiemelkedően tehetséges
Én rájöttem, hogy miben vagyok kivételesen tehetséges: A hülyeségben és mások lefárasztásában. :o)))

Egyébiránt egyetértek veled.

A cikkben a tehetség drámájáról van szó, de én a tehetségnek nem csak ezt az oldalát látom (tehetségem van abban, hogy szinte mindenben fel tudok fedezni valami szépet, jót és nem szeretek drámázni). Elismerem, hogy tragikus is tud lenni a tehetség számára, hogy tehetséges.
Mindegyik gyerekemnek is van valamihez tehetsége. A tehetségük miatt sosem érte őket hátrány, nem irigyelték őket. Vagyis a nagyobbik fiamat kommunikációs képességei miatt időnként megdorgálták, mert amikor már az osztály legcsendesebb, legvisszahúzódóbb (nagy rajztehetségű) kislányát is egész órás csácsogásra bírta, akkor be kellett látnia a tanítónéninek, hogy az ifiúr kiemelkedő kommunikációs készségét nem lehet ilyen egyszerűen megfékezni. :o))

És be kell vallanom, csodálom a gyerekeimet. :o)

Naooo
Olvasó
Naooo

Én csak akkor csodálnám a gyerekeimet, ha tényleg csodálatosak lennének. Ha nem, akkor lenézném őket. A kis hülyéket.

hgyi
Szerkesztő

Te egy elég tehetséges troll vagy! :o)))))) (Golyóstroll.)

Naooo
Olvasó
Naooo

Most Frank Anna naplójára tetszik célozgatni?

the hermit
Olvasó

Hát igen, van akin csak egy örökös ban segít.

hgyi
Szerkesztő

Ne legyél már ennyire szigorú! :o))

Naooo
Olvasó
Naooo

vladimir a gyikember
Olvasó
vladimir a gyikember

“A cikkben a tehetség drámájáról van szó…”

Szerintem pedig nem sok dramaja van a tehetsegnek. Vagyis a tehetsegtelensegnek (kozepszerusegnek?) ugyanugy lehet dramaja. Talan nem is fugg ossze a drama tehetseggel vagy annak hianyaval. Mi van, ha dramaja az elvarasoknak, es azok kommunikaciojanak van?

“a konfliktus a képesség és a belső összetettség között óhatatlan…”

Most akkor csak a (felfedezetten) tehetseges emberek belsoleg osszetettek? A leirt es a tehetsegnek tulajdonitott problemak java barkire jellemzo lehet. Egyebkent nekem elegge nem tetszik ez a cikk, ahogyan ertekezik egy meg nem hatarozott tulajdonsarol, tulbonyolitja a jelentoseget, olyan jellemzoket tarsit hozza, amik nem kizarolagosak es szepen beviszi az olvasot a sehova nem vezeto surube.

Kodo
Újságíró
Kodo

Nagyon érdekes, de lehet hogy inkább természetes, hogy dráma akármiből származhat. Ha túl tehetséges (és ténylegesen) akkor azért, ha középszerű a gyerek akkor azért, meg ha lejjebb megyünk akkor főleg. A drámáról ha van, a felnőttek tehetnek. Ideje lenne ha benőne végre a felnőttek feje lágya is.

aztamindenit
Olvasó
aztamindenit

Mér töröltökk? szolíd vótam.

aztamindenit
Olvasó
aztamindenit

bohócok.

Naooo
Olvasó
Naooo

aztamindenit
Olvasó
aztamindenit

Széjjelboríccsalak, tee?

Naooo
Olvasó
Naooo

aztamindenit
Olvasó
aztamindenit

Neked van szakállad?

Naooo
Olvasó
Naooo

Persze, én vagyok a Mikulás.

Ukrin
Olvasó
Ukrin

Szeretnél körszakállt ?

Reszet Elek
Szerkesztő
aztamindenit
Olvasó
aztamindenit
“ugyan lehet kizárólagos, tehát (például) zenei, művészeti, irodalmi,” – A Nemzet Színésze nagyobb juttatásban részesül, mint a Nemzet Sportolója. Ez igazságos szerintetek? A sporttehetség kevesebbet ér?

Naooo
Olvasó
Naooo

Egyiknek se adni semmit se.

Adolf Weininger
Újságíró

Az igazi dráma, hogy Giordano – a cikk szerzője – nem szól semmit egy ideje. Írja ezt cikket, de nem szól.

Íme egy hasonlat – csak Neked, Bruno:) Számomra némi enyhülést adott annak idején, amikor rátaláltam. Nem pótolja, hogy szeressék az embert, de segít kezelni azt a baromi idegesítő kérdést, hogy az alacsonyabb szellemi-lelki nívójú ember miért nem tiszteli a nálánál magasabb nívójút? Miért “nem csodálatot, rajongást, szeretetet érez az önmagához képest bonyolult lélek iránt, hanem felesleges, bosszantó, életidegen dolgot lát, amit szőnyeg alá kell söpörni”?

Ha egy újabb – fejlettebb, bonyolultabb – számítógépes alkalmazást adsz egy korábbi – fejletlenebb, primitívebb – számítógépes alkalmazásnak, mit fog szólni hozzá? Azt írja ki, hogy “bocs, ehhez én túl fejletlen vagyok”? Nem, nem azt, hanem valami olyasmit, hogy “error, hiba, hülyeség”…

Egyszer egy filozófus ismerősöm – imád főzni – mobilja beleesett nagy műgonddal elkészített levesébe. Mire a készülék kiírta, hogy ismeretlen külső eszköz:)

 

Reszet Elek
Szerkesztő

“Más dolog ismerni az utat, és járni rajta” – Morpheus

A lélek nem szereti a bonyolult dolgokat. A léleknek és az intellektusnak nem sok köze van egymáshoz..

Adolf Weininger
Újságíró

“A lélek nem szereti a bonyolult dolgokat.”

Kivéve a bonyolult lélek, amely szereti:)

Reszet Elek
Szerkesztő

Szerintem meg csak az intellektus kavar be a lélek egyszerű működésébe.

Adolf Weininger
Újságíró

Azt hiszem, igazad van. A bonyolult lélek voltaképp maga az intellektus…

Reszet Elek
Szerkesztő

Azt hiszem én egy kicsit másképpen gondolkodom erről. Számomra a lélek valami nem teljesen evilági, egyfajta felettes énünk (nem freudi értelemben), létezésünk önmagunkon is túlmutató bölcs valója. Az intellektus pedig evilági, földhözragadt, egyfajta mankó, amely receptekkel, eljárásokkal próbál tájékozódni. A gond abból a konfliktusból származik, hogy minden jelenségre válaszolni próbál és harsányságával gyakran elnyomja a lélek csöndes bölcsességgel elsuttogott hangjait. Szóval tökéletesen jól bevált eszköz arra, hogy mi módon jussak el A-ból B-be vagy hogy hogyan priorizáljam a napi teendőimet stb, de pl. nem sokat segít, ha saját vagy mások érzelmi életében próbálok elnavigálgatni valamiféle értelmes irányba, esetleg az “élet nagy kérdései” (“az élet, a világmindenség meg minden”) kapcsán próbálok zöld ágra vergődni. Az intellektus korántsem haszontalan dolog de az igazi számomra is megtanulandó tudás az lenne ha megtanulnám mikor engedjem szabadjára ill. mikor hagyjam figyelmen kívül.

Személyes tapasztalat. Az általam ismert kifejezetten magas intellektusú emberek MINDEGYIKE mutatott szociopátiás jellegű viselkedésjegyeket és/vagy kimagasló intellektusát arra a célra használta, hogy saját fóbiáit, megrögződöttségeit, világnézetét a logika és az intellektuális manipuláció eszközeivel kizárólagos módon fogadtassa el az éppen aktuális környezetével, mintegy megerősítendő önmaga érzelmi énjét.

libsifemcsiszingli
Olvasó
libsifemcsiszingli

Nem igazán értem ezt a vagy-vagy vitát… Véleményem szerint a lélek intellektus nélkül védtelen, gyámoltalan, az intellektus lélek nélkül pedig embertelen és veszélyes. A kettő harmóniájára való törekvés az egyéni boldogulás kulcsa.

Mondjuk a cikkben is van némi fogalomzavar szerintem. A tehetség általános emberi tulajdonság, hiszem, hogy mindenkiben van, de nem azonos formában. Ha megtaláljuk, kibontakoztatjuk, az inkább a boldogság felé tett lépés, nem veszélyes fegyver. Az egyforma robotemberek nevelése sosem volt a siker kulcsa, még akkor sem, ha újabban megint feltalálták ezt a spanyolviaszt…

A kiemelkedő tehetség, zsenialitás megint más műfaj. Nem véletlen, hogy ezernyi pedagógiai és pszichológiai irány létezik a lehetséges kezelésével, fejlesztésével kapcsolatban. Nem hiszem, hogy olyan egyszerű lenne jól használni, jól nevelni a zseniket, de azt a zsigeri félelmet, elnyomási ösztönt sem értem igazán, ami a cikkből sugárzik.

 

Alter Ego
Szerkesztő

Egy megállapodás keretében válogatunk be Bruno más helyen megjelent írásaiból, ha éppen ő maga nem küld be a friss szerzeményeiből. Viszont nem biztos, hogy éppen akkor erre jár ő is. Bár értesíteni akartam őt erről a megjelenésről is, mint ahogyan máskor is, de a bokros teendők közepette elhalogattam. Ezúton is elnézést kérek emiatt!