Kissé kuszán, ötletszerűen akarok írni a tehetségről, miközben ugyanúgy problémás fogalomnak érzem, mint a zsenialitást. Nem is tennék kísérletet a meghatározására, asszociatív úton úgyis mindenki érti, érteni véli, hogy mit jelent.
Általában hamarabb bélyegeznek valakit tehetségesnek, mint hogy ő magát hajlandó lenne így megnevezni. A tehetség ugyanúgy egy körvonalazhatatlan, folyton átértékelődő, változó, képlékeny identitás, mint az, hogy zsidó, magyar, cigány. Van benne kívülről meghatározottság, belső meghatározhatatlanság, sorsszerűség, kényszer, feladat, dicsőség, rabság.
A tehetség fogalma látszólag pozitív jelentést hordoz, mégis sokszor teherként jelenik meg, mert megbélyegez, elválaszt, és közben nem válaszol meg semmit. Amikor azt mondják valakinek, hogy tehetséges, olyan identitással ruházzák fel, amely megfoghatatlan.
Ha az a kijelentés, hogy valaki tehetséges (valamiben), megmagyarázná magát a jelenséget, nem merülhetne fel a kérdés – elsősorban a tehetséges emberben önmaga felé -, hogy mit is jelent a tehetség.
A tehetség valamiféle érzékenységnek, világérzékelésnek a megjelenése, amely ugyan lehet kizárólagos, tehát (például) zenei, művészeti, irodalmi, de közben szervesen valami tágabbal, mélyebbel van összefüggésben. Ezért akit tehetségesnek neveznek, joggal érezheti úgy, hogy őt pozitív értelemben kiemelték, de közben mégis a bizonytalanságba taszították, mert ő maga belülről nem fogja azonosítani magát (normális esetben) azzal a képességgel, amely a világ számára megragadhatónak és megnevezhetőnek tűnik.
A tehetséges gyerekek általában korán szembetalálkoznak a különbözőségükkel, akár akarják, akár nem – ezt a különbözőséget pedig olyasmiként élik meg, ami elválasztja őket a többiektől. Lehet propagandát zengeni az egyéniségről, dicsőíteni a különbözőséget, az ember azonban mégis azzal az ösztönnel születik, hogy tartozni akar másokhoz, hasonlítani akar, beolvadni akar, közösséget akar. Nehéz a tehetséget (kizárólag) adományként megélni, ha egyik oldalon érzékenységgel, komplexitással, átlagon felüli teljesítménnyel jár, a másikon viszont eltávolít a többiektől. A megbélyegzés, a kívülről meghatározottság legyen pozitív, vagy negatív ítélet, azon a ponton nem különbözik, hogy akit így megneveznek, azt kiemelik (felfelé), vagy kitaszítják (lefelé) a közösségből.
A tehetség nélküli szülők, akik a tehetségben csupán a rendkívülit látják, saját gyermekük csodálóivá válhatnak, de pont a csodálat révén vágják el magukat tőle, hiszen nem érthetik – a csodálatban mindig van egy nagy adag értetlenség, annak megbámulása, ami belőlünk hiányzik, amit valójában nem ismerünk (belülről). A “tehetség”, hacsak nem jellemzi nárcisztikus önszeretet, amúgy inkább elutasító a rajongással szemben.
Az ilyen rajongásra, csodálatra épülő támogatás, “tehetséggondozás” éppen ezért féloldalas lesz, hiszen nem érti, nem érzi, hogy pusztán a képesség fejlesztése nem elegendő. A szülőt ezen a ponton csak egy – ha lehetek ennyire fellengzős – mester válthatja fel és helyettesítheti, aki nem pusztán képességfejlesztésre alkalmas, hanem a tehetség problematikáját belülről ismeri. Vagyis hiteles válaszai vannak mindarra, amivel a tehetséges gyereknek meg kell küzdenie.
A közönséges (- itt értékítéletként használom a szót) szülőből gyermekének tehetsége ugyanazt a negatív, elutasító, elnyomó reakciót válthatja ki, mint a különbözőséget büntető közösségből. Nem csodálatot, rajongást, szeretetet érez az önnagához képest bonyolult lélek iránt, hanem felesleges, bosszantó, életidegen dolgot lát, amit szőnyeg alá kell söpörni.
Már a fentiek is egyértelműsítik, hogy a tehetséges gyermek konfliktusok forrása a családban. Megfelelő támogató személy nélkül a tehetség destruktívvá válik, amely egyrészt nem tud kifejlődni, másrészt önmagával is konfliktusban áll, belső feszültséggel terhes, és mindez az értetlen környezeten is csattan.
Egyes nézetek szerint a nehéz, terhelt élet a kreativitást fokozhatja. Statisztikai kutatások szerint a tehetséges gyerekek esetében meglepően magas százalékban található családi tragédia a háttérben. Személyes tapasztalatom alapján úgy tűnik, hogy a kipárnázott élet, a támogató háttér, a megfelelő iskola ugyan egyik oldalon pozitív, de a másik oldalon elvesz, elveszi azt a megküzdést, ami a tehetséget nem pusztán képességgé teszi, hanem mondanivalóvá, belső univerzummá – vagyis tartalommá.
A középszer mindig abban látja a gyereknevelés (és ehhez kapcsolva a tehetséggondozás) célját, hogy a gyermeket megóvja a stressztől, számára minél nyugodtabb, biztosabb körülményeket teremtsen – vagyis megfossza a mélységtől. A középszer a tehetséget mindig csupán egzotikus képességként látja, amely olyan teljesítményre vehető rá, amely nem átlagos, nem köznapi – észrevétlenül cirkuszi majmot faragva abból, aki a tehetségen keresztül valami többet akar a világból megragadni. A középszer éppen ezért nem tudja elválasztani a tehetségben azt, ami valóban becsülendő és érték, attól, ami felszín, látvány, csillogás.
Maga a tehetség is lehet azonban középszerű, amennyiben semmi más, mint egy felduzzadt képesség, amely magába szippantja az egész embert, és nélkülöz minden más dimenziót. Eképpen a tehetség és a korlátoltság szervesen összetartozik.
Filozófiailag, etikailag, vallásilag két álláspont is érvényes lehet (egyidejűleg?) a tehetség kérdésében. Az egyik felfogás a tehetséget olyan sorsfeladatként látja, láttatja, amelyet az embernek kötelessége kibontakoztatni, azt nem véletlenül kapta – vagyis adomány és kötelezettség. A másik felfogás a tehetségben egyfajta démont lát, amely veszélyezteti azt, hogy valaki egész ember legyen – vagyis a tehetség nem csak (vagy egyáltalán nem) cél lehet, hanem belső ellenség is, amelyet le kell győzni. A mai világból ez utóbbi felfogás teljesen hiányzik, a felszínen a tehetség és zsenialitás iránti gyanútlan és ájult rajongás uralkodik, amely képmutatással és sekélyességgel párosul – ezért láthatja a tehetséget kizárólag pozitív adománynak, míg a tehetséges ember vívódását kényeskedésnek és álproblémákban való lubickolásnak.
Ha a konkrét tehetség mögött valóban több húzódik, mint egy nagyra nőtt képesség, akkor a konfliktus a képesség és a belső összetettség között óhatatlan. A tehetségesnek nevezett egyén ugyanis óhatatlanul többre vágyik, mint egy képesség fejlesztése, kibontakoztatása, hivatásként való felfogása – ezért a képesség minél dominánsabbá válik, annál inkább kényszerként is jelentkezik, ami végessé teszi a végtelent, és meghatározott szerepbe kényszeríti azt, ami természeténél fogva sokarcú, sokrétű.
A cikkszerző nicknevét ihlető figurát egy bizonyos intézmény – melynek még az elnevezését se írom le, nehogy némely szociálisan érzéketlen jóember vallási érzékenységét megsértsem – annak idején nem csak élve elégette, hanem – a rossznyelvek szerint – még a nyelvét is kivágatta, nehogy a máglyáról szólhasson a bámészkodókhoz.
Nézz egy kicsit utána G.B. személyének és tanainak no meg a hétéves perének. Ennyire széllel szemben már akkoriban sem lehetett. Másrészt pap volt így Róma joghatósága alá tartozva nem is ítélkezhetett felette más. Légy egy kicsit objektív ill. ne a jelen erkölcsei alapján ítéld meg az akkori dolgokat…
Lehet, hogy rosszul látom, de nekem (ebből a hozzászólásodból is) inkább te tűnsz sértődöttnek amiatt, hogy nem mindenkinek tetszik a véleményed az Egyházról.
Nagyon tetszett a cikk!
Érdekes kettősség ez, hogy egyesekből rajongást, csodálatot, másokból irigységet vált ki a tehetség (“neki könnyű, hisz ilyennek született…”). Pedig a tehetség kereszt is, mert állandóan azt érzed, el kell érned vele valamit, különben eltékozolsz egy adományt és senki maradsz ahhoz képest, ami lehetnél, sőt, aminek lenned kell. Épp ezért tehetségesnek lenni állandó nyugtalanságot jelent. Mintha valami folyton azt mondaná belül: “Magasabbra! Nem lazíthatsz!” És kívülről is ezt kapod (szülőktől, tanároktól) Ami mástól teljesítmény, az tőled csalódás, hisz “többre vagy képes”. Az a gondolatod is tetszett, hogy a tehetség veszélyes, ha monomániává válik. “ő a zongorazseni (stb.)” Pedig a személy ennél sokrétűbb.
Meg kell tanulni ezt is kezelni.
Köszönöm szépen! Valóban, érzésem szerint is jól sikerült, és minden esetlegességével együtt is felvillant valamit ennek a világnak az árnyékos oldalából. :) A fanyalgók, meg az eccerű lelkek, akik minden összetett problémában a túlbonyolítás kórisméjét látják, illetve a pozitív lelkűek, akik állandóan a szépet akarják látni és láttatni, meg úgysem számítanak. :)
Nem csak a külső elvárás jelent(het) veszélyt, a tehetséges fiataloknál (is) a maximalizmus, perfekcionizmus elég magas százalékban okoz problémát, amely a teljesítményre is kihat, rosszabb esetben önfeladáshoz vezethet.
Az esetek többségében ha valaki valamiben kiemelkedő tehetséggel bír, más dologban messze alul teljesít. Meglehet ez egyfajta kozmikus egyensúly avagy igazságtétel miatt van így.
Másrészről meggyőződésem, hogy mindenki kívétel nélkül több dologban is kiemelkedően tehetséges, ám ez az esetek 99,99%-ában nem is derül ki. Persze ezek a tehetségek legtöbb esetben apró dolgok ill. a társadalmi értékítélet és hasznosságelv annak mondaná. Teszem azt (noha ez még számodra sem derült ki) kiemelkedően köpsz célba meggymaggal vagy valamilyen különös okból kifolyólag vonzódnak hozzád a ragadozómadarak esetleg soha fel sem ismert zenei érzéked van mondjuk a citerához stb.
Találtam egy érdekes cikket.
“meggyőződésem, hogy mindenki kivétel nélkül több dologban is kiemelkedően tehetséges”
Én rájöttem, hogy miben vagyok kivételesen tehetséges: A hülyeségben és mások lefárasztásában. :o)))
Egyébiránt egyetértek veled.
A cikkben a tehetség drámájáról van szó, de én a tehetségnek nem csak ezt az oldalát látom (tehetségem van abban, hogy szinte mindenben fel tudok fedezni valami szépet, jót és nem szeretek drámázni). Elismerem, hogy tragikus is tud lenni a tehetség számára, hogy tehetséges.
Mindegyik gyerekemnek is van valamihez tehetsége. A tehetségük miatt sosem érte őket hátrány, nem irigyelték őket. Vagyis a nagyobbik fiamat kommunikációs képességei miatt időnként megdorgálták, mert amikor már az osztály legcsendesebb, legvisszahúzódóbb (nagy rajztehetségű) kislányát is egész órás csácsogásra bírta, akkor be kellett látnia a tanítónéninek, hogy az ifiúr kiemelkedő kommunikációs készségét nem lehet ilyen egyszerűen megfékezni. :o))
És be kell vallanom, csodálom a gyerekeimet. :o)
Én csak akkor csodálnám a gyerekeimet, ha tényleg csodálatosak lennének. Ha nem, akkor lenézném őket. A kis hülyéket.
Te egy elég tehetséges troll vagy! :o)))))) (Golyóstroll.)
Most Frank Anna naplójára tetszik célozgatni?
Hát igen, van akin csak egy örökös ban segít.
Ne legyél már ennyire szigorú! :o))
“A cikkben a tehetség drámájáról van szó…”
Szerintem pedig nem sok dramaja van a tehetsegnek. Vagyis a tehetsegtelensegnek (kozepszerusegnek?) ugyanugy lehet dramaja. Talan nem is fugg ossze a drama tehetseggel vagy annak hianyaval. Mi van, ha dramaja az elvarasoknak, es azok kommunikaciojanak van?
“a konfliktus a képesség és a belső összetettség között óhatatlan…”
Most akkor csak a (felfedezetten) tehetseges emberek belsoleg osszetettek? A leirt es a tehetsegnek tulajdonitott problemak java barkire jellemzo lehet. Egyebkent nekem elegge nem tetszik ez a cikk, ahogyan ertekezik egy meg nem hatarozott tulajdonsarol, tulbonyolitja a jelentoseget, olyan jellemzoket tarsit hozza, amik nem kizarolagosak es szepen beviszi az olvasot a sehova nem vezeto surube.
Nagyon érdekes, de lehet hogy inkább természetes, hogy dráma akármiből származhat. Ha túl tehetséges (és ténylegesen) akkor azért, ha középszerű a gyerek akkor azért, meg ha lejjebb megyünk akkor főleg. A drámáról ha van, a felnőttek tehetnek. Ideje lenne ha benőne végre a felnőttek feje lágya is.
Kedves Vladimir!
Ha esetleg magad nem ismered belülről a problémát, mert nem vagy tehetséges, akkor beszélgess valóban tehetséges emberekkel. Esetleg ajánlom a vonatkozó szakirodalmat. :) Ha nincs alap tudás, akkor a megértés is elmarad. Ha pedig mint oly sokan mások azt várod egy írástól, hogy helyetted gondolkozzon, kibontson minden kérdést, és levegye a válladról a világ megismerésének nehézségeit, akkor olvass bulvárt! :)
Ha pedig ahhoz az emberfajtához tartozol, amelyik túlbonyolításról beszél egyes problémák esetén, és leredukálná az összetett valóságot a maga egyszerűségére, szóval ebben az esetben azt hiszem, ékesebben nem is fejezhetnéd ki, hogy még nem jutottál el arra a szintre, ahol a vita elkezdődhetne. Sok sikert a továbbiakban, haladd meg ezt a szomorú állapotot! :)
A fel nem ismert, és éppen ezért látens tehetség teljesen mellékvágány, mivel lényegét tekintve nincsen, nincsenek következményei sem. De beszélhetünk az öncélú elmélkedés kedvéért a semmiről, és eljuthatunk számtalan általános, millió szempont szerint szétfolyó fecsegéshez általa. Ez a fajta beszédmód amúgy is nagyon népszerű, mert alkalmazóját a tudás köntösében láttatja. :)
Mér töröltökk? szolíd vótam.
bohócok.
Széjjelboríccsalak, tee?
Neked van szakállad?
Persze, én vagyok a Mikulás.
Szeretnél körszakállt ?
Róland Róland!
Egyiknek se adni semmit se.
Az igazi dráma, hogy Giordano – a cikk szerzője – nem szól semmit egy ideje. Írja ezt cikket, de nem szól.
Íme egy hasonlat – csak Neked, Bruno:) Számomra némi enyhülést adott annak idején, amikor rátaláltam. Nem pótolja, hogy szeressék az embert, de segít kezelni azt a baromi idegesítő kérdést, hogy az alacsonyabb szellemi-lelki nívójú ember miért nem tiszteli a nálánál magasabb nívójút? Miért “nem csodálatot, rajongást, szeretetet érez az önmagához képest bonyolult lélek iránt, hanem felesleges, bosszantó, életidegen dolgot lát, amit szőnyeg alá kell söpörni”?
Ha egy újabb – fejlettebb, bonyolultabb – számítógépes alkalmazást adsz egy korábbi – fejletlenebb, primitívebb – számítógépes alkalmazásnak, mit fog szólni hozzá? Azt írja ki, hogy “bocs, ehhez én túl fejletlen vagyok”? Nem, nem azt, hanem valami olyasmit, hogy “error, hiba, hülyeség”…
Egyszer egy filozófus ismerősöm – imád főzni – mobilja beleesett nagy műgonddal elkészített levesébe. Mire a készülék kiírta, hogy ismeretlen külső eszköz:)
“Más dolog ismerni az utat, és járni rajta” – Morpheus
A lélek nem szereti a bonyolult dolgokat. A léleknek és az intellektusnak nem sok köze van egymáshoz..
“A lélek nem szereti a bonyolult dolgokat.”
Kivéve a bonyolult lélek, amely szereti:)
Szerintem meg csak az intellektus kavar be a lélek egyszerű működésébe.
Azt hiszem, igazad van. A bonyolult lélek voltaképp maga az intellektus…
Azt hiszem én egy kicsit másképpen gondolkodom erről. Számomra a lélek valami nem teljesen evilági, egyfajta felettes énünk (nem freudi értelemben), létezésünk önmagunkon is túlmutató bölcs valója. Az intellektus pedig evilági, földhözragadt, egyfajta mankó, amely receptekkel, eljárásokkal próbál tájékozódni. A gond abból a konfliktusból származik, hogy minden jelenségre válaszolni próbál és harsányságával gyakran elnyomja a lélek csöndes bölcsességgel elsuttogott hangjait. Szóval tökéletesen jól bevált eszköz arra, hogy mi módon jussak el A-ból B-be vagy hogy hogyan priorizáljam a napi teendőimet stb, de pl. nem sokat segít, ha saját vagy mások érzelmi életében próbálok elnavigálgatni valamiféle értelmes irányba, esetleg az “élet nagy kérdései” (“az élet, a világmindenség meg minden”) kapcsán próbálok zöld ágra vergődni. Az intellektus korántsem haszontalan dolog de az igazi számomra is megtanulandó tudás az lenne ha megtanulnám mikor engedjem szabadjára ill. mikor hagyjam figyelmen kívül.
Személyes tapasztalat. Az általam ismert kifejezetten magas intellektusú emberek MINDEGYIKE mutatott szociopátiás jellegű viselkedésjegyeket és/vagy kimagasló intellektusát arra a célra használta, hogy saját fóbiáit, megrögződöttségeit, világnézetét a logika és az intellektuális manipuláció eszközeivel kizárólagos módon fogadtassa el az éppen aktuális környezetével, mintegy megerősítendő önmaga érzelmi énjét.
Sajátosnak tűnik, hogy a lélek ilyen módon van elválasztva most éppen az intellektustól. Mintha az intellektus önmagában véve egy önálló valami lenne, aminek saját törvényei vannak, és nem az egész ember része, és nem az egész ember szellemisége, személyisége határozná meg a milyenségét. Ha pedig az intellektus tévelyeg, hát az csak a lélektől függetlenül, annak ellenére mehet végbe? Szegény lélek meg ott várakozik a maga bölcsességében, halkan suttog, de nem ér el vele semmit. Hiszen ő csak társbérlő a testben!
Itt mindjárt fel is merült a szellem fogalma, de ide hozhatnám a szív és az ösztön fogalmát is, és akkor a nagy egyszerűségre törekvés máris kivérzik azon a törekvésen/igényen, hogy meghúzza a maga éles határait ezen “szervek” között. És akkor már felvethető a gyanú, hogy nem a kárhoztatott intellektus akar-e itt is kategorizálni, önkényesen felbontva az egységet, és elválasztva egymástól a szervesen összetartozó dolgokat!
Sajátosnak tűnik továbbá az az elgondolás is, hogy a lélek a maga bölcsességében lebeg valahol, de akkor a kérdés, hogy mit is keres itt ebben a világban, mert ha világos, tiszta, bölcs, akkor meg minek született le, ráadásul felvállalva, hogy egy önjáró intellektus folyamatosan eltérítheti, háttérbe szoríthatja, miközben ő szelíden suttog……???
Különösnek tűnik az is, hogy mindig csak arra hozunk példát, hogy “magas intellektusú” emberek hogyan tévelyegnek, miközben az alacsony intellektusúak mintha soha nem szúrnának szemet. Talán ez sem érdek nélküli foglalatosság, vagyis újabb ok az önvizsgálatra. :)
Pusztán csak arra utaltam, hogy a magas intellektust túlértékelik ill. hogy az egyéni boldogság keresésében és elérésében nem sok szerepe van. Szóval senkit sem az intelligencia tesz jobb emberré.
Másrészt sosem szenvedhettem ezt az “én olyan okos, tehetséges vagyok, engem nem ért meg senki,brühühü” mentalitást. Az ilyen típusú emberek jobb lenne, ha leszállnának a keresztről. Az esetek többségében az ember saját problémái tekintetében nem látja a fától az erdőt, a megfelelő üzenet meg bárkin keresztül érkezhet.
Számomra mindig visszatetsző volt ez a “minek a disznók elé gyöngyöt vetni” gondolkodásmód, ami persze leginkább ellenvélekedések, viták esetén keveredett elő.
Láthatóan megoldottad a világ néhány problémáját pár sorban, és a magad számára is sikeresen megideologizáltad, hogy miért nincs szükséged magas intellektusra. Hajrá! :)
:) Ezt a gondolatkört nagyon fontosnak tartom! Egyrészt itt is előjön a nemek közti különbség, tehát mint férfi, tudsz nagyon csak reálisan gondolkodni, és ez jó, a nőknél más a helyzet. Másrészt mindig így élni, dönteni szerintem nem lehet/szabad, mert könnyen kisajátít bennünket (észre se lehet venni) és elveszik az élet költőisége, szépsége, spontán volta. Nem lehetséges, hogy bizonyos konfliktusokban helyesebb az irracionálisnak tűnő megoldást választani ( hallgatni a sugallatra) a józan ész helyett, akkor is ha pont érdekeink ellen döntöttünk, de egyébként meg szebbé tettük az életet? Erről mi a véleményed?
Nem hiszem hogy a világ problémája lenne, hogy egyénként okos vagy kissé buta vagy. Ez legfeljebb személyes probléma lehet. Ebből adódóan nem oldottam meg semmit már csak azért sem mert nem volt ilyen szándékom. Csak leírtam a véleményem.
Kékasszony: Szerintem a legtöbb esetben érzelmi alapon döntünk (nemünktől függetlenül) aztán értelmi alapon megideologizáljuk, megmagyarázzuk, miért is az volt a logikus döntés.
:) Magyarázzuk a bizonyítványt? Elég lehangoló…Mindenesetre a felelősséget muszáj vállalnunk a tetteinkért , jobbik esetben még tanulunk is a tapasztalatból. Úgy olvastam, a rossz döntéseinknek nagyobb jellemformáló ereje van . Hurrá…
Valakinek szép, új avatarja van, nekem nagyon tetszik!
Kékasszony: Pedig számomra lényegét tekintve ugyanaz… :-) Mindenesetre alkalmanként cserélgetem a későbbiekben is.
Kedves Elek! Valóban, kétségtelenül “magas intellektus” hiányára utal, ha valaki a szarkazmusra, a gúnyra nagy komolyan megmagyarázza a saját szavait. :) Javaslom, hogy ne is harcolj olyasmi ellen, ami téged nem fenyeget! :) Bár vigyázz, mert ha valaki a magas intellektus ellen szónokol, az könnyen keltheti a magas intellektusú ember látszatát! :))
Már csak az a kérdés hogy az ok nélküli szarkazmus és gúny minek a hiányára utal… Az említett reflexió pedig nem magyarázat volt.
Akadj le rólam, én sem fikáztalak, arra kérlek te se tégy így.
Az, hogy minek nincsen (értelmes és helyes) oka számomra, egyelőre még talán én vagyok képes megítélni, nem szorulok egy bölcs és egyszerűséget kedvelő lélek külső suttogására. :) S hogy mi az ok, azt nem mondanám, mert félek, a te szempontodból túlbonyolításnak hatna, és nem terhelnélek ilyesmikkel semmi pénzért! :)
Amúgy minden jót a magas intellektus elleni küzdelmedhez! :) Talán ismered a bölcsességet, hogy minden ilyesmit magadon kell elkezdeni – de te ezt mér rég megnyerted! :D
Azt hiszem kicsit túlspirázod a dolgot. Biztos ettől látszol olyaaaan okosnak.
visszavont komment
Megmagyarázhatatlan mániája a léleknek(?) vagy inkább az intellektusnak(?), hogy “saját fóbiáit, megrögződöttségeit, világnézetét a logika és az intellektuális manipuláció eszközeivel kizárólagos módon fogadtassa el az éppen aktuális környezetével, mintegy megerősítendő önmaga érzelmi énjét.”
Annyira szüksége van az embernek arra az önigazolásra, hogy tévedhetetlenül, a valódi formájában látja maga körül a világot, hogy szinte mindannyian képesek vagyunk bárhol-bármikor hosszú, akár vérre menő vitákat folytatni tökéletesen absztrakt, elvont fogalmak körül is a helyes világlátásról…
És micsoda remekművet emelt ebből az indíttatásból, ugyancsak a lélek és hasonló szubsztanciák körül polemizálva már az ókori filozófia is…
Részemről egyszerűen csak leborulok a szent, világmegismerő indulatok előtt ezen a szép, napsütéses reggeli órán. Peace! :)
Kedves Elek! Legalább szellemességre tellene, mert a kisfiús odamondogatás nem az (félek, legközelebb már azt találod írni, hogy “olyan butaaaa vagy!”), de meglátásom szerint az is a magas intellektussal függ össze sokszor. :)
Árukapcsolás keretében egyúttal itt akarok leborulni a nagy nem- és alakváltó Adolfo Weininger (érvényben levő neve rejtély) előtt, akinek kifinomult és velős iróniájához foghatót nem ismerek! Bár engem vert volna meg az ég hasonlóval, vagy csak a felével! :) Bár ha pár perc alatt nővé alakult, akkor attól tartok, a feministává válás csupán órák kérdése – ha lehet valaki feminista az ő ön- és közveszélyes iróniájával! :)
Jampi One: Hát igen valahogy tényleg így. Mintha csak valami alapban beégetett program lenne, amit nem lehet kikapcsolni. Rendezőelvet találni mindenhol, mindent értelmezni, felosztani és/vagy egyesíteni.
Beugrik két gyerekkori játék. Háton feküdve értelmes formákat felfedezni a felhőkben ill. a műsoridőn kívüli hangyás képernyő foltjaiban keresni ugyanazt. Mintha mindig, mindenhol és mindennel kapcsolatban meglenne a késztetés.
Giordano Bruno: Olyan butaaaa vagy!
Nem igazán értem ezt a vagy-vagy vitát… Véleményem szerint a lélek intellektus nélkül védtelen, gyámoltalan, az intellektus lélek nélkül pedig embertelen és veszélyes. A kettő harmóniájára való törekvés az egyéni boldogulás kulcsa.
Mondjuk a cikkben is van némi fogalomzavar szerintem. A tehetség általános emberi tulajdonság, hiszem, hogy mindenkiben van, de nem azonos formában. Ha megtaláljuk, kibontakoztatjuk, az inkább a boldogság felé tett lépés, nem veszélyes fegyver. Az egyforma robotemberek nevelése sosem volt a siker kulcsa, még akkor sem, ha újabban megint feltalálták ezt a spanyolviaszt…
A kiemelkedő tehetség, zsenialitás megint más műfaj. Nem véletlen, hogy ezernyi pedagógiai és pszichológiai irány létezik a lehetséges kezelésével, fejlesztésével kapcsolatban. Nem hiszem, hogy olyan egyszerű lenne jól használni, jól nevelni a zseniket, de azt a zsigeri félelmet, elnyomási ösztönt sem értem igazán, ami a cikkből sugárzik.
Köszönöm a lényeglátó hozzászólást! :) Úgyszólván nem vitatkoznék egyetlen sorával sem.
Egy írást amúgy a céljai alapján kell megítélni, és nem lehet számonkérni rajta olyan szempontokat, amelyeket nem akar megvalósítani. A bevezető sorok szerintem elég világosan deklarálják ezt a célt, vagyis ez nem tudományos dolgozat, nem tanulmány, nem minden részletet kibontó elmélkedés. Ehhez képest furcsállom, hogy miket hiányolnak belőle, és miket kérnek rajta számon. Ha valaki azon fanyalog (és ezt nem rád értem), hogy a fagyi nem marhapörkölt, azt igazán tudom sajnálni. :)
Egy megállapodás keretében válogatunk be Bruno más helyen megjelent írásaiból, ha éppen ő maga nem küld be a friss szerzeményeiből. Viszont nem biztos, hogy éppen akkor erre jár ő is. Bár értesíteni akartam őt erről a megjelenésről is, mint ahogyan máskor is, de a bokros teendők közepette elhalogattam. Ezúton is elnézést kérek emiatt!
Ne aggodalmaskodj, nem égettek el újra, bár az “örök visszatérés” tana szerint újra és újra megtörténik minden. Vagyis hallgatásom oka nem a szent lángokban keresendő. Arra kérnélek azonban, hogy ha én nem neheztelek az Egyházra, mert máglyára küldött (csupán teljesítve azt, ami a dolga volt, miként én is), te se ródd fel nekik ezt!
Hallgatásom oka roppant prózai: nem azt a korszakomat élem, amikor képes vagyok a vitára, sőt, inkább kitérek előle. Arra sem vagyok képes, hogy a véleményeken keresztül szembesüljek azzal, ami az emberben negatív, és érezzem magamban a tehetetlenséget.. :)
Példabeszéded újfent lényeglátó, ugyanakkor én mégsem az ember és ember közötti különbségre helyeztem volna a hangsúlyt, hanem az önmagába zárt ember, és az általában véve vett világ-valóság viszonyára. A megtapasztalható és felfedezhető végtelen vesz körbe mindannyiunkat – ez az egyenlőségünk alapja. Mégis sokan beérik a szűk, áporodott, véges gondolataikkal……………. De mielőtt bárki megkövezne (a máglya után már nem számít), ebbe az őrült beszédbe ha nem is logika, de önostorozás is belevegyült.
Különben az egyszerűség dicsőítése sokszor a leegyszerűsítők kifinomultság-ellenességéből születik. :)
Örülök, hogy jól vagy. Mindig is csodáltam a flagellánsokat:)
Én meg főleg örülök, de ha már az ostor úgyis ott van a kezemben, azzal nem csak magamat, hanem másokat is csapdoshatok. :)