A modern házasságról

 „Nincs új a Nap alatt, csak amit már egyszer elfelejtettünk.” – Mária Antónia

A legmagasabb válási arányokat a világ iparilag és gazdaságilag fejlett régióiban találjuk; mivel a házasság legalapvetőbb társadalmi-gazdasági ürügye mindig is a nők és gyermekek eltartása és védelme volt, nyilvánvaló, hogy az a nő, aki egyedül a férje bevételéből számíthatott támogatásra, nem engedhette meg magának, hogy elégedetlenségéből fakadóan elhagyja, mivel a túlélési ösztön felülírt minden más megfontolást. És valóban, szemmel látható, hogy a történelem java során a több saját erőforrással rendelkező nők (örökösnők, kereskedőnők és kurtizánok) kiugróan magasabb aránnyal váltak a szegényebb nőkhöz képest; gazdaságilag semmi sem ösztönözte őket arra, hogy boldogtalan házasságokban maradjanak. Ez önmagában viszont még kevés a magas modern válási arányok megmagyarázásához, noha a megfigyelést hosszasan és kimerítően elemeztük már.

Az iparosodást megelőző időkben a család volt a kormányzat legalapvetőbb egysége; még maga a király is egyfajta atya volt királyságának tágabb értelemben vett családja fölött, mely királyság a legősibb időkben ténylegesen is a tágabb értelemben vett családot jelentette. Az angol nyelv „Sire” megszólítása, mely Felséges Urat, de apamént is jelent, tisztán tükrözi [a király] szerepét. Az adókon és illetékeken keresztül minden családi gazdaság hozzáadott valamit a király és a helyi nemesség gazdaságához, akik ily módon adókból tartották fent magukat, akárcsak a modern kormányzatok. Újabban viszont a népességnövekedés, az ideológia elhatalmasodása a személyiség fölött, illetve az egységesítési és szervezési készség a modern szállítmányozás és kommunikáció révén együttesen a hatalom elszemélytelenedését eredményezték. A hatalmat kicsavarták az egyes uralkodók kezéből és szétkenték egész szervezeteken, és bár minden szervezet rendelkezik hatalmas egyéniségekkel, de a hatalom végső soron inkább magában a szervezetben nyugszik, mint egy-egy személyben. Egy politikai párt vagy bármely más hatalommal rendelkező szervezet önmagában véve is szerves entitás, afféle emberfeletti „lény”, mely tagjainak tízezreiből nyeri a hatalmát, akárcsak Hobbes Leviatánja*, de mindezt embertelen lényként teszi, és szükségképpen az emberétől teljesen eltérő motivációkkal. Őseinket halandó emberek uralták halandó emberek vágyaival és szükségleteivel, míg minket embertelen kollektívák uralnak a saját szükségleteiknek és vágyaiknak megfelelően. Az uralom e két formájának van azonban egy közös jellemzője; mindkettő elsősorban és mindenek előtt a hatalomra vágyik, illetve bármit megtesz, hogy azt megszerezze és megtartsa.

A női szexualitás talán a leghatalmasabb ismert társadalmi erő; egészen lenyűgöző, amit a férfiak képesek megtenni egy szexuálisan vonzó nővel létesített nemi aktus privilégiumáért, és nem sokkal kevésbé lenyűgöző az sem, amit a nők képesek megtenni az intimitás érzéséért (azért használtam az „intimitás érzése” kifejezést, mert ez a férfiakkal ellentétben a nők esetében egy sokkal összetettebb valami, amibe beletartoznak a gyermekek is, a szexmentes intimitás, szellemi elköteleződés egy hitrendszer irányába, stb.). A régi idők szegény női a szexualitásukon keresztül léphettek fölfelé a társadalmi ranglétrán; vagy közönséges szajhák lettek, vagy egy gazdag férfi kitartottjai. És mivel mind a kormányzatok, mind az egyszeri férfiak kénytelenek voltak ezt tudomásul venni, a női szexualitás ellenőrzése mindig fontos részét képezte a társadalom mint egész fölötti kontrollnak, ami a nők számára többnyire elfojtást jelentett.

És ha a női szexualitás önmagában nem lenne elég hatalmas, számoljunk még továbbá e szexualitás korábban elkerülhetetlen következményeivel is; a gyermeknemzés és a gyermekek korai szocializációja fölötti női ellenőrzés szintén a hatalom egyik jelentős forrása. A kéz, mely a bölcsőt ringatja, uralja a világot, és mivel ezzel a világvallások és a modern totalitárius államok egyaránt tisztában vannak, mind azon dolgoztak gőzerővel, hogy ezt a hatalmat amennyire csak lehet elorozzák a nőktől. Arról se feledkezzünk meg, hogy a történelem minden társadalmában (kevés kivételtől eltekintve) a felnőtt nők mindig jelentős létszámfölényben voltak a felnőtt férfiakhoz képest, így bármely entitás, legyen az emberi vagy kollektív, amely hosszú távon szándékozik hatalmat gyakorolni, uralkodni kénytelen a női fölött nyílt vagy bújtatott módon, elnyomás vagy kiegyezés útján. A „Patriarchátus”-ról picsogó újfeministák végzetes hibája az a feltételezés, hogy a hatalom és az uralom mechanizmusait tudatosan hozzák létre és tartják fent férfiak férfiaknak; ami tévedés. Az intézmények velejárója, hogy nemileg semlegesek; ugyanúgy állhatnak férfiakból, mint nőkből, esetleg gépekből, vagy felsoroltak bármilyen arányú kombinációjából anélkül, hogy szándékuk és viselkedésük változna. Minden szervezet összetételétől függetlenül túlélésre és növekedésre törekszik, és e céljáért bármilyen eszközt hajlandó bevetni; mivel a leghatalmasabb társadalmi erők eredői a nők, így a társadalom feletti uralom egyet jelent a nők feletti uralommal, még akkor is, ha a hatalmon lévők java szintén nő.

A legtöbb ember azért zavarodik össze a modern házasságok tönkremenetelét látván, mert nem értik, hogy a házasság egyáltalán micsoda. Amint erre rájönnek, egyértelművé válik, hogy az intézménynek kutya baja, él és virul; csak olyan formát öltött, amit a legtöbben nem ismernek fel. Ellentétben a hittel amibe a legtöbb modern ember ringatja magát, a házasság mindig is egy társadalmi-gazdasági megegyezés volt; minden nő legalapvetőbb törekvése a biztonság megszerzése és megtartása maga és gyermekei számára, és csak ha ez megvan, állhat neki magasabb célok kergetésének. Régen egy nő azért házasodott, hogy őt és gyermekeit eltartsák és megvédjék, mely megfontolásokhoz a szerelemnek és a szexuális szenvedélynek vajmi kevés köze volt, ha egyáltalán. Történelmi szempontból a házasság szinte soha nem a szerelemről szólt; társadalmi egyezség volt, mely biztosította, hogy a nőket és a gyerekeket eltartották és megvédték. Azok a férfiak, akik több nő és gyermek eltartását engedhették meg maguknak, több nőt vettek feleségül és több gyermeket nemzettek, a felállás pedig működött; a nő számára biztosítva volt az ő és gyermekei biztonsága, a férfi számára pedig akkora szexuális változatosság, amekkorát anyagilag megengedhetett magának. A nők (de legalábbis a nők szülei) ösztönösen keresték azokat a férjjelölteket, akik a legjobban el tudták tartani őket: „fölházasodtak”, amikor csak lehetséges volt. Aki alacsonyabb színvonalon tudta eltartani a feleségét, annak a kevésbé kívánatos nők jutottak, és azok a nők, akik nem tudtak vagy nem akartak férjhez menni, még mindig eltartathatták magukat a férfiakkal a prostitúció valamilyen formája révén; csak a legkilátástalanabbak, vagy a kurvulással szembeni pszichológiai gátlásokkal rendelkezők kísérelték meg szerény, de tisztességes munkabérből fenntartani magukat.

Azt azért mégse képzelje senki, hogy a szerelem, ahogy mi ismerjük, modern találmány volna; éppen csak a házassághoz nem volt az ég világon semmi köze. Egy pillantás az ókori és a középkori (de akár a modern) szerelmi irodalomra, melyekben a nő többnyire házas (vagy a modern vígjátékokban legalábbis foglalt), a férfi meg szinte soha, alátámasztja ezt. Más szóval, amint egy nő alapvető igényei kielégültek egy házasságban, pszichológiailag felszabadult arra, hogy a magasabb szükségleteit – szerelmet és intimitást – hajkurássza, akár a házassági kötelékén belül, akár azon kívül. Néhány társadalomban ezt a férfiak valamilyen szinten elismerték vagy figyelmen kívül hagyták; másutt a nő kénytelen volt jelentős erőfeszítéseket tenni az affér titokban tartására, hiszen a lebukás súlyos következményekkel járt. Még az olyan társadalmakban is, mint az araboké, ahol a férfiak kínosan ügyeltek a feleségeik hűségét biztosítandó, az amúgy szegényebb, viszont érdekesebb férfiak boldogan nyújtottak segédkezet a házasságon kívüli légyottok után sóhajtozó feleségeknek, a férjek pedig a diszkréció iránti igény miatt megőrizték lélekjelenlétüket. Még az ilyen helyzetekből is mindenki profitált: a férj társadalmi előkelőségre tett szert a nagycsalád és a rendelkezésére álló nők révén; a feleség biztonságot nyert a férjétől valamint intimitást a szeretőjétől és/vagy a férjétől; a gyermekek biztonságot és egy illusztris nevet örököltek, a szerető pedig egy olyan asszony bájait élvezhette akihez egyébként nem lett volna hozzáférése.

Talán megkockáztathatjuk feltételezni, hogy az efféle afférok elsöprő többsége, amely házas asszonyok és nőtlen legények között létesült, tiszavirág életű volt; a kockázat végül felülkerekedett a megtérülési rátán akár az egyik, akár a másik fél részéről, és a románcnak vége szakadt. Teljesen lényegtelen, mennyi és milyen házasságon kívüli kontaktus jött létre, a házasság időtálló volt, mivel az elkötelezettség a saját és a gyermekek biztonsága irányába mindig elsőbbséget élvezett. Más szavakkal, míg a nő biztonságának az eredője mindig stabil és kitartó kellett legyen, addig a szexuális és érzelmi intimitásának forrása idővel gyakran változhatott. Aztán, akárcsak ma, sok nő kifejezetten a (politikai vagy gazdasági) hatalommal rendelkező férfiakat akarta férjül fogni a fent felsorolt okokból kifolyólag, akiknek meg hatalmuk volt, szexuális és társadalmi okokból nyilván annyi nőt akartak amennyi csak belefért. A több feleség minden szinten több hatalmat is jelentett, ez azóta sem változott és talán sosem fog. Ami változott, az a hatalmon lévők természete.

Hiszen a ma hatalmon lévők embertelen entitások, vállalatok és kollektivista kormányzatok, így aztán az sem meglepő, hogy sok nő hozzájuk akar feleségül menni. Mivel ezek az entitások nem emberiek, így a szükségleteik és vágyaik is eltérőek a halandó férfiakéitól, viszont nem kevésbé koncentrálnak rá a nőkre. Egy vállalat „felesége” inkább némi aktatologatást biztosít szex helyett, cserébe megkapja azt a biztonságot, amit régen a férjek biztosítottak, nevesül jövedelmet (még várandósság alatt és öregen is), egészségügyi ellátást, stb.; egy hűséges „feleség” magasabb fizetést és juttatásokat kap. Hasonlóképpen a kollektivista kormányzatok egész „háremet” tartanak, melyről aztán mindenféle szociális programon és törvényi szabályozáson keresztül próbálnak meg gondoskodni. Abból, hogy mindkettőt milyen szegényes színvonalon végzik, csak annyi következik, hogy a legtöbb nő először egy jobb ellátót keres magának, és csak a legalacsonyabb színvonalú és legkilátástalanabb nők „mennek hozzá” az államhoz. És bár a szex nem tartozik ezen intézmények jutalmai közé, azért a házastársi hűséget a maguk módján megkövetelik: az amerikai állam azonnal megszünteti azon anyák támogatását, akik földi halandóhoz mennek hozzá, a vállalatok pedig a legjobb pozícióikat „karrierista nőknek” adományozzák, akik egész életüket a cégnek áldozzák ahelyett, hogy „megcsalnák” azt egy családdal.

Amint ezt a párhuzamot fölismerjük, az iparilag és gazdaságilag fejlett országok magas válási aránya önmagáért beszél: ezekben az országokban a legtöbb nő valódi „férjei” (más szóval biztonságuk forrásai) a cégek melyeknek dolgoznak, és a kormányzatok melyek szociális programjai támogatják őket. Kapcsolatuk ezen intézményekkel, akárcsak az apácáké a Katolikus Egyházzal, tartós és kölcsönösen előnyös (az apácák Krisztus háreme, még jegygyűrűjük is van). Amint a királyok és nemesek feleségeiket az alattvalóik adóiból és illetékeiből tartották el, hasonlóképpen élnek a szocialista kormányok „feleségei” adókból, a vállalati „feleségek” pedig a profitokból. És amint a többnejű királyok asszonyai gyakran szegény de érdekes földieknél keresték az érzelmi intimitást, a modern vállalati és kormányzati „feleségek” is gyakran földi halandóknál keresik a boldogságot, akik személytelen és embertelen „férjeikhez” viszonyítva csórók, de izgalmasak. Ahogy a régi idők parázna afférjai, ezek a kalandok, melyeket az intézmények „feleségei” létesítenek a földi halandókkal, rövid életűek és fölcserélhetőek; a szeretők jönnek és mennek, de a házasság örök. Másképpen kifejezve, a modern „házasságok” nem a régi házasságok valódi örökösei; sokkal inkább örökösei a házasságon kívüli kalandokénak, melyek szenvedélyből és az intimitás utáni vágyból születtek, s pont ezen okból voltak illékonyak is. A modern nő kapcsolata a munkaadójával, az állammal, vagy a szervezettel, akárcsak az apácáé az egyházzal, a valódi megfelelője a tradicionális nő viszonyának a férjéhez, ami részben azt is megmagyarázza, hogy az újfeministák, az ipar és az állam e legodaadóbb „feleségei”, miért támadják felszabadult és független szajha-nővérkéiket pont ugyanazzal a lármával, amivel a régi idők „tiszteletreméltó” feleségei tették.

A czikk Maggie McNeill visszavonult eszkortlány blogbejegyzésének fordítása. A szövegben csillaggal jelölt hivatkozás a fordítótól ered.