Elmélkedés elnyomásról és szabadságról

“Nekem nincsenek tanaim; semmit sem adhattam az embereknek, nagyot, értékeset, aminek visszavonását kérné bárki tőlem. De amily jelentéktelen a személyem: oly iszonyatos és pótolhatatlan a veszteségem. Igazad lehet: mindez csak porszem a te hatalmas igazságodban. De ki tehet róla, hogy porszemként kaptuk az életünket is, az egyetlent? Ki rendelte vajon, hogy a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság is…” –  Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja

A politikai vonatkozásai miatt, és a filmek hatására az elnyomás fogalmát hajlamosak vagyunk felületesen és kiélezetten szemlélni, és abban egy olyan önkény megvalósulását látni, amely hemzseg az erőszaktól, a lenézéstől, a jogfosztástól, a kizsákmányolástól. Ebből kifolyólag hajlamosak vagyunk az elnyomás tényét csak azokra az esetekre szűkíteni, amelyeknél mindezek direkt módon kimutathatóak, és folytatólagosan fennállnak – ilyen formán viszont már majdnem alig fogunk tényleges elnyomásra bukkanni. Mintha az elnyomás nem lenne annál több, mint hogy a nagybirtokos lóhátról korbácsolja a gyapotföldet művelő rabszolgákat, halálig dolgoztatva őket. Mintha az elnyomás szükségszerűen jelentené szenvedő elnyomottak tömegét, akik elégedetlenek a helyzetükkel. Mintha az elnyomás kizárná, hogy az elnyomott javakat, tisztségeket, megbecsülést kapjon, tehát akár még jól is érezze magát (ezen “pozitív” tények megléte viszont alkalmas lehet az elnyomás megkérdőjelezésére és bagatellizálására). Mintha a partnerét elhalmozó, istenítő, róla gondoskodni kívánó szerelmes ne lehetne egyúttal börtönőr is, aki munkába menet rázárja kedvesére az ajtót.

Ha ideológikusan közelítünk az elnyomás fogalmához, akkor két irányba indulhatunk el: a pozitív tartalmak (jutalom, mozgási és választási szabadság korlátok között, sikeres kitörési példák, elvi lehetőségek fennállása, netán az elnyomottak elnyomók általi eszményítése) felerősítésével az elnyomottság tényének végletes tagadása felé, vagy ellenkezőleg, a negatív vonások (a korlátokra, korlátozottságra való hangsúlyhelyezés, az emberi és társadalmi állapotból fakadó természetes szabadsághiány elnyomásként való feltüntetése) felerősítésével az elnyomás túlhangsúlyozásának irányába. Az is kétségtelen, hogy akit elnyomóként állítanak be, az ellenreakcióként ezt tagadni fogja, és még az ezt igazoló tényeket is másként akarja majd beállítani. Az önvédelem (önmagam ügyvédje vagyok, miközben önmagammal kapcsolatban mindig fennáll az elfogultság valószínűsége) csak egy másik végletet szül, csak ellenreakciót, csak tagadást, csak védekezést és elhárítást – mindez a vádaskodásra, a bűntudat keltésére adott ösztönös válaszreakció, és mint látni fogjuk, a szubjektív és objektív valóság, a szándék és a gyakorlat, a tett és a következmény hibás összetévesztésének következménye.

Ebből máris adódik, hogy az elnyomásnak nem csak történeti, jogi relevanciái vannak, hanem lélektani is. Az elnyomásnak van objektív és szubjektív oldala is. Az objektív oldalhoz tartoznak a tényszerűen rögzíthető körülmények (például a korbács, a lánc, a ketrec). A szubjektívhez az egyén által megélt valóság, amely lehet az objektív tényvilágtól független (szélső esetben olyan is elnyomva érezheti magát, aki amúgy szabad). A helyzetet bonyolítja, hogy az elnyomatás nem szükségszerűen jelentkezik szubjektív érzületként. Az elnyomottnak nem feltétlenül van elnyomott tudata, nem feltétlenül lázad, nem feltétlenül van átitatva a felszabadulás vágyával, és nem feltétlenül szenved. Sőt! Elég csak utalni arra a mentális különbségre, ami a vadon befogott állat, és az állatkertben szaporított példány között fennáll. Az első elveszített valamit, és ennek tudatában van, a második hordozhat az ösztöneiben valamit, de beleszületik a “rabságba”. Azok, akik az elnyomást hajlamosak tagadni (mások esetében) a körülményekből levezetve, az állatkerti példány esetében kiemelnék, hogy de hiszen szeretet övezi, etetik, ápolják, megbecsülik és óvják, grafikus hallgatók pedig vázlatokat készítenek róluk (tehát a művészet szintjére emelkednek), és az állat elfogadta a határait, mint természeti képződményeket – és ezekből kiindulva nincs is rabság, hangozna a verdikt, ha mondjuk a nőkről lenne szó.

Amikor tehát az elnyomott tudatát, szabadságélményét vizsgáljuk, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szocializációt. Egy adott társadalmi struktúrába beleszületve az ember a korlátait már természetes adottságként foghatja fel, amelynek meghaladása, tagadása, elutasítása eszébe sem jut, hiszen egy hagyományos társadalomban más logika legitimálja a fennálló kereteket, mint egy modern társadalomban, amelyben a “forradalom”, az átalakulás az adottság, nem a hagyomány állandó konzervativizmusa. Mai felfogással állíthatjuk, hogy a kasztrendszerben a szolgáló kaszt tagja elnyomott, de ha visszamegyünk az időben, és megkérdezünk egyet közülük, valószínűleg a kérdést sem fogja érteni. Jogos ellenvetésként merülhet fel, hogy lehet-e visszamenőleg, mai szempontok szerint minősíteni korokat, és olyan fogalmakat számonkérni rajtuk, amelyekkel azok nem rendelkeznek, vagy csak más értelemben, de a kiélezett eseteknél, mint amilyen a rabszolgaság, ez a retorika kevéssé érvényesíthető.

Ettől függetlenül még ma sem várható el az alávetett embertől, hogy tudatában legyen az alávetettségének, és ettől  minden esetben szenvedjen is. A felszabadítás sokszor csak kívülről érkezhet, összefonódva a ráébresztéssel, a szolgai tudat átformálásával – miközben ez a kijelentés számos más jellegű önkény (felvilágosult diktatúra, megtervezett társadalom, a lélek mérnöke) lehetőségét hordozza magában. Aki tehát az elnyomottság esetében csak az objektív tényezőket venné számba, az csak torz következtetésre juthatna, ugyanúgy mint az, aki pusztán az elnyomott felfogásából indulna ki, és ahol nincs szenvedés, lázadás, elégedetlenség, ott tagadná az elnyomást.

Az elvi viták pont ott csúszhatnak el, hogy az objektív és szubjektív kérdését nem tudják sem elválasztani, sem súlyozni, sem szerves egységben szemlélni. Az Igazság, amely a túlzott objektivitásból akar kiindulni, embertelenné válik, mert értetlenül fog állni a szubjektív érzület előtt, és azt tagadni fogja. Tagadni fogja az egyéni tapasztalatot, mert szerinte az egyéni tapasztalat csak az objektív (elnyomó) körülmények fennállása esetén legitim. Ha a kettő egybevág. Bár az elvi álláspontok képviselője objektív szeretne lenni, saját fogalmai szerint az Igazságra törekszik, a szubjektum leértékelésével maga is tudattalanul elnyomó tendenciát valósít meg: valamilyen objektívnek tartott elgondolás nevében a szubjektív valóságot tagadja meg, vagyis félresöpri, cáfolja, kétségbe vonja, és ezzel az egyént értékeli le a teória nevében, még akkor is, ha a teóriát Igazságnak nevezik (az igazságszenvedély nem törődik az emberrel, hajlamos az Igazság uralmát megvalósítva azt hinni, hogy azzal a közjót, az általános boldogulást szolgálja – mintha a nem megfelelően képviselt Igazság nem lehetne a legvéresebb elnyomás alapja).

Mindig paradox és abszurd tapasztalatom volt emberi kapcsolatokban, amikor az egyik fél megfogalmazza a rossz érzését, a hiányérzetét a másikkal kapcsolatban, aki viszont ekkor nem él a lehetőséggel, hogy a másik szemén keresztül is megtapasztalja saját viselkedését, és korrigálja azt, hanem önmaga önmagáról adott értelmezését a másik tapasztalata fölé helyezve megmagyarázza, hogy miért nem jogos a másik érzése vele kapcsolatban. Itt egy racionális-objektív hit jegyében valakinek csak igaza lehet, vagy tévedhet, de a szubjektív érzés nem játszik, azt nem kell figyelembe venni. Nyugodtan mondhatom, hogy itt elnyomás van, egy felfogás nevében tagadják meg valaminek a létjogosultságát és igazságát. Ha konkrétan az így viselkedő partnert az a vád érné, hogy elnyomóként viselkedik, fel lenne háborodva, és automatikusan elhárítaná a felvetést is, hiszen ő csak az “Igazságot” képviseli a “hamis tudattal” szemben.

Most végre eljutottunk az elnyomó tudatához, illetve az azzal kapcsolatos tévedésekhez. Néha az az érzésem, mintha sokak felfogásában az elnyomó csak akkor lehetne elnyomó, ha ezt tudatosan, szándékosan, sőt, bevallottan tenné. Ha már kimutatható a szándéktalanság, sőt, az ellenkező előjelű szándék, akkor máris nem beszélhetünk elnyomóról – így vélekednek egyesek. Ennek továbbvitt változata már az elnyomó esetén egyfajta rasszizmust, gyűlöletet, ideológiát is elvárna, mintha az elnyomó és az elnyomott között szükségszerűen szakadéknak kellene fennálnia, mintha az elnyomó nem szerethetné az elnyomottat, nem isteníthetné, nem zárhatná aranykalitkába, és nem gondolhatná azt, hogy minden amit tesz, az az elnyomott érdekében történik, vagyis a javát szolgálja (ezért lehetséges gyakorta az elnyomásban apáskodó-anyáskodó lelkületet felfedezni, és ez rendszerint meg is fogalmazódik az elnyomók szájából).

Ha valóban van valami az elnyomásban a szülői szerepfelfogásból, rögtön ki is kell mutatnunk az elnyomás és a (normális) szülői magatartás közötti különbséget: a szülő az önállóságnak neveli a gyermekét, tehát ha gyámkodik is fölötte, azt bizonyos keretek között teszi, és időlegesen. A gyámkodó elnyomás viszont véglegesnek tekinti ezt az állapotot, nem tereli az alávetetteket az önállóság irányába, éppen ellenkezőleg, gyakorta a függő és kiszolgáltatott viszonyt, és az ő domináns szerepét akarja konzerválni.

Ezzel egy nagyon fontos ponthoz érkeztünk, amely feltárja, miért nehéz az elnyomás tettenérése. Ritka az öncélú elnyomás, amely szadisztikus élvezetre épül. Inkább jellemző a szimbiózis, amelynek során az elnyomó azt érzi, gondolja, hiszi, hogy a másik irányítása szükségszerű, természeti okai vannak, isteni parancsolatra történik, mivel az elnyomott (a vezetett, az irányított, a gyámság alá helyezett) személy amúgy nem lenne képes egyedül boldogulni, védtelen lenne, koránál, neménél, értelmi képességénél fogva nem tudna helyes döntést hozni, és ha magára hagynák (vagyis szabadon dönthetne), azzal kárt okozna magának.

Az elnyomó tehát “szeretetből”, gondoskodásból felveszi az irányítás, a törvényalkotás felelősségét, és meggátolja az alárendeltek tévelygését, őket szabályok által kialakított szerepek korlátai közé terelve. Az elnyomó (önnön felfogásában) objektíven és átfogóan látja azt a helyzetet, amit az alárendelt csak részlegesen, és pillanatnyi vágyai fényében érzékel. Ez a tudat odáig fajulhat, hogy az elnyomó önmagát áldozatnak tekinti, aki a vezetés terhét cipeli, és folyton a horizontot kémleli a vezetettek érdekében. Vagyis önmaga számára nem elnyomó, nincs ténylegesen elválasztva a vezetettektől, hiszen a sorsa azokéval összefonódik, és az a fajta beavatkozás, ami esetenként agresszív, nyíltan elnyomó és korlátozó jellegű lehet, csak eseti, és nem folytatólagos. Ahogy ő a saját maga számára nem elnyomó, ugyanúgy az elnyomott sem ebben a minőségben jelenik meg a fefogásában. Vagyis a saját tudatából nézve jogtalan és igaztalan vád lenne őt elnyomónak nevezni.

Már megint ütközik a szubjektív és az objektív, amelynek során az öndeffiníció küzd a külső értelmezéssel. Alapvető tévedés és önbecsapás, amikor valaki folyton a saját szándékkal igazolja önmagát, és ezt akarja elismertetni a másikkal is, miközben szándék és megvalósulás különbözik, miként az én szememben legfőbb jó lehet rossz és romboló a másik számára, viszont ezzel szembesülve nem észbekapok, hanem kétségbe vonom az ő tapasztalatát, méltóságát, épelméjűségét.

Közben elérkeztünk egy másik fontos felismeréshez: az elnyomás kendőzetlen megnyilatkozása nem folytatólagos, hanem eseti. Úgy kell elképzelni, mint a börtön falát. A rab a meghatározott területen szabadon bolyonghat, ám ha ki akarna lépni, falba ütközik. A fal képviseli itt az erőt, a hatalom beavatkozását, a mesterséges határt, ahonnan nincs tovább, ahol a rab joga, mozgástere véget ér. Ha a rab nem próbál folyton kijutni a cellából, akkor nem szembesül ezzel a passzív erőszakkal, ami a fal maga. Ha tudomásul veszi a határokat, és azokon belül éli az életét, akkor lehet, hogy egész élete beavatkozástól mentesen telik, nem verik meg, nem szerez zúzódást a fallal való találkozáskor. Mégis, hiába illeszkedik be, hiába valósít meg békés, erőszaktól mentes életet, szemben azzal a társával, akit a kínzókamrában gyötörnek, mert folyton lázad, állapota valójában nem különbözik attól, csak jobb a sora (persze a szofisztikált érvelés, a jogászkodás úgy állítja fel a rabság mércéjét, hogy már csak a gúzsba kötött, falhoz láncolt, sanyargatott fogoly lesz rabként elismerve, a többi meg sajnáltatja magát, és előnyökre akar szert tenni).

A börtönös példa természetesen gyermeteg, hiszen a börtön egy jól megragadható, és nem túl tágas, objektíven beazonosítható hely. Sokkal nehezebb azonban tettenérni, ha ez a börtön nem egy téglákból épített intézmény, hanem egy társadalom, egy közösség (és rögtön le kell szögezni, hogy ezek soha nem lehetnek kizárólag börtönök, elnyomó szerveződések). A börtönös példa csak azt világítja meg, hogy az elnyomó erőszakos, nyíltan megmutatkozó valósága csak akkor szükségszerű, ha a rábízottak (elnyomottak) átlépik a határaikat, egyébként rejtőző, meg nem nyilatkozó, és lehet nyájas, kedves, előzékeny, jótékonykodó és nagyvonalú. Az erőszakos beavatkozást követően pedig újfent mutathatja ezen vonásokat. Ugyanígy megfordítva, az elnyomott is sokszor csak akkor szembesülhet az elnyomás tényével, ha olyasmit akar, amit a ráosztott szerep nem tesz lehetővé, és hirtelen falba, sőt, erőszakos válaszba botlik.

Trauma: valaki szabadnak hiszi magát, azt érzi, hogy szeretet veszi körbe, majd egyszercsak gyanútlanul megfogalmaz egy igényt, ami váratlan, erőteljes elutasításba ütközik. Elmagyarázzák neki, hogy nem akarhatja azt, butaságot akar, az nem illő, ellentmond a hagyománynak, a saját érdekének is, és végül kára fog belőle származni, és egyébként is, az Tilos. A trauma a fallal való találkozásból születik. A szabadság végességének megtapasztalása, a belső igény, vágy, akarat támogatás helyett elutasításba, tiltásba ütközik, és pont azok részéről, akik folyton az iránta érzett szeretetet és odaadást hirdetik. Az elnyomó természetesen maga is érzi, hogy itt történt valami, hogy az ő beavatkozása megtöri a tegnapi idilt, ezért igyekszik le is zárni, feledésbe száműzni a történteket, mint egyszeri botlást, mint tévedést, mint pillanatnyi butaságot (a másik részéről). Ezért egy elnyomás gyakran két jóság közé ékelődik, azonban ez nem változatja meg annak traumáját, villanásszerű élményét, hogy a szabadság véges, és a falat a másik húzta. Az elnyomónak pedig mind az önképe, mind az elnyomott komfortérzete miatt fontos, hogy az elnyomás burkolt, rejtőző, fedett legyen, és szabadságnak tűnjön, amelyet erények ékesítenek.

Ha lélektani szempontból fontos és logikus az elnyomás elrejtése, burkolt megvalósítása (hogy az elnyomó se elnyomóként jelenjen meg önmaga számára), az azt is jelenti, hogy nagyon finom manipulációs és “ideológiai” háló fonhatja körbe. Ez azonban nem csak a résztvevők számára rejtheti el a valóságot, hanem az elemző számára is problémát okoz, hiszen nem mindig fogja az elnyomást vitathatatlanul tettenérni, míg a másik oldalon lehetővé teszi, hogy azt tagadják. Mert az a köntös, amely a résztvevők számára teremt illúziót, megtévesztheti a külső szemlélőt is.

Az elnyomó két esetben folyamodik a nyílt erőszak, a megfélemlítés, a terror eszközéhez. Az egyik eset az, amikor az elnyomó és az elnyomott között tényleges szakadék van (például leigázott, szolgaságba taszított népek esetében), amit az elnyomó szélesíteni, mélyíteni akar, mert fensőbbségtudata van, nem akarja az elnyomottak hozzájárulását, igenlését, meggyőzését, hitegetését, hiszen megvetése és lenézése olyan mértékű, amely nem is akar rejtőzni. A nyílt elnyomás a megalázás eszköze, az elnyomott dehumanizálását célozza (úr és szolga), alárendeltségének és alávalóságának demonstrálását, tudatosítását.

A másik eset, amikor az elnyomó biztonságérzete megrendül (ez lehet irracionális eredetű, vagyis kóros bizonytalanság, üldözési mánia, zsigeri bizalmatlanság), az elnyomott vitatja, nem ismeri el az irányítását, megkérdőjelezi azt, a tekintély, a tisztelet repedezik, a szimbiózis elnyomó és elnyomott között megbomlik, vagyis a hierarchikus struktúra egyre inkább erővel tartható fenn. Ebből következik, hogy aki a nyílt agresszióhoz köti az elnyomás megvalósulását, az összetéveszti a hatalom, a birtokviszony gyakorlatának válságát és megrendülését magával az elnyomással. Mintha azt állítaná, hogy börtön csak akkor van, ha a falába ütközünk.

Az elnyomás ellentétben áll a szabadság állapotával. Az elnyomásban benne van a birtoklás: az enyém vagy, én felelek érted, én gondoskodok rólad, ezért én döntök rólad, helyetted, fölötted (még a rabszolgatartó is gondolhatja magáról, hogy ő gondoskodik az alávetettekről, és ezzel jót tesz nekik). Tehát minden esetben elnyomásról beszélhetünk, ha valakinek a szabadsága (akárcsak szabad önkifejezése) mások által gátolva van, tehát akaratát, belső igényét, gondolkodását kívülről korlátozzák. Természetesen nem akarok olyan absztrakt ellenvetésekkel foglalkozni, hogy a társadalom ezek szerint elnyomja a gyilkost, hiszen a büntetés fenyegetésével gátolja a szabad cselekvésben, vagyis hogy követhesse a belső vágyait.

Az elnyomás megítélése vagy tettenérése pont a szabadság fogalmának értelmezésén múlik. Arra kétségtelenül könnyű rámutatni, hogy totális szabadságot nem érhetünk el, hiszen korlátok, kötelezettségek vesznek körbe minket, és bármely út szabad választása egyúttal egy másik út, egy másik megvalósulás feláldozását is jelenti, vagyis lemondást. Nem lehet egyidejűleg mindent célt kijelölni, és megvalósítani. Mindez természetes. Adottság. A végtelen számú lehetőség véges megvalósulása. Mégsem jelenti a szabadság hiányát, hogy valaki nem lehet egyidejűleg apáca és prostituált.

A szabadság eszméje nem csak a jövőre irányulhat, hanem a “múltra” is. Ez azt jelenti, hogy nem csak szabaddá akarunk válni a tevékenységünk által, de már abban is a szabadság korlátozását fedezhetjük fel, amit amúgy meghatározottságnak tekinthetünk az egyén életében. Régebben meghatározó volt a család, vagyis az ember önnön lététől független múltja. Meghatározó volt a neme. Meghatározó volt a társadalmi helyzete (születése). A szabadság kiterjesztésének középpontjában az egyén önrendelkezése áll, ami az önmeghatározás, az identitás megválasztásának abszolút jogát jelentené.

A modern szellemiség nem akar a családfa, a biologóiai nem, a születés, a rassz fogságában élni. Nem akarja, hogy kívülről határozzák meg őt, meg akarja élni, hogy bárki lehet, és az a saját erejéből, tehetségéből. Ezért az elnyomásra vonatkozó értelmezése rendkívül tág, hiszen minden elnyomássá válik, ami azonosítaná bármilyen meghatározottsággal, és ennek jegyében őt besorolná, tipizálná. Nincsenek nők, nincsenek férfiak, nincsenek négerek, nincsenek kékvérű arisztokraták. Az a sajátos ebben a szabadságfelfogásban, hogy valamit megjelenít a vallások lelkületéből, amikor is lecsupaszítja az embert a lelkéig, az önvalóig, és szinte elválasztja a testi, az anyagi valójától. Persze ebből a mozzanatból hiányzik a transzcendens, vagyis az életen túli irányultság. Ez a szabadság csak az életet akarja magának.

Nem csak én küzdök és szenvedek azzal, hogy olykor nem emberként viszonyulnak hozzám, hanem a vagyoni helyzetem, a végzettségem, a munkaköröm, a ruházatom fényében ítélnek meg, kategorizálnak, és a tisztelet ezek alapján jár, vagy nem jár. Függetlenül a tartalomtól. Az ember ösztönösen lázad és tiltakozik, pedig nem volt ez mindig így, nem volt mindig természetes az igény, hogy az egyén olyan elbírálást várjon el, amely az ő személyes valóságát nézi, nem pedig a meghatározottságait, a szerepkörét, a rangját. Ha ezt az igényt, ezt a logikát megértjük, elfogadjuk, akkor nem nehéz felfedeznünk, legfeljebb belátnunk problémás, hogy a nemi megkülönböztetés gyakorlata is ebbe a sorba illeszkedik.

Az elnyomás egyik formája a kívülről meghatározottság. Külső erők formai jegyek alapján (nem, szárzamás, bőrszín, végzettség, stb.) hoznak szabályokat, adnak rám szerepet, és nem választhatok. Például ha nő vagyok, akkor mehetek apácának, vagy családanyának, mert nőként ez a rendeltetésem, a szerepem. Meghatározzák, hogy mikor kell férjhez mennem. Meghatározzák, hogyan kell a férjemhez viszonyulnom. Meghatározzák, hogy mit nem csinálhatok, mert nőnek az nem való. Mindezek természetesen lehetnek csodálatos, bölcsen meghozott szabályok, amelyek sokak boldogulását szolgálják, de azt kell látni, hogy nem az egyént veszik figyelembe, hanem az általánost. Az általánosból határozzák meg az egyént. Csoportba sorolják, tipizálják, azt várják, hogy az általános kategóriának megfelelően viselkedjen, az egyéni különbség meg nem számít.

Valójában ezek a kérdések feloldhatatlanok, mert mindig ütközni fog az egyén és a közösség, a szubjektív és az objektív, az egyedi és az általános, a belső és a külső, az igény és az elvárás, a személyes valóság és a felszín. Ebből az ütközésből fakad az is, hogy a kívülről jövő elnyomás, az igazságtalanság valamilyen formában mindig is jelenvaló lesz, ha máshol nem, a személyközi kapcsolatokban. Senki sem statikus és befejezett valóság (vagy ha igen, régen rossz), amely már csak rutinból ismétli önmagát, hanem szüntelen törekvés (kellene hogy legyen): mindig lehetne valamit jobban, teljesebben megvalósítani, és mindig lehet keresni ennek a módját. Nem csak férfi vagyok, hanem férfivá kell válnom, törekednem kell rá, hogy még inkább és még jobban férfi legyek (ha azonosulok ezzel az identitással), miközben egy fogalomnak – “férfi” – a tartalma, és így a követelménye is lehet változó, amit a magam számára is értelmeznem kell(ene). Éppígy, hiába vagyok szabad, mindig küzdenem kell a szabadságomért, vagy annak fenntartásáért és elmélyítéséért.