Tiszta beszéd

Wastrel kolléga két összetartozó kommentje annyira ütős, hogy muszáj volt cikket csinálni belőlük. Nem akartam az anyagot sem megcsonkítani, sem fölösleges dolgokat hozzápakolni – a szövegkörnyezet itt megtekinthető, vagy akár oda is képzelhető, de tulajdonképpen fölösleges. Elég annyi, hogy válasz egy feministának.

Állításaid akkor volnának igazak, ha némineműleg képes volnál félretenni a vérfeminista dogmáidat, és elfogadni, hogy akadnak bizonyos tulajdonságok, sőt mi több, genetikai, valamint személyiség-szerkezetbeli meghatározottságok (hogy én mekkora náci vagyok most, felháborító!), amik különbözővé teszik a férfit és nőt. Az egyik ilyen legfontosabb meghatározottság, hogy a nő életkora előrehaladtával automatikusan nővé válik (lényegében a másodlagos nemi jegyei fejlődésével), és ezt a princípiumát senki el nem veheti tőle, míg a kisfiúból férfivá válás sajnos egyáltalán nem megy végbe automatikusan, hanem egy sajátságos, absztrakt fejlődés végeredménye. Ezért van az, hogy sok tradícionális népcsoport esetében a férfi ún. beavatási szertartásokon keresztül lesz férfi, ezek a szertartások azonban a nyugati, feminista társadalmakban nem hogy nem léteznek, de egyenesen megvetendőek. Ez persze felveti azt a kérdést, ha a férfi saját magától nem válik férfivá, hanem férfivá kell tenni, akkor mennyiben mond ellent a mai férfiideál a természetes, evolúciós modellnek, de nyilván léteznek olyanok, akik ebbe a témába is alaposan beássák magukat, én annyira nem foglalkoztam még vele.

Lényeg a lényeg: férfivé válni kell. Nem jár automatikusan. No és ki vagy mi teszi férfivé a férfit? Szerinted? A tévé, ami elé lebassza a feminista anyja, hogy nesze, művelődj, amíg én dolgozom? Az elvált apja, akinek pl. az USA-ban már a puszta láthatási jogát is szinte lehetetlen érvényesíteni, és akinek gyerekét az anyja szisztematikusan ellene hangolja? Az iskola, ahol a férfiasnak számító tanulási és kikapcsolódási formákat igyekeznek démonizálni, büntetni és megsemmisíteni? Vagy majd megneveli az élet, ahol az ötszázadik visszautasítás után, hogy nem igazi vagy ideális férfi, majd elgondolkodik, és következő nap már alfa bikaként tesz a női ösztönök kedvére? Ahogy azt Móricka elképzeli. Igazi, ideális férfivé válni kemény meló. Évek személyiségfejlődésének eredménye. A határozottság, a sikerélmény, a dominancia (amit viszont a feministák tűzzel-vassal irtani akarnak, pedig önmagában semmi köze a bántalmazáshoz és erőszakhoz) nem jön magától. Minden egyes apró sikerélmény egy újabb küzdelem. És a személyiség fontos jellemzője, hogy erősen rögzített. Egy rossz apamodell vagy egy vérfeminista neveltetés (ha saját magamból indulok ki) levetkőzéséhez éveken át kell kudarcok és akadályok farvizén evezni. Akiből a megfelelő időben (20-as évei elejére) nem lesz igazi férfi, mert gyerekkorában megfosztották a férfivé válás lehetőségétől, az végérvényesen elveszett, és csak saját magára számíthat. Mert a személyiség kb. 18 éves korra teljesen rögzül, ezt feloldani szinte lehetetlen vállalkozás. Ilyenek a társadalmi elvárások is, pláne a mai felgyorsult, hibát nem tűrő világban. A munkáltatóknak egy kész, tapasztalt munkavállaló kell. Nem kívánják a szükséges gyakorlati időt tolerálni, és magasról leszarják, hogyan tesz szert a pályakezdő fiatal kellő tapasztalatra.

Mik a nők elvárásai? Nos, ugyanezek. Ti, vérfeministák szépen előálltok egy kedves kis bevásárlólistával, és az elétek álló férfiaknál húzogatjátok szépen a pipákat, mely tulajdonságaik felelnek meg nektek, ha valami hiányzik, akkor kuka. Kész süteményt vártok, még az alapanyagok beszerzésének terhét sem kívánjátok felvállalni. Aztán ha nem jön a megfelelő jelölt, akkor következnek a “Hová tűntek az igazi férfiak?” kezdetű sopánkodó cikkek. Nem kell nektek fejlődő személyiség, nektek csak a készre sütött torta kell, azt akarjátok két pofára zabálni.

De a legrosszabb még csak nem is ez. Ha valamit, hát azt megtanultam életem során (mert a fiatalkorom alatt sajnos én sem váltam érett férfivé), ha a szűk családi körben nem találod meg azokat a tagokat, akik képesek elindítani a férfivé válás útján, akkor az egész társadalom kollektíven szarik a képedbe. Sőt, ha rossz útvonalon indulsz el (vagy saját magamból kiindulva: ha rossz útra löknek), és árokba borulsz, a kutya sem segít onnan felállni, sőt mi több, még kettőt beléd is rúg mindenki, aki elhalad melletted. Egy nőnek nincs ilyen gondja. Ha egy csaj kiírja, hogy ő most mennyire depressziós, és utálja az egész világot, rögtön 50-en igyekeznek a vigasztalására. Ha önbizalomhiányból fakadóan, vagy páváskodási igényét kielégítendő kidob egy csöcsvillantós képet facebook-ra, egyből 300 mangina fehér lovag lájkjára számíthat. A közös lakásból kidobott férfival ellentétben őt megvédi a szociális háló, ha egyedül is neveli gyerekét, utcára nem kerül, és segélyszervezetek tucatjai sietnek a segítségére, ha bántalmazás éri (a férfiak sérelmei meg magasról le vannak szarva, hiszen a feminista értelmezés szerint az igazi férfinak nincsenek érzései, és a bántalmazás amúgyis csak fizikai lehet. És ha nincsenek érzései, akkor persze automatikusan következik, hogy nincs öntudata sem, tehát nem viseli meg, ha mondjuk kibasszák az utcára hajléktalankodni). A férfi nem kap automatikusan szeretetet, és nem kap automatikusan visszajelzést. A szeretethiányos férfit senki nem öleli át. Én is csak akkor kaptam ölelést csajoktól, mikor tele voltam szeretettel. És hogy tele voltam szeretettel azt jelenti, hogy éppen nem akadt az utamba olyan probléma, ami meghaladta a képességeimet és alulmaradtam volna a gondokkal való küzdelemben. De amikor maguk alá temettek a problémák, amikor lezárultak a kiutak, ezek az ölelések elmaradtak. Pedig mi volt a legfontosabb, amit az amúgy vérfeminista és agresszív anyámtól megtanultam? “A nő az, aki szeretetet ad.” Sokan alábecsülik az ölelés hatalmát, pedig azt kell mondjam, az egyik legjólesőbb érzés, ami valaha érhet, feltéve, ha őszintén, szívből adják. És ha nem valami elferdült hajlamú hímtársam adja, hogy közben markolássza a seggemet :D De az önálló cselekvőképességétől megfosztott férfi nem kap szeretetet.

Az individualizmust a nők szeretik összekeverni az önzőséggel, pedig a két tényező csak laza kapcsolatban áll egymással. Az individualizmus, ha nem mint társadalmi eszmét, hanem mint természetes jelenséget vizsgáljuk, azt jelenti, hogy a saját sikereim elérésében kizárólag saját magamra számíthatok. Nem jön a láthatatlan segítő kéz, hogy helyrehozza, ha hibáztam. Ha a szülők által nem váltam igazi férfivá, nincs helyettem senki, aki kitapossa nekem az utat. És a kortársakkal való viszonyban a 20-as évek közepére, kikerülve az oktatásból előtérbe kerül és felfokozottá válik a versenyküzdelem. Ami akár a javára is válhatna az embernek, ha a magyaros versenyszellem nem azt jelentené, hogy: “Mindenkit, aki gyengébb nálam, azt földbe döngölni, mielőtt még lábra állna!”

Nem az lenne inkább a követendő cél, hogy a férfivá válást elősegítsük, lehetőleg még fiatalabb korban, amikor könnyen formálható a személyiség, hogy mire abba a korba kerülnek, hogy párkapcsolatba lépjenek, a nők kiegyensúlyozott, magabiztos és fejlett érzelmi intelligenciával felvértezett férfiak tömegéből válogassanak? Ne pedig büntessük a kis férfipalánták első szárnypróbálgatásait a valódi férfivá váláshoz vezető rögös úton? Nem az lenne a helyénvaló, ha ehhez rendelkezésre állna a megfelelő környezet is, azaz egy kiegyensúlyozott család példamutató apával és szerető anyával, ahol az apa egyben át is adja a férfivá válás útját fiainak? Hogyan segít ennek létrejöttében a feminista modell, ahol a gyerek szinte kizárólagos nevelési jogát egyedülálló anyja gyakorolja, a kevés számú egyben maradt családokban pedig az anya a férfi és az apa a nő?

A nő önbizalma minden körülmények között adott. Legfeljebb a külső környezetből hozott élmények képesek degradálni valamelyest. Ezért is van az, hogy a nők többsége kudarcaiért mindig a külső környezetet hibáztatja. A férfinak az alap önbizalma 0. Leírom betűvel is, hogy ténylegesen megértsd: NULLA! Mert az, hogy himbálózik valami a lábad közt, alapból semmit nem nyom a latban. A férfi önbizalma úgy épül, hogy tesz/dolgozik/alkot valamit, kísérletezéssel rájön, mi az, amihez ért, és amiben örömét leli, majd ötleteit végrehajtja, és az ezen tevékenységekből létrejött apróbb sikerélményekből táplálkozik. Ha már sok sikerélménye keletkezik, akkor az önbizalma négyzetesen nő. A nők önbizalma annyira rögzített, hogy a külső élmények alig módosítják. Mindannyian ismerünk szerintem a környezetünkben csinos, kedves, jó megjelenésű hölgyeket, akik ráadásul még intelligensek is, mégis a kapcsolataik úgy néznek ki, hogy minden külső megerősítés ellenére is folyamatosan kapcsolatfüggőek. Ha egy ilyen nőnek nem mondja el a párja napi harmincszor, hogy mennyire gyönyörű és édes és okos, akkor összedől a világ. Mint egy lefolyó, ha nem érkezik az utánpótlás, elfolyik az összes önbizalom. A férfiak önbizalma olyan, mint egy benzintartály. Alapvetően töküres. Meg kell tankolni. Ha csurig van, akkor beszélhetünk lenyűgözően magabiztos és határozott férfiról. Ezután az önbizalom szintje csak nagyon lassan szivárog vissza alapállapotba. Kudarc hatására egy nagyobb mennyiség kiloccsan, de még mindig könnyű pótolni. Azok vannak bajban, akiknek egy alapvető önbizalomszintre sem futja. Mert ugye ha az autóban nincs benzin, el kell tolni a legközelebbi benzinkútig.

Na ez a hasonlat jelképezi azt a fáradságos és lassú, sikerekre való építkezéshez szükséges melót, amire egy kisfiúnak fel kell készülnie, ha férfivé akar válni. Számotokra viszont egész egyszerűen egyértelmű, hogy vagytok, mint nők, és ez 18 éves korotok után egy megmásíthatatlan tény. Egyszerűen el sem tudjátok képzelni, mit jelent az, hogy komoly erőfeszítésekkel sikert elérni, vagy ha igen, azt nem az identitásotok építésére használjátok fel, hanem pusztán, mint természetes folyamatot fogjátok fel. A nőnek viszont az a bizonyos nagybetűs FÉRFI kell, aki már egy kész termék, akin már nem szükséges csiszolni, aki mindig tudja, hogy mit akar, aki mindig tudja, mire vágyik a másik fél. Mert kellemesebb dolog a készbe beleülni huszonévesen, mint a kissé nyers alapanyagot megformázni. És ez talán érthető is. Valamennyire. Ezért kéne a férfivé válás útját már kisgyerekkorban előkészíteni. És pont ezt igyekeznek a feimista nevelési módszerekkel kiirtani.

A kisfiú pedig nem fog férfivé válni, ha akarata ellenére erőszakkal cibálják matekversenyre (pláne, ha utálja a matekot: “leszarjuk mit akarsz, az van, amit én mondok”), ha az anyjától eltérő véleménye miatt pofont kap (“leszarom a véleményed, idő előtt letöröm az önállósági törekvéseid”), ha az anyja azt veri a fejéhez, hogy miatta hízott és lustult el (“Minek születtél meg, te gyökérállat?”), ha erőszakkal terelik olyan pályára, amit utál, majd megvonják tőle a támogatást (“Edd meg, amit főztünk neked! Ha nem tetszik, kitagadunk a családból és mehetsz az utcára!”), és ha mindeközben ott pusmog a háttérben egy furcsa idegen, aki se jót, se rosszat nem szól hozzá, akit jobb kifejezés híján kénytelen az apjának nevezni és aki pont akkor tűnik el az életéből, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá.

Gondolom mostanra leesett, hogy a teljes fenti enciklopédiát a saját életemből való merítéssel hoztam össze. Nem kívántam a saját szennyesemet ennyire, és pláne ekkora nyilvánosság elé kiteregetni, de egyrészt legalább így érthetővé válik, miért tartom kimondottan férfigyilkos eszmének a feminizmust, másrészt mértéktelenül felháborít az a férfihibáztató hozzáállás, ami manapság a társadalom szinte egészét átszövi. Együk meg, amit a feministák főztek nekünk, és viseljük a következményeit. Na persze.

…

Miért is keresik a férfiak az engedelmes, behódoló nőket? Nos, ha elolvasod a fenti lexikont, akkor világossá válik, de kibontom ezt az állítást önmagában is.

Tény, hogy egy párkapcsolatban a nő nem rendelkezhet magasabb önbizalommal, mint a férfi, mert az a kapcsolat halálra van ítélve. Mert a nőben elfogy a tisztelet a férfi iránt. Hiszen a férfi csak úgy tudja “ragyogtatni” a nőt, ha felette áll önbizalomban, dominanciában, tiszteletben. Csakhogy a feminizmus ezeket a férfias erényeket mind lerombolja, démonizálja és megsemmisíteni igyekszik. Mert a valódi egyenlőség azt jelenti, hogy ülve pisiljenek a férfiak is, meg női kvóta, hogy véletlenül se az kerüljön elit pozícióba, aki ténylegesen letett valamiféle teljesítményt az asztalra.

Megsemmisült a férfiszerep. Mi következik ebből? Nincs miből tankolni, szinte 0 önbizalom. De mint mondtam, az olyan kapcsolat nem működőképes, ahol a férfi önbizalma hosszú távon kisebb, mint a nőé. Mi következik ebből azon férfiak számára, akik helyesen fel tudják mérni pozíciójukat az önbizalom térképén? Hát kénytelenek olyan nőt keresni, aki náluk is kisebb önbizalommal rendelkezik. És az alacsony önbizalom sokféle mércéje közül az egyik a feltétlen behódolás a hatalomnak. Az önbizalomhiányos férfinak még önbizalomhiányosabb nő kell, mert csak őt tudja dominálni és ragyogtatni. Megérkeztünk a célhoz.

A nagyra nőtt kisfiú nem tud mit kezdeni az ún. tökös nőkkel, hiszen azok általánosságban is levegőnek nézik őt. A tökös nőknek alfahím való, akiknek viszont a mennyisége erősen véges, és mivel megtehetik a házasság és monogámia megsemmisülése után (ismét csak köszönjük, feminizmus!), hogy válogassanak a muffokból, sőt mi több, poligám módon éljenek, majd hülyék lennének elkötelezni magukat egyetlen nő mellett.

Nem véletlen, hogy a tökös nők gyakorta élnek boldogtalanságban. Érdemes megcsekkolni ezt a sokatmondó Csernus videót a témával kapcsolatban:

https://www.youtube.com/watch?v=4A2OERb5ZnA