Eredetileg a felelős gyereknevelésről szóló írásom mellékletének szántam eme kis szemelvényt, ám mivel a cikk – tőlem megszokott módon – lexikon méretűvé terebélyesedett, ezért inkább különválasztottam, kicsit alakítgattam, és most egy különálló, ám az előzőhöz mégiscsak kapcsolódó írásként tárom a kedves olvasók színe elé.
Hét pontból álló listám azokat a cselekedeteket tartalmazza, melyeket a gyereknevelésben a legfőbb szülői bűnöknek tartok. A sorrend egyben a súlyosság mértékét is mutatja. Akik ezen bűnök valamelyikét elkövetik, teljesen alkalmatlanok szülőnek, és egy ideális világban nem volna szabad engedni nekik, hogy szaporodási ösztöneiket kiéljék. A világ működése azonban nem ideális, így sajnos mindig lesznek fiatalok (valószínűleg egyre nagyobb számban), akik súlyos személyiségbeli sérülések terhe alatt kénytelenek elkezdeni játszani az életnek nevezett kegyetlen gorefest-et.
1. Lelki terror: A legmocskosabb szülői bűn a gyerek lelki bántalmazása. Egyrészt mert megfoghatatlan, másrészt egy életre szóló sérüléseket szerezhet vele az ember. A lelki bántalmazásban nem az a rossz, hogy olykor-olykor elhangzik egy igazságtalan szidalmazás. A terror leggyakrabban elmebeteg anyától/apától származik, aki akár hosszú éveken keresztül mérgezi gyermeke lelki világát.
Huszonéves korra akár konkrét testi tünetek is lehetnek az eredményei, valamint olyan, lelki eredetű problémák, mint a szorongás, depresszió, gyomorbántalmak, fejfájás, magas vérnyomás. Jelentősen megnő az agyvérzés, szívroham, asztmás rohamok, valamint neurológiai betegségek kockázata. Ha a gyermek önállósodása során nem képes szüleit szembesíteni ezen bűneikkel, és külső segítséggel vagy annak híján túladni bántalmain, idő előtti halálba küldi saját magát. A lelki terroristák mind gyerekgyilkosok.
A lelki terrorizmus sokféle lehet. Ide valók azok a szülők, akik ok nélkül intéznek gyűlöletbeszédet gyermekeikhez, azt hangoztatva, bárcsak meg sem születtek volna, nélkülük minden jobb lenne. Ugyanebbe a kalapba tartoznak a gyermeküket túszul ejtő szülők, akik szisztematikusan a másik fél ellen hangolják a kölyköt. És végül azok is, akik szexuális bűncselekményt követnek el saját gyerekükön. Aki kiskora óta lelki terror alatt él, az nem tudja megtapasztalni a valódi gyermeki létet, korai felnőttségre van kárhoztatva. Ám ahogy az evolúcióban sem lehet a prokarióták után egyből a kardfogú tigrisre ugrani, ugyanúgy a korai felnőtt gyerekkorát késve kénytelen megélni, és ez az élete teljes összeomlását és reménytelenségét okozza, hiszen a felnőtt korú emberekkel szemben másak a társadalmi elvárások.
2. Egzisztenciális terror: Az elnyomó szülő jellegzetessége a gyerek egzisztenciális félelemben való tartása. Bizonyos körökben gyakran idézik amolyan követendő nevelési példaként: „Amíg az én kenyeremet eszed, addig az van, amit mondok!”. Az ilyen elnyomó szülők látszólag teljesen normális, akár példás életet élő emberek, észrevehető személyiségtorzulás vagy elmebaj nélkül. Azt viszont észre kéne venni, hogy a modern világban a pénzhez való viszonyulás alapjaiban változott meg azóta, hogy divattá vált ezt a fajta fenyítést alkalmazni. A száz éve még talán működőképes példázat mára számos kár és kerékbetört egzisztencia okozója lett.
Az egzisztenciális terror nyomása alól kikerült fiatal pénzügyileg infantilis lesz, nem tudja megbecsülni fizetése értékét, felelőtlenül ugrik bele a látszólagos nagy pénzügyi szabadság hatására halálra ítélt ügyletekbe. A pénzt az elnyomás eszközeként érzékelik, ezért ez a fajta terror remekül alkalmas szociopata, nárcisztikus, borderline és számtalan más személyiségzavarral rendelkező emberek tömegének kitermelésére, akiknek céljuk a pénz hajhászása, és annak hatalom céljából történő felhasználása lesz. Akik ebben a versenyben lemaradnak, gyakran kerülnek létminimum alá, és mivel a pénzhez való egészségtelen viszonyuk a személyiségükben rögzül, nem is képesek annak helyes kezelését elsajátítani. Ez a szituáció remek megágyazója a lecsúszásnak és alkoholizmusnak.
3. Fizikai terror: Van különbség a nevelő célzatú atyai pofon és az állandó ütlegelés között. A gyereket soha nem szabad nyomós indok nélkül bántani. Ez a probléma leginkább, de nem kizárólag azoknál a családoknál áll fenn, ahol legalább az egyik szülő alkoholista. A félrekezelt gyerek vagy életképtelen lesz, vagy idősebb korában keserves bosszút áll szülein, amikor esetleg már ők kényszerülnének gyerekükre támaszkodni.
4. Elkényeztetés: A szülő szerint a gyerek kényeztetése olyan, mint egy önfeláldozás. „Mindene legyen meg a gyerekemnek, ami nekem nem adatott meg.” Valójában az elkényeztetett gyereket a szülő úgy tartja, mint egy kutyát. Látszólag kinyalja a seggét: megszabadítja a felelősség, az önálló döntéshozatal terhétől, a bukkanóktól, a puszta erőfeszítéstől is. Másrészt megfosztja a siker élvezetétől, önmaga ünneplésétől, az autonómiájától, a függetlenségre való törekvésétől, aminek kora felnőttkorban issza majd meg nagyon a levét. A gyerek olyanná válik, mint kint az ólban a házikedvenc: van valami fedél a feje felett, elé rakják a kaját, még a buksiját is megsimogatják néha, cserébe átvitt értelemben láncra verve fosztják meg saját életének élvezetétől. Ha meg kikerül a való életbe (elkódorog), csakhamar vissza kényszerül menekülni a szeretett pléd alá, mert saját erejéből teljesen életképtelen. Az elkényeztetés épp hogy csak kicsivel kisebb bűn, mint a terror, mivel megöli a gyerekben még csak csíra formájában kibontakozni igyekvő felnőttet.
5. Mártírkodás: „Az a szemét apád elhagyott! Azzal a kurvával!” „Sokkal könnyebb lenne az életem, ha nem születtél volna meg!” „Mindig rám marad a sok házimunka!” Amennyiben gyereked előtt mártírkodsz és ok nélkül sajnáltatod magad, az azt jelenti, hogy a felelősséged terhének egy részét rá pakolod. Ami alapból csak a tiéd kellene, hogy legyen. Tudom, nehéz egy krízis után felállni, pláne új életet kezdeni. De nem késő, még ha nehéz is felnőtt korban a személyiséget fejleszteni, és nem megalázó szakember segítségét sem hívni, ha magunk már nem bírunk a sok teherrel. Viszont a gyereked nem tehet semmiről, és a gondjaid megoldásában sem nyújthat segítséget. Ne mérgezd őt a problémáiddal, akármilyen nagy kínnak is tűnnek.
6. Pótszerekre való rászoktatás: Rendben, hogy te magad nem bírsz ki egy napot sem a reggeli fél doboz / fél deci / fél gramm nélkül, de ne tukmáld már rá szegény gyerekre a saját elfuserált szokásaidat. Még ha úgy gondolod, jófej szülőnek tűnsz ezáltal, ez nem így van. Ha nagyon akar, majd rászokik magától a cigire/piára/drogra, de ne előlegezz meg neki olyan függőséget, amitől a későbbiekben esetleg szenvedni fog. Önálló felnőttként és a maga szerencséje kovácsaként majd szépen eldönti, milyen szerekkel károsítja szervezetét.
7. Szexuális élet kiteregetése: Nincs más, amitől egy gyerek jobban undorodna, mint amikor megtudja, sőt mi több, elképzeltetik vele, hogy a szülei is élnek szexuális életet. Ennél még rosszabb, amikor még be is számol róla a szülő, a nonpluszultra pedig, amikor ajtót nyit kupakolás közben. Hihetetlen módon elég durva személyiségtorzulásokat tud okozni, és egy világ omlik össze a gyerekben, ha ilyenekkel szembesítik, még ha tudat alatt sejteni is véli a hátborzongató valóságot. Kamasz és korai felnőttkorban, hiába érettebb már a személyiség, ugyanúgy hányingerkeltő és antipatikus dolog a gyerekünket informálni szexuális életünkről. Ha gondunk van, forduljunk szakemberhez, de a gyereket ne traktáljuk vele SOHA-SEMMILYEN-KÖRÜLMÉNYEK-KÖZÖTT.
ez elèg hardcore -ra sikeredett, már előre rettegek, hogy nekem milyen listát nyújtanak majd be…különösen a hetes pont. nyilván nem a gyereknek totálba, de hogy a gyerekemnek fogalma se legyen arról, hogy mi bizony dugunk? Jòl àtgondoltad , te ezt? a fiamat kb egy éve intenzìven èrdekli a születés kèrdèse, nèztünk jutyubon zsiràf ellést, az ovodai tàrsa felvilàgosìtotta, hogy a gyerekek a vaginàbòl bùjnak ki. erre megkèrdezte, hogy nekem is van-e vaNIgam? jobb lesz neki, ha azt mondom, hogy a kaposztaföldön talàltuk?
tényleg nem szeretnèm elvicceskedni, de anno amikor jurtàban/szobakonyhában laktak elég nyilvànvaló volt a gyereknek is ha anya-apa “kupakolt”, nem beszélve a népdal örökségünkről, ami elég huncut, meg ha vki àllatok közelèben nőtt fel, azèrt làt sàrlàstòl bagzàsik elég sok mindent, kéne szólni a kakasnak hogy “ne tapossa” tyùkot és vonuljanak diszkréten félre?
+1 atyai pofonnal sem értek egyet, meg sallerekkel se, a legmegalázóbb dolgok egyike, ami emberi méltósàgban sért, ha már tényleg tehetetlenség akkor legyen annyi önkontroll, hogy max popsit vagy kezét, de sose az arcát.
A szexuális élet direkt kiteregetése tényleg nem tanácsos. De mivel az élet része és az egy szobában élő családok is szaporodtak, hát nyilvánvalónak, természetesnek is kell lennie. Azért nem kell megbeszélni a gyerekkel a részleteket. A szexuális felvilágosítás is más, mert nem apu és anyu mutatja be élő adásban.
Az én fiaim leselkedtek.
Az odasuhintást nagyon sokan elítélik, szerintük nincs olyan, hogy megérdemelt, vagy nevelő célzatú.
Szerintem meg sok tekintetben szokás kérdése. Ami azt illeti inkább egy pofon, mint megalázás. Az mindenesetre biztos, hogy a kimódolt fizikai fenyítés az beteg dolog. A viktoriánus stílusra gondolok elfenekeléssel meg térdeltetéssel ill. sarokba állítással.
Száműzött lovag…
A szülök szexuális életének gondolatától is viszolygás szerintem lényegében valamiféle éretlenség, amely nem hajlandó szembenézni azzal, hogy a szülők élete nem kifejezetten úgy épül fel, ahogyan a gyermek elképzelte, vagyis történetesen nem csak a gyermek körül forog. Ugyanakkor van valamiféle mélyen aszexuális felhangja is ennek. Visszaemlékezve a gyerekkoromra, akadtak néhányan, akik azt mondták, hogy “Fúúúj, ez gusztustalan dolog” , amikor tudomást szereztek a szexualitásról. Ezt az aszexuális értetlenséget valószínűleg sokan ki szokták nőni. :)
Nem csak a gyermek körül forog a szülők élete – írtam fentebb és ha Wastrel egyébként korántsem rossz két cikkét kritizálnám, akkor pont azért tenném, mert úgy érzem, hogy kissé éretlenül és egyoldalúan mindent a gyermek elvárásai köré csoportosít, például úgy tekint a gyermeknevelés áldozatára, mint aminek önmagában kell hordoznia minden jutalmát, mert “elavult dolog”, hogy régen a gyermeket “befektetésnek tekintették”. Mintha nem számolna azzal, hogy a gyermeknek igenis kötelessége az agg szüleiről gondoskodnia, mert a természet rendje szerint egyszercsak megfordul minden, és ők lesznek azok, akik rászorulnak a másik félre.
Nem szeretnék komolyabban beléd kötni, de most nagyon, kegyetlenül nem értek egyet. Lehet, hogy ha véletlenül lesz saját gyerekem, tízszer is megbánom, amit most mondok, de jelen állapotomban én képtelen vagyok a gyerekre és az ő felcseperedésére úgy gondolni, mint valami áldozatra. Már a Facebook üzenőfalam is tele van mártírkodó anyákkal, hogy “jaj szegény én, ez a gonosz büdös kölök mennyi gondot okoz, mindig felsír éjjel, etetni kell meg ölbe venni, mi lesz így velem”. Már mindenhova egy kis Stewie Griffint sejtenek. Ha már bevállalta, igenis igyekezzen azon a legjobb képességei szerint, hogy egy életképes, és lehetőleg boldog felnőtt váljon belőle. A gyereknevelés nem szabadidős biznisz, ahol fél év után azt mondja az anyuka, hogy “na, most már meguntam, dobjuk ki, én meg keresek másfajta hobbit”. Igenis teljes egészében felelős vagy azért, hogy ezt a csimótát úgy formálgasd, mivel születése után teljesen magatehetetlen, kiskorában meg ráragad minden olyan minta, beleértve a szülői frusztrációt is, amit a közvetlen környezetéből elles, hogy mindig, minden körülmények között képes legyen érvényesülni a mai világban. És ez márpedig nem könnyű, akárhogy is nézzük, amiatt, amit említettem is, hogy az élet nevű dolog rendkívül összetetté vált, és néha még akkor is felhalmozódhatnak a kudarcélmények a gyerekben, ha egyébként példás neveltetést adtál át neki. Ezért mindenekelőtt az a fontos, hogy igenis a gyereket kell a magad érdekei elé helyezni, méghozzá jó sokáig. Amíg a gyerek nem önálló, saját lábán mindenféle külső behatás nélkül megállni képes, független és autonóm entitás, addig a nevelés nincs befejezve. Mert jön az első fuvallat, mondjuk kap a nyakába egy konkurens üzletfelet, aztán máris elsöprik, mint a falevelet. És ha már nem szükséges neki semmilyen szempontból rád támaszkodnia, na akkortól kezdve tudja neked visszaadni mindazt, amit belefektettél. És ha megfelelő nevelés mellett jó erkölcsi mintát adtál neki, akkor meg fogja tenni önszántából, mindenféle szemrehányás szüksége nélkül. Erre írtam azt az előző cikkben, hogy a példát mutatni kell, nem statuálni. De felteszem a kérdést: ezt miért kell áldozatnak tekinteni? Ha jól tudom, anyuka/apuka mögött nem állt senki egy guillotine-t fényesítve, hogy márpedig itt lesz gyerek, vagy különben… Igenis akkor jöjjön a gyerek, amikor erre mindenféle szempontból fel vannak készülve, a legjobb ismereteik szerint. És ténylegesen úgy gondolják, hogy a saját értékeiket, legyen az akár genetikai, akár intellektuális, akár személyiségbeli tényező, érdemesnek tartják a továbbadásra. Ehhez képest gyakran azt látom inkább, hogy a gyerek azért kell jöjjön, mert az mondjuk megjavít egy haldoklóban lévő kapcsolatot. Vagy mert az osztálytársaim 80%-a már szült, milyen ciki osztálytalálkozóra menni, hogy még mindig nincs kis lurkó. Mindegyik hasonló indoklás nem éppen arról mutat tanúbizonyságot, hogy a gyereket annyira szeretnék, inkább csak valami beszerzési tárgy. Legyen leltárba véve, oszt jólvan. Meg lehetőleg kussoljon, sőt mi több, a jelenlétével ne is zavarjon, pláne amikor nézzük a tévét. De persze ha felnő, adjon vissza mindent, amit kap. Megnyugtatok mindenkit, az ilyen leltárgyerek vissza fog adni mindent a szüleinek, amit kapott, méghozzá kamatostul. Csak az nem biztos, hogy tetszeni fog. Egyébként meg semmi jogod megkövetelni a gyerektől, hogy öregkorodban is maradjon a közvetlen közeledben, pláne a szülői házban. Azért találták fel a nyugdíjat, hogy az öregember ne haljon éhen akkor sem. ha a gyerek nincs ott. Aztán lehet azzal vitatkozni, hogy jó-e a nyugdíj, az már egy más vitakör, a tény mindenesetre az, hogy jelenleg van ilyen. Én azért felteszem ilyenkor a kérdést, hogy aki a gyerek magához láncolásával kívánja azt a szolgálatába állítani akár öreg korában is (mert ne gondoljuk azt, hogy a mamahotel recepciósai és a helikopter-szülők mind merő önfeláldozásból és önzetlenségből tartják pórázon a 30-as/40-es csemetéjüket), az vajon saját magával mennyire van rendben? Mert szerintem semennyire. Inkább arról van szó,… Tovább olvasás »
Kurvára szélsőséges a véleményed, ami arra mutat, hogy csak az egyik oldalt vagy képes látni. Megnyugodhatsz, ha és amennyiben szülő leszel, ez az egész megy a kukába.
Egyébként léteznek ezek a szülői hibák, amikről írsz, csak egy dolog nincs itt bekalkulálva, mégpedig a szeretet, amit a szülő érez a gyerek iránt, és fordítva.
Igenis áldozatokkal jár szülőnek lenni, de ezt nem mártírkodásból mondom. Szereti az ember a gyerekét, ezért szívesen hozza meg érte az áldozatokat, teszi meg mindazt a lelki és fizikai erőfeszítést, amit egy gyermek nevelése igényel. És úgy gondolom, hogy a gyereknek igenis kutya kötelessége a rászoruló szüleit támogatnia. Nem azt mondom, hogy ne lehessen saját életük, a mamahotel szerintem is elég gáz, de nem tudnám elképzelni, hogyha a szüleim már idősek lesznek, és akár betegség, akár anyagiak miatt fokozottan szükségük lenne rám, ne támogassam, segítsem őket. Rengeteget kaptam és kapok tőlük most is minden téren és úgy gondolom, az a normális, hogyha amikor ők majd rászorulnak, akkor én is segítsem őket. Szerintem minden szülő, aki szeretetben és tisztességesen felnevelte a gyerekét, elvárhatja, hogy az ne sz*rjon a fejére. És egy gyerek felnőve nem mindig azért tesz magasról a szüleire, mert azok rosszul bántak vele, és a szülő “magára vessen”, hanem mert egy individualista gyökér lett, akinek az “önmegvalósításába” nem fér bele, hogy törőjön a szüleivel. (Mindezt ne vedd magadra, nem téged akartalak ledorongolni, hanem általánosságban írtam.)
Először is leszögezném, mintha olyan dolgokat vitatnál Alternél, amit ő nem mondott. Ezzel csak óvatosan :)
A témában: gyakorlatilag azt mondod, hogy a szüléssel a szülők élete véget ér (vagy legalábbis cirka 20 évre szünetel). “Sajnos” a világ nem csak Jézusokból és Szent Terézekből áll, akik teljes önmagukat oda tudnák szentelni a gyereknevelésnek. Persze a gyereknek az lenne optimális, dehát ez a világ nem optimális. Minden embernek véges az energiája, amiből többfelé is kell csorgatnia, így a gyerekre is annyi jut, amennyi jut. Persze manapság el vannak kényelmesedve az emberek, és főleg azok nyígnak, akiknek a legkevesebb valós oka van rá. Ez buta trend, társadalmi nyomásgyakorlással vissza kellene szorítani, de azért maradjunk meg embernek, ha lehet… Egyikünk sem robot, hogy kapcsolgasson a különböző programok között.
“Azért találták fel a nyugdíjat, hogy az öregember ne haljon éhen akkor sem, ha a gyerek nincs ott.”
Nem, a nyugdíjat azért találták fel, hogy elvágja az emberek közötti szálakat, és csak az államra számíthass a bajban. Frankón működik is, csak nézz ki az ablakon. Ki törődik manapság az öreg szüleivel? Hiszen az még nagyobb nyűg, mint egy gyerek. Csak a baj van velük. Az, hogy 20 évet, millió forintokat és csillagászati mennyiségű energiát ölt a te nevelésedbe és boldogulásodba, az kit érdekel?! Az az ő erkölcsi kötelessége volt.
Csakhogy ez egy szeretettelen, rideg vélemény, olyan valakié, aki elbukott az emberré válás útján, és feladta.
Megértem, hogy ha valakinek a saját szülei nem állnak a helyzet magaslatán, akkor eltorzul benne ez a kép – de annak nincs akadálya, hogy megértse, ez a kép torz, ebből ki kell gyógyulni, és a következő generációt jobban nevelni, emberibbre, empatikusabbra. A családi kötelékek teljes megsemmisítése, az államnak és a társadalom atomizálásának való behódolás nem megoldás, hanem rémálom.
(Egyébként ha a gyerek nem tartozik neked (a szülőnek) semmivel, akkor nem nehéz arra az álláspontra jutni, hogy akkor te se tartozol neki semmivel.)
“És ebből következően azt az elvet vallom, amit Puzsér Róbert is mondott egyszer a tévében, és ezek kemény szavak: a gyerek NEM TARTOZIK a szüleinek SEMMIVEL.”
Ez eléggé embertelen, az absztrakt moralizálást túlzásba vivő gondolat. Persze, amit a gyerekednek adsz, te azt már megkaptad a szüleidtől, ő meg az ő gyerekeinek fogja továbbadni, ezért “visszafelé” nincs semmiféle tartozás. Csakhogy ez nem matek, baszki, ezt nem lehet leírni egy egyenlettel, aminek a megoldása nulla. Nem zéró összegű játszma. A család emberi törődés, emberi kapcsolatok, nem pedig bankhitel, amit a szerződésnek megfelelően kell visszafizetni, és ha letudtad “szabad vagy”. Az lenne a cél, hogy (az állam minden tetves mesterkedése ellenére is) szeressük egymást, és segítsünk egymáson a bajban. Nincs az életben értékesebb dolog, mint az emberi kapcsolatok, és mindannyian meg vagyunk lopva azzal, hogy a vezetőink mindent megtesznek ezek tönkretételére. Az anya karjából kitépik a csecsemőt, aztán jön a propaganda, hogy a “nyűgöt” add be minél hamarabb bölcsödébe, az óvoda már kötelező, az iskolák után pedig már kirepül a fészekből és nem is látod többet. Közben te heroikusan küzdesz a munkahelyen 40 éven keresztül, és alig van esélyed kialakítani azokat a szálakat, amik egy családot családdá tesznek. Aztán megvénülsz, és akit legjobban szerettél egész életedben, a saját gyermeked, szarik a fejedre, bead inkább egy öregotthonba, mert nem az édesanyja vagy édesapja vagy, csak valami homályos fénymásolat, amit illik szeretni és meglátogatni szülinapon meg karácsonykor. Van neki elég baja nélküled is, foglalkozzon veled az állam.
Gondolkodj el, hogy mit vesztettél, és inkább add meg azt a saját gyerekeidnek, mint hogy másoktól is elvitasd.
Van egy olyan érzésem, hogy itt Puzsér a saját családját veszi mintának. Időnként utalt rá több helyen is, hogy nem a legfényesebb a kapcsolata az anyjával, és a TV2 egyik műsorában, amikor visszamentek a szülővárosába, az iskolába, ahol egykor tanult, elmondta, hogy neki elváltak a szülei.
http://www.youtube.com/watch?v=xOi7SGRth2k
http://www.youtube.com/watch?v=1Rf25r-9QUw
Ehhez még hozzájárul, hogy Puzsérnak nincs gyereke és felesége. Valószínűleg nem is akar.
Téves következtetés a részéről, az biztos. Túl általánosító. Tele keserűséggel.
Na igen, azt azért hozzá kell tenni, hogy egy kifejezetten rossz szülő “feloldja” a gyerekeit a viszont-gondoskodás kötelessége alól. Ilyen esetben a gyermek már azzal is nagy lépést tesz előre a saját útján, ha meg tud bocsátani.
Nahát, mintha magamat látnám.
Hufit is elvált anyuka nevelte.
Én itt valami rendszert vélek fölfedezni.
Olyan rendszer mindenképp van, hogy a férfiakkal kapcsolatos frusztráltságukat átmeneti vagy végleges férfigyűlölettel kompenzáló elvált anyák nagy sebeket tudnak ejteni. A lánygyerekeken is, de a fiúkon különösen. Ilyenkor könnyen lehet, hogy az illetőnek szakemberre lesz szüksége felnőttkorában, és esetleg még az se fog tudni segíteni rajta.
köszi, hogy linkelted, a nevéről hallottam, de nem tudtam kicsoda, nagyon mókás egy fickó, tipikus példa az ambivalens kötődési zavarra.
Nem kötözködni akarok, de Jézus és Szent Teréz pont, hogy nem szentelték az életüket az égvilágon semmiféle gyereknevelésnek. :)
Erre írás közben is gondoltam, de ez csak utalás az önfeláldozó természetükre :)
az önfeláldozása ellenére Szent Teréz erotomán volt és ha a klasszik női utat választja, talán nem kinlódik az orgazmusai által keltett bűntudattal, ami persze egy tisztességes kereszténynek a pfuj kategória.
asszem pont az ő életleírása győzött meg anno, hogy a szerzetesség nem mindenkinek opció és egy szenvedélyes alaptermészet óriási akadály lehet, ha nem megfelelően szublimál.
a szentségét az Egyházért tett munkájáért kapta elismerésül, mondjuk az is igaz, hogy abban az időben egy nőnek karrierje kétféleképpen lehetett apácaként vagy kurtizánként. a Jezsuiták az egyiket elismerték, a másikat nos…
Áruljátok már el, melyik Szent Terézről beszéltek! :o)
az extázisosról, http://www.katolikus.hu/szentek/1015.html
Egy másikról :D
“Rosszat gondolni nem egyéb, mint rosszat tenni. – A szenvedélyek rosszak és gonoszak lesznek, ha rossznak és gonosznak tekintik őket. Így sikerült a kereszténységnek Éroszból és Afroditéből – e nagy, eszmények létrehozására képes hatalmakból – pokolbéli koboldokat és csalóka szellemeket alkotni, a gyötrelmek útján, amelyeket a hívő lelkiismeretében életre keltettek minden nemi gerjedelmére. Nem iszonytató-e szükségszerű és szabályos érzéseket a belső nyomorúság forrásává tenni, és ilyen módon minden embernél szükségszerűvé és szabályossá tenni a belső nyomort? Ráadásul mindez megmarad eltitkolt és mélyen gyökerező nyomorúságnak: mert nem mindenkiben eleven Shakespeare bátorsága, hogy keresztény komorságát úgy vallja meg, ahogy ő tette szonettjeiben. – Mindig gonosznak kell neveznünk valamit, ami ellen harcolunk, amit bizonyos határok között kell tartanunk, esetleg bizonyos körülmények között teljesen ki kell vernünk a fejünkből! Nem a hitvány lelkek sajátja-e, hogy az ellenséget mindig gonosznak gondolják? És szabad volna Éroszt ellenségnek nevezni! Alapjában véve a nemi, a résztvevő és a rajongó érzésekben közös, hogy itt az ember a saját öröme által egy másikkal jót tesz – a jótékonyság efféle intézményével pedig a természetben nem túl gyakorta találkozunk! És éppen ezt kell agyonpocskondiázni és rossz lelkiismerettel tönkretenni! Az ember nemzését a rossz lelkiismerettel párosítani! – Érosznak ez a befeketítése végül komédiába illő fordulatot vett: az ördögi Érosz az ember számára lassanként érdekesebb lett valamennyi angyalnál és szentnél, hála az egyház fondorlatos mesterkedéseinek az összes erotikus dologban: azt érte el, hogy még a mi időnkben is csak a szerelmi történet tarthat minden társadalmi réteg igazi érdeklődésére számot -, ami az ókorban érthetetlen túlzás lett volna, és amit egyszer később még harsány hahota kísér majd. Egész költői és gondolkodói alkotásunkat, a legnagyobbtól a legjelentéktelenebbig, az a túlzott fontosság jellemzi, és nem csupán jellemzi, amellyel a szerelmi történet a legfontosabb történetként lép föl: talán majd éppen emiatt ítéli az utókor a keresztény kultúra egész hagyatékát kicsinyesnek és háborodottnak.”
– Nietzsche
Nietzschének üzenem, hogy a kereszténység nem tekinti az éroszt ellenségnek, se a szenvedélyeket rossznak és gonosznak. Inkább a puritán őrültprotestantizmus vagy a viktoriánus agyrém környékén keresgélnék.
Átadtam, csókolja a csöpp kacsóit. ;)
Óó, tudtam, hogy számíthatok rád! :-))
Kori, ezt miért írtad? “talán nem kinlódik az orgazmusai által keltett bűntudattal, ami persze egy tisztességes kereszténynek a pfuj kategória.” A 16. században pfujnak számított az Egyházban, vagy mi?
Nem értek a korabeli spanyol egyházhoz – nézd el nekem. :-)
annyira én se értek hozzá :) de a bűntudata az aszkézisének emeléséből és a kényszerességéből következtettem, ill hogy fizikumát tekintve is beteges volt..ami ha komolyan vesszük a pszichoszomatikát, akkor vmi nem volt kerek nála. alap igazság, hogy a pszichés zavarokkal küzdők és a túlérzékeny emberek hajlamosak a szélsőségekre. Nekem az eszméletvesztős extázis, ill asszem stigmái is voltak, az egy elég szélsőséges, lelki békétől elég távoli állapot, ami persze nem akadály abban hogy vki nagyszerű dolgokat alkosson.
Hogy az extartikus transzban végződő személyes fohászai mennyiben összeegyeztethetők a szerzetesi élet alap háromjából a tisztasággal, az én keleti (ortodox) imagyakorlatom szemszögéből felettébb bizarr. És ez még a 21. Században is a meggyónandó kategória, pontosan ezért aki ezt nem képes magában lecsendesíteni házasodjon, erről ír Pál apostol. De házasként is az Eucharisztiára való felkészülést a böjt előzi meg, vagyis Istenhez emelkedés és befogadás a lélek szenvedélyeinek (értelmi-érzelmi-akarati) lecsendesítését jelenti, Teréz extázisait olvasva meg azért kőkeményen tombolnak az érzelmi energiák…de lehet hogy a kármelitáknál ez oké, bár nem hiszem, hiszen van az életleírában megszállottsággal kapcsolatos észrevétel is a rendtársnők részéről.
Nem kötözködni akarok, de melyik Szent Terézre gondolsz? :o))
(Persze tökmindegy, mert egyik sem szentelte életét gyereknevelésnek, de azért kötözködök. Hátha meg akarsz verni pénteken…) :o)))
Köszönöm kedvességtek, de éppen pont végzek a melóval pénteken, mire kezdés lenne, meg még fölutazni 3 óra, talán majd legközelebb egyszer. :)
Figy! Majd szólj, hogy mikor lenne alkalmas és akkor szombatra szervezzük. És ez mindenkinek szól, aki messzebbről, de szeretne jönni kólázni! :o)
“Az lenne a cél, hogy (az állam minden tetves mesterkedése ellenére is) szeressük egymást, és segítsünk egymáson a bajban.”
Az állammal csak akkor van baj, ha a vezetése bűnözőkből áll, mint pölö jelenleg is.
Néhány kiegészítést engedj meg. Sajnos könyvet kéne írnom arról, miért úgy gondolok bizonyos dolgokat, ahogy, hogy mindannyian megértsétek, amit át kívánok adni, mert bizonyos esetekben tényleg kénytelen vagyok jelentősen leegyszerűsíteni a mondandómat, különben merevlemezeket tölthetnék meg a szövegemmel, de azért azt el szeretném mondani, hogy egyáltalán nem látom a szélsőséget a hozzászólásaimban, maximum csak a félreérthetőséget. Azzal persze egyetértek, hogy sok esetben a saját keserű tapasztalataim félrevezetnek az objektív látásmód kialakításában, de ezzel együtt sem állítok semmiféle anarchista dolgot.
Azt, hogy a gyerek nem tartozik a szüleinek semmivel, azt mondhattam volna úgy is, hogy pontosan olyan lesz a gyerek, amilyennek a szülei nevelték. Ha te igazságtalanul bántod, elnyomod, megakadályozod az önálló törekvéseidben, szerinted helyénvaló tőle megkövetelned, hogy mindazt a semmit, amit adtál neki, visszaadja? Mert szerintem nagyon nem. Viszont ha sikeres, boldog felnőtté neveled, és arra is sikerül megtanítanod, hogy amikor a nagyvilágba kikerül, ismerje fel a gonosz ideológiákat, gondolatokat, embereket, és ezeket kerülje, akkor nincs az a Cosmo-cikk, ami elhitetné vele, hogy az ő életének értelme kizárólag a saját önző individualizmusának kibontakoztatása. Hanem bizony magától meg fogja érezni, és elburjánzanak buksijában a gondolatok, hogy hoppá, én egy boldog ember lettem, mindezt a boldogságot a szüleimnek köszönhetem, mert megmutatták a helyes utat, itt az ideje, hogy mindent a szeretetet és törődést, amit adtak, visszaadjam nekik. Tehát mégegyszer, hogy mi a disztingválás alapja: HELYTELEN a gyerektől elvárni, pláne zsarolással, erőszakkal, érzelmi terrorral, utalásokkal, köhintéssel vagy bármi mással rávenni arra, hogy neki kötelessége gondoskodni a szüleiről. HELYES megtanítani még fiatal korában, hogyan építse magát sikeres emberré, hogyan találja meg hivatását és boldogságát, megadni neki azt az erkölcsi tartást, amivel a legkorcsabb külső környezetben is a kortársai manipulációja ellenére rá fog jönni teljesen magától, hogy neki bizony meg kell hálálni azt a szép életet, amit szüleitől kapott.
Az áldozatvállalás témakörében továbbra sem győztetek meg. Ha a szülő örömét leli abban, hogy saját értékeit, értékrendjét, gondolkodásmódját, személyiségét megosztja egy vagy több utóddal, és mindezt önkéntesen teszi, nem vágja azt a gyerek fejéhez, hogy miért is szültelek meg, az miért lenne áldozat? Lehet, én értem félre a szó jelentését, de áldozatnak valami olyan dolgot szokás nevezni, ami az illetőnek gyötrelemmel jár, és a gyötrelem várható hasznát nem ő maga szebeli be, hanem egy másik személy. Ez a gondolatsor meg engem borzaszt el, ez ugyanis meglehetősen korrelál azzal a gondolatsorral, amit rendszerint olvasok a mai fiatalokról a sajtóban, hogy mi mind vérszívók meg ingyenélők vagyunk (mondjuk én végülis már kiöregedtem a fiatalkorból, de 6-8 évvel ezelőtt is már ugyanezek a mantrák mentek).
A nyugdíj eredeti rendeltetése tényleg az volt, hogy a várható élettartam kitolódásával megmentse az öregeket az éhenhalástól, és a mértéke is ennek megfelelően rendkívül alacsony volt. Az, hogy mi lett belőle pár évtizeddel később, már teljesen más tészta. Egyáltalán nem vagyok pártolója a nyugdíjrendszernek, ráadásul az én generációmat már azzal riogatják (és reálisnak is tűnik az aggodalom), hogy nem lesz nyugdíjunk. Tehát mi nem kapunk már semmit, de azért fizessük a nyugdíjjárulékot az egyre elviselhetetlenebb adókkal együtt, közben neveljünk X gyereket, meg persze még a szülőket is ápolgassuk. Nem sok ez kicsit?
Nem is anarchizmusról volt szó (legalábbis részemről), inkább idealizmusról. Ha megengedsz egy kicsit személyesebb hangvételű megjegyzést: a szülői irányítás alól nem túl rég kikerült fiatalnak tűnsz, akiben még élénk az emlék – így élénk az az igény is, hogy ő jobban csinálja. Ez idővel tompul, illetve szelidül, főleg ha tényleg jön egy gyerek, és a szép elképzelések találkoznak a csúnya hétköznapokkal. Az ember akkor szembesül ténylegesen azzal, hogy hiába szeretne szuperszülő lenni, egyszerűen képtelen rá. Nincs rá elég energia, idő, pénz, semmi. Igazán jó szülőnek lenni éppúgy a képességek és a befektetett munka összege, mint bármi más, így nyugodtan ki merem jelenteni, hogy jó szülő kb. ugyanannyi van, mint jó gerelyhajító vagy mesterszakács. A többiek próbálkoznak ugyan, de vagy a képességek hiányoznak, vagy nem fektetnek be elég munkát (általában azért, mert muszáj máshová fektetni).
A merev gondolkodás szükségszerűen rossz. A gyereknek elsősorban szeretésre van szüksége, a szülei szívének melegére – ez többet számít, mint bármilyen szilárd elhatározás, okos terv vagy tudományos elmélet. A merev gondolkodás általában pont a szeretés csapját zárja el, illetve mérgezi meg. A “csakazértis jobban fogom csinálni, mint a szüleim” 10-ből 9-szer katasztrófához vezet – vagy ugyanazt fogja csinálni a fiatal a saját gyerekeivel, vagy az ellenkezőjét, de egyik sem vezet jóra.
Hogy hogyan tudja “vakon” ugyanazt csinálni, mint a szülei, arra egy példa: ha a szülő nem tiszteli a gyerek magánéletét, folyton rányit ok nélkül, nem engedi bezárni a gyerekszoba ajtaját, stb., akkor a gyerekben kialakul(hat) egy igen erős igény arra, hogy ő kontrollálhassa a saját életterét. Szülőként is megmarad ez az igénye, csakhogy akkor a saját élettere egyben a gyereké is, úgyhogy szülőként ellenőrzés alatt tartja a gyerekét is – mint őt a szülei.
A másik szivacs amikor az ellenkezőjét csinálja; pl. a szülők túl szigorúak voltak vele, ezért ő túl megengedő lesz. Semmivel sem jobb.
A szülők által hátrahagyott indulatoknak le kell apadni, a fiatalnak “meg kell gyógyulni”, fel kell ismernie a saját korlátait és a potenciális buktatókat, s csak ezután nevelhet gyereket azzal a reménnyel, hogy tényleg jobbat fog továbbadni, mint amit ő kapott. Ez egy sok lépéses folyamat, aminek szerintem te kb. a harmadánál jársz – és ezt biztatásként mondom :)
Na igen, ha nem lesz nyugdíj, ki fog eltartani? A gyerek. Csakhogy azt csinálni is kell, nem terem magától, pont amikor szükség lenne rá. A helyedben gyorsan ráállnék a témára, és egy okos nővel csinálnék ~3 gyereket, amiből legalább 1 majd öregkorodban is melletted lesz :) Nem csak az egymást váltó kormányaink szivathatnak meg nyugdíjfronton, ezer gebasz közbejöhet, ami kisebb-nagyobb életrendi visszarendeződést okozhat akár széles társadalmi szinten, akár csak a te mikrokozmoszodban. 30 év múlva éppúgy lehet itt arab kalifátus mint háború utáni romhalmaz, vagy lehetsz férfiként egy feminista EU-ban másodrendű állampolgár, akinek nem jár nyugdíj. Esetleg a rendőrség fog keresni, vagy a maffia. Vagy lehetsz egyszerű hajléktalan, akinek az állam úgy segít, hogy megtiltja az utcán alvást és büntetésként bebörtönzi. Ki tudja? Ilyen helyzetekben nem segít más, csak a család.
Jóindulatod elborzaszt, de pont ezért kötelességemnek érzem a reakciót. A szülői kontroll alól már nagyon rég kiszabadultam (sztem nagyjából 10 éve), és 7 éve már részleges anyagi függetlenségnek is örvendtem. Az elmúlt 3 évben romlottak meg körülöttem annyira a dolgok, hogy a válságomat nem tudom kezelni, és mostanra ütköztek ki azon fogyatékosságaim, amik eddigi életem során nem okoztak problémát, de folyamatosan lappangtak a háttérben. Úgy jutottam ezekre a következtetésekre, hogy mivel Csernus Dr. szerint mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és minden rossz az életben rossz döntéseink eredménye, elkezdtem komoly önvizsgálatot tartani, hogy lehetőségeim fényében vajon mit is ronthattam el. És akárhogy is erőlködtem, nem találtam semmit. Az pedig ugye nem lehet, mert akkor Csernus nekiállna kiabálni, ha mellette ülnék a székben. Nekiálltam ezért még mélyebbre ásni, és így találtam rá ezekre a csontvázakra. Az ilyen nyomasztó mintákra, amiket kényszeresen, tudat alatt műveltem, és amik 10+ éve lappangtak. Keserű ébredés volt.
Az ide-oda pattogó ellentétes nevelési minta a családomban anyai ágon bizony észrevehető. Nagymamám mesélte is, hogy az ő szülei szigorú emberek voltak, az apja azonnal felpofozta, ha ellenkezett, meg még a mezőre is kihajtották aratni (ez végülis szokványos volt akkoriban). Anyámat viszont ő nem így nevelte, hanem gyakorlatilag elengedte a gyeplőt, mindig az volt, amit ő akart, vagy kihisztizte magának, oda ment, ahova akart (így aztán ő szemrebbenés nélkül költözött 80 km-re a szülői háztól). Nagymamám velünk is ilyen: Az összes megtakarított pénzét unokáinak adja, nem szól bele semmibe. Gyakorlatilag ő az, aki feltétel nélkül szeret bennünket. Ha megtehetném, neki bizony tényleg visszaadnám azt a sok szeretetet, amit adott, mert érzem rajta, hogy őszintén és érdek nélkül adja. Anyám aztán persze férjhez ment, pár év múlva jöttem én, és amit meg kellett élnem, az számomra maga volt a terror, de erről már értekeztem eleget. Tehát most megint az van, hogy az ő mintája nem jó, legyen az ellenkezője. De azért igyekszem tanulni az őseim hibájából, és egyáltalán nem homlokegyenest az ellenkezőjét írtam egyik nevelési módszernek sem, hanem kimazsolázgattam mindkettőből a számomra legelőnyösebbnek tűnőket, plusz kombináltam őket Csernus és Puzsér publikációival.
Gyakorlatilag ha őszinte akarok lenni, ezeknek a szükséges változásoknak a rohamában talán a Coming out-om pillanatában léptem rá a 0. km-kőre, tehát még az általad említett egyharmad sincs meg. Ugyanakkor én inkább szeretnék úgy változtatni magamon, ahogy nekem tetszik. Azt se hagyhatod figyelmen kívül, hogy egy teljes személyiségfejlődéshez több év szükséges, ami azt jelenti, hogy simán elmúlok 30, mire mindent sikerült helyreraknom. Odáig gyerekem sem lehet, úgyhogy a gyerektéma erőltetése részedről eléggé erős túlzás. Én inkább az üzleti életben merültem el mostanában, ezért az öngondoskodás útjára igyekszem lépni nyugdíjügyben.
Ha valaki elborzad mások segítő szándékától, az általában a gyermeki dac maradványa :) Egy felnőtt ember tud tanácsot vagy segítséget elfogadni, mert képes azokat mérlegelni, és nem azt nézi, hogy az egója esetleg sérül-e a folyamatban. Ezt most általános értelemben mondom, nem egyenesen neked, de talán te is megfontolhatod.
Az a 7-10 év pontosan az a nem túl rég amire tippeltem. 2-3 évvel a függetlenedés után még nem szokás a gyermeknevelés kérdéseivel foglalkozni, 10+ évvel később meg már nem olyan intenzívek a szülők felé érzett érzelmek.
“Nekiálltam ezért még mélyebbre ásni, és így találtam rá ezekre a csontvázakra.”
Ó, barátom, még csak most kezdted a felszínt kaparászni :D
“nem homlokegyenest az ellenkezőjét írtam egyik nevelési módszernek sem, hanem kimazsolázgattam mindkettőből a számomra legelőnyösebbnek tűnőket, plusz kombináltam őket Csernus és Puzsér publikációival.”
Ez egy jó alap. Most már csak a szeretést kell mellétenni, plusz még pár év bölcsességet, és ezekkel finomítani az egészet. Amid van, az egy egész jó elmélet. Arra mérget vehetsz, hogy a gyakorlat sok ponton meg fogja támadni… Olyan ez, mint fejben biciklit tervezni :)
“még az általad említett egyharmad sincs meg”
Az önvizsgálat önmagában jó egynegyed, és bizonyos értelemben a legnehezebb lépés. Az emberek túlnyomó többsége még idáig sem jut el.
Ja, viszont az önvizsgálat nem egyszeri alkalom, hanem folyamatos tevékenység. Nehogy azt hidd, hogy letudtad és kész.
“Anyukám szerint a felnőttkor arra való, hogy kiheverjük a gyerekkorunkat.”– Bernice Pruitt
Trabant – Ragaszthatatlan szív
“helyedben gyorsan ráállnék a témára, és egy okos nővel csinálnék ~3 gyereket, amiből legalább 1 majd öregkorodban is melletted lesz.”
tisztán elméletileg és nem a becsődölt viszonyokat tekintve, a nyugdíj, mint öregkori öngondoskodás a jól működő társadalom egyik indikátora, ott ahol egy felnőtt, szuverén személy csak a gyerekeire számíthat és gyakorlatilag gyámság alá kerül, nagyon nincs rendben valami.
Én senkit se biztatnék párkeresésre csak azért, hogy szüljön öregkorára pesztonkát…
“Én inkább az üzleti életben merültem el mostanában” nem akarom az ördögöt a nőt a falra festeni, de murphy ilyenkor nagyon aktív :D szóval ne tegyél ki magadra azért olyan táblicskút, hogy “most személyiségfejlődöm, ne zavarjanak”…
Az áldozat nem mindig gyötrelem. :o)
Értelmezd át.
Mint ahogyan az alázat sem megalázkodás.
Abban igazad van, hogy a bántalmazó (fizikai, mentális, elhanyagoló, hideg) szülővel kapcsolatban nehéz azt érezni, hogy majd gondoskodsz róla, ha öreg lesz. Itt a megbékélés és a megbocsájtás a kulcs. De nem kötelező. Nem biztos, hogy a fent jellemzett szülő halála előtt képesek leszünk megbékélni velük, a módszereikkel.
Az ősi Kínában ez úgy működött, hogy amíg az emberek fiatalok voltak, dolgoztak, gyerekeket nemzettek/szültek. A gyerekeket az idősek – akik már nem dolgoztak – nevelték. Nem csak azért, mert nekik volt rá idejük, hanem mert megbíztak az ő bölcsességükben, élettapasztalatukban. A gyógyításban is ott a nagyszülő-unoka kapcsolat.
Ha én odáig eljutok, nem szeretném, ha a gyerekeim ápolnának. Sokkal jobban szeretnék idősek otthonában élni, ha már önállóan nem megy. De ehhez valószínűleg szükségem lesz a gyerekeim anyagi támogatására, mert nekem nyugdíjam már nem lesz, vagy olyan kevés, hogy az nem lesz elég az élethez.
Egyébként megdöbbentően sokan nem képesek méltósággal megöregedni. Leélnek egy egész életet a változás igénye nélkül, de teljes boldogtalanságban.
gyerekvállalás, nevelés az egy önként vállalt, de mégis áldozat- a saját bejáratott, kiismert, magad által irányított életedet adod önként fel egy másik minőségért (annak minden csúcs és mélypontjával). nem véletlen, hogy a pár és rokonkapcsolati (szőnyeg alá söpört) problémákat is előhívja, nálam a második gyerek születésével jött elő a sebzett nemitudat, amikor az anyaság igencsak elnyomta a nőségemet, pedig nekem könnyű gyerekek jutottak, mégis bekerülsz egy olyan vákuumba, ahol csak anyák és gyerekek vannak. A dolog onnantól kezdett változni, hogy nem a gyerekeknek rendeltük alá az életünket, hanem csak ketten kimozdultunk, igen úgy is, hogy a belvárosban befizettük magunkat egy hotelbe kb két órára ,úttal együtt összesen kb három óra volt az eltávunk. Volt bömbölés és tiltakozás a kicsi részéről a nagyfiú már stabil kikerült már a nárcizmusból, persze nehéz volt őket otthon hagyni, mert még tényleg kicsik, de megjegyzem nagyszülői felügyelettel maradtak. Szóval fog ez még nálad is változn, Wastrel, biztosan jó apa leszel, de közben a partnereddel való szerves kapcsolat legalább annyira fontos a gyerek lelki egészségének és szuverénségéhez.
Több okból is halogattam a választ. Egyrészt – ahogyan Deansdale is jelezte neked – nem az én hozzászólásomra reagáltál, hanem valami másra is. Vedd észre, hogy nem csak érveléstechnikai értelemben volt szalmabábcséplés a hozzászólásod, hanem indulati értelemben is – legalábbis én így éltem meg. Amivel egyébként teljes mértékben célt tévesztettél, mivel én nem vagyok szülő. Se rossz, se jó… Emiatt is elsőként teret akartam adni mások hozzászólásának, akik szülőként hitelesebben beszélhetnek arról, hogy mennyire is “áldozat” vagy sem szülőnek lenni. Bár – még ha egy egészen másfajta nőzőpontból is – annak is lehet(ne) (bőségesen) véleménye erről, aki a kívánatosnál kicsivel tovább halogatta a szülővé válás felelősségének felvállalását.
Végül aztán annyira elmondták helyettem is a véleményemet, hogy ehhez én már nem nagyon tudnék hozzátenni… De bőven beérem azzal is, hogy a cikkedben rejlő ellentmondások piszkálgatásával egyfajta katalizátora lehettem ennek a sok értékes gondolatnak.
Végül még egyszer: a cikkeidben általam érzékelt, kritizált egyoldalúság ellenére nagyon is jó, intelligens produktumnak gondolom az írásaidat. Ráadásul nem is olyan könnyű, nem is kevés bátorságot igénylő dolog úgy írni ezekről a kérdésekről, hogy egy “coming out” után valahol egyben a saját problémáit teszi “mutatvánnyá” és vita tárgyává valaki. Azért is kell bátorság hozzá, mert könnyen a megértés hiányának kiábrándító érzetét keltheti benned bármely ellenvélemény, kritika. Ne legyen így! Részemről semmiképp sem tekintem “kötözködésnek”, hogy leírtad a gondolataidat, és remélem, hogy te sem érzed úgy, hogy beléd akartam kötni. Csak beszélgetünk…
Szerintem Wastrel úgy értette, a saját nemi életünkről ne beszéljünk, nem úgy általában a szexről.
“Nincs más, amitől egy gyerek jobban undorodna, mint amikor megtudja, sőt mi több, elképzeltetik vele, hogy a szülei is élnek szexuális életet. “- nekem ezzel a konkrét mondattal van bajom,
mi sem szeretnénk a kölkökkel részleteket megosztani, de hogy egy gyerek az intimitàst undorként élje meg, ott azért egy erőteljes szülőkomplexus munkál, vagy az van hogy sosem látta az intimitás egyéb interakcióit a szülei közt: ölelés, simogatás, csók vagy nem lépett ki a nárcizmusból, hogy anya vagy apa csak az övé, de vannak nàlam itt az oldalon pszicho dolgokban jártasabbak, így akár tévedhetek is :).
Pontosan. Egyetértek, bár én sem a képzett pszichológus magabiztos szakmai hátterével.
Közben láttam, hogy ua írtad :).
monnyuk én okoztam a szüleimnek megrázó élményeket és a relatív konzervativizmusuk ellenére nekem tíz éves koromban mondták el a mi merre hány órát, kénytelenek voltak: a baratnőmmel játszottunk és megtaláltuk a szülei óvszerkészletét, kibontottuk, próbáltuk felfújni aztán a lekonyuló hurkabelet lóbàlva kiszaladtunk a szüleihez megkérdezni, hogy “ez mi”. Az apja csak annyit tudott kipréselni magából, hogy “tetűirtó”. en hazamentem, és már akkor is buzgott a kutatóvénám, szóval tudtam, hogy hol tàroljàk a szüleim a ” tetűírtót.”anyám a következő szituban talált meg szakadt óvszerek az ágyon és közben nagy erőlködve próbálom felhúzni a FEJEMRE! tovább nem mesélném, lényeg, hogy ez után az eset után felvilágosítottak, hogy mire kell felhúzni.
Arra határozottan emlékszem, hogy innentől a fiú barátaimra, osztálytársaimra nehéz volt már pénisz nélkül tekinteni, nemük lett, ami különösen sokkoló volt, mert gyereknek én elég fiús voltam.
:D Ezen az óvszeres sztorin jót derültem…tetűírtó :D Engem anyukám világosított fel, 9 éves voltam. Együtt elolvastuk egy könyvből, hogy mi merre meddig. Arra emlékszem, hogy a hímvessző szót következetesen hímzőtűnek olvastam. Az agyam nyilván nem akarta befogadni a másik szót :D
Abban egyetértek, hogy a szülő ne a gyerekével tárgyalja ki a szexuális életét. A többi pont is helytálló számomra, illetve a pofont én sem táogatom, a 6. ponttól meg a hajam szála is égnek állt. Tudom, naív vagyok….de tényleg van olyan szülő, aki pl a 6 éves fiának felkínál egy cigit???
Voltam kinn Németo.-ban egyszer cserediákként és az egyik 15 éves fogadó lánynak a szemünk láttára vette meg az anyja a töményet.
Én inkább fiatalabb gyerekekre gondoltam, de lehet, hogy félreértettem. Tinik esetében én is láttam hasonlót…a szülő azzal érvelt, hogy ha ő nem veszi meg, akkor is hozzájut titokban…..
Chat.hu-n anno nagyon sokat beszélgettem ilyen lelkileg elég érdekes státuszban levő fiatalokkal. Volt olyan csaj, aki 13 évesen cigizett, és az anyja szoktatta rá, vette neki a cigit rendszeresen. Cserébe megtiltotta neki, hogy szexeljen, és ezt a csaj igyekezett szigorúan be is tartani, mert az újonnan keletkezett függőségétől elég nehezen tudott volna szabadulni.
Vagy esetleg csak ezzel magyarázta (önmagának (is)), hogy miért nem érdekli a szex (veled (sem)) :)
Úgy látszik én (szerencsére) nem ismertem ilyen emberkéket….ha igaz, amit írt, akkor az anyját nem nevezném anyának.
Az egy teljesen valid szempont, hogy ha a szulok mutatjak meg eloszor, kivesz belole a dolog tiltott gyumolcs jellege, nem lesz meno, lazado dolog. Nyilvan amit Wastrel ir, az nem ez, hanem a gyerek (sz)ivocimborakent tartasa.
…ami amúgy egy nem létező probléma… :)
Nekem anno apukám azt mondta, megtanít inni, hogy ne tudjanak leitatni a fiúk. :D
De nem volt rá szükség, mert nem lettem egy hedonista alkat.
Részeg meg egyáltalán nem tudnék lenni: előbb telefonáltnék a toaletten a túl sok gyomorsavtól, minthogy berúgjak. Tegnap ittam egy korty vörösbort, már ennyitől is fájt a hasam.
Asszem mostantól minden szülő savtúltengéses tinigyereket akar majd magának. :D:D
aldum… még a nyáron mondtad, hogy jönnél kólázni. Most ismét itt az alkalom. :o)
Cherry Bomb!
(hehe feladtad a leckét van harom verziom az üzire :D aztan maradtam a legartatlanabbnal : the guardians of the Galaxy , eltalaltam?)
http://www.youtube.com/watch?v=Y2bj8e9_zjo
Forrásmegjelölésre tökéletes a tipp. A többire? ;-)
Szerintem egy gyerek nem nagyon van tisztában a szexualitás intim, lelki oldalával. Még sok “tapasztalt” tini és felnőtt sincs sajnos. :/ A legtöbb gyerek azt tudja meg, ahogy ez testileg zajlik, és az fura vagy fujjos a szemében. Nem igazán van előtérben a dolog intim oldala. Ma sajnos annak van kultúrája, hogy a szex csupán ösztönkiélés, amit ciki, ha nem csinálsz. Valóban az lenne a jó, ha úgy világosítanák fel a gyerekeket, hogy egyrészt a szülők, másrészt azt hangsúlyozva, hogy ez a szeretetről, a szerelemről, az intimitásról is szól, nem “bagzás”, hanem szeretkezés normális esetben. Ha “bagzani” képzeli el az ember a szüleit, az elég illúzióromboló. Ha viszont azzal van tisztában, hogy a szülei szeretkeznek/szeretkeztek, az már más részta.
Szerintem az a megközelítés, hogy “szeretetről, szerelemről” szól éppen annyira hamis, mintha azt mondanánk, hogy a szex csak ösztönös bagzás, és kész… Nekem úgy tűnik, hogy a te megközelítésed hajlik a szexualitás érzelmi alapon való női miszticizálása felé. Azért ennyire nem komplikált a dolog. A vegytiszta szexualitásnak is van intimitása, kultúrája, sőt etikája, anélkül hogy lovagregényt álmodnánk minden szexuális együttlét mellé…
Érdekes próbálkozás lenne, ha egyszer megpróbálnád ezt a “szeretet, szerelem” dolgot megmagyarázni egy kamasz fiúnak, akinek az ösztönei egészen mást súgnak egyre sürgetőbben. Amennyire emlékszem még, szerintem én kilenc évesen is megmosolyogtalak volna… :)
Nem azt írtam, hogy a szexben nincs ösztönkiélés, hanem hogy jobb esetben nem csak az, hanem olyannal csinálod, akihez érzelmek is kötnek. Teljesen jogosnak tartom, ha valaki azt tanítja a gyerekének, hogy a szex normál esetben arról is szól, hogy szereted a másikat. Nem a megkívánás, hanem a szex.
Nyilván a lista erőteljesen szubjektívre sikeredett, de nem véletlenül az a sorrend, ami. Hogy miért vettem be hetes pontnak olyan piszlicsáré dolgot, hogy a szülők dugnak, az sem pusztán úri passzió volt. Én azon szerencsések közé tartozom, akik már kb. 8 évesen tudták, mit kell csinálni a lányokkal, mert közoktatásunk áldásos hatásai révén egybe voltam zárva… khm… nem annyira kifinomult intellektussal megáldott osztálytársakkal :D
Szerencsésen elkerültem egész gyerekkorom alatt azt is, hogy rányissak a szülőkre dugás közben. Az, hogy személy szerint miért tartom a dolgot undorítónak, megint azt igényelné, hogy berángassak egy példázatot az életemből, amit most nem szeretnék. Ami viszont tény, hogy sokan vannak, akik fiatalon undorodnak szüleik nemi életétől, régen sok fórum volt tele ilyen beszámolókkal, de chat.hu-n is lógtam egy időben (húderégvoltmár), és ott is meséltek érdekes traumákról egyesek.
Szerintem az undor hátterében valami olyasmi dolog áll, hogy a legtöbb gyerek a szüleit nem tartja vonzónak (aki meg igen, az úgyis a saját anyjáról/apjáról álmodik maszturbálás közben, az még rosszabb). Szerintem ez egy természetes jelenség, egyrészt az emberek változnak külsőre idővel, amit el tudnak fogadni, hiszen benne vannak a folyamatban, de a gyerek csak a saját korcsoportjába tartozó ellentétes nemű egyedeket tartja vonzónak, normális esetben a saját anyját/apját nem, másrészt ez talán egy evolúciós reakció a vérfertőzés ellen. Talán inkább azoknak van bajuk azzal, hogy a szülők is dugnak, akik hozzám hasonlóan élénk fantáziájú, vizuális típusok, és egy ilyen kisebb trauma, akár látják, akár tudnak róla, hosszú időre beleég a retinájukba és sehogyan sem tudják elhessegetni onnan a gondolatot. És mivel a gyerek (kivételes esetektől eltekintve) a szüleit nem tartja szexuálisan vonzónak, ezért az undor attól, hogy elképzelje, hogy azok bármilyen módon is egymáshoz nyúlnak. Ez kb olyan, mint a varánuszarc azoktól a csajoktól, akik lepattintják a nem alfahímeket, csak annyi a különbség, hogy ott a csávó szomorúan odébbkullog, itt meg a gyereknek még jó sokáig élveznie kell a szülei társaságát, ha nem állt még önállóan lábra.
Ez csak az én teóriám, nyilván valami nagyon okos pszichomókus bevethetne valamiféle kísérletet ezzel kapcsolatban, én nem vállalkoznék :D
A korcsoportos felvetést talán azért is kiejthetjük a töprengésből, mert Stifler mamája mégiscsak egy vonzó érett nő. :) Az evolúciós változaton még gondolkodhatunk, azzal a fenntartással, hogy sok gyerek meg leskelődik a szülei után, volt itt a kommentekben is példázat erre. Szóval szerintem nem lőttük ki teljesen a pszichológia megfontolásokat sem. :)
Hopsz, és Freudról majdnem megfeledkeztünk, aki a fiú személyiségfejlődését egyenes az Ödipusz komplexusból, a lányét pedig az Elektra-komplexusból vezette le. :)
Nagyon tetszik ez is, gratulálok!
Wastrel, nincs neked valami blogod, ahol gyakrabban, szabadabban, vagatlanul (hosszabban, lexikonterjedelemben) irsz? Szivesen olvasnam :)
2008 óta tervezek blogot nyitni, eddig nem jött össze :) Mindig lefoglalt más. Ha lenne saját blogom, azt sem tudnám sokkal gyakrabban frissíteni, mint amennyit a Férfihangra írok, úgy meg nem lenne semmi értelme. Egyébként mindent, amit beküldök ide a Férfihangra, azt vágatlanul adják le szerencsére. Nyilván eddigi megjelenéseimből következtetve sejtheted, tele vagyok olyan gondolatokkal, amikről akár napi szinten tudnék egy-egy könyvet írni, de sajnos engem is elkapott az ún. felnőttkór, és mivel rengeteg problémám vár megoldásra amiben más nem segít, így sajnos már nem tudok mindig olyan lelkesen és sokat írogatni, mint fiatalabb koromban :) Szerintem ennyi bőven elég belőlem, amit itt olvastok :D De szólok, ha lesz változás.
6. Felnőtt korára már szerintem nem ő szívja a cigit, hanem a cigi szívja őt :) már ha megéri.
https://www.youtube.com/watch?v=KB-ramplfnQ
Sziasztok! Boldog Férfinapot kívánok! Remélem nem baj hogy idemásoltam egy kedvenc idézetet.
És egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszélj nekünk a Gyermekekről.
És ő így szólt:
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan. /Kahlil Gibran/
Kahlil barátunk nagyon népszerű lett manapság errefelé :)
Ha férfi vagy, légy férfi
Csodálatos:):)
Ha férfi vagy, légy férfi- radikális változat:
http://www.youtube.com/watch?v=_ARCuTlg-Y8
“Sok titok van még; és bár nem vagyunk
az az erő, mely egykor eget és
földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;
sors és idő gyengíthetett, de hős
szivünk együtt ver s kemény hite, hogy
küzd, keres, talál s nem hagyja magát.”
Tennyson:Ulysses (részlet) (ford: Szabó Lőrinc)
“Meggyőződésem, hogy minden férfi számára az igazi beteljesülés az, hogy ha kemény küzdelem árán eléri kitűzött célját, majd megfáradva, de mégis diadalittasan elfekszik a csatatéren.” – Vince Lombardi
Bathory – Shores in flames
0: Elhanyagolás
Ha már antifeminista oldalon vagyunk, ez talán a legfontosabb, leggyakoribb, legelhalgatottabb szülői bűn, és elsősorban anyák követik el, újabban feminista buzdításra.
Ha férfi vagy, sose engedd, hogy a gyereked anyja elhanyagolja a gyerekedet. Ha nő vagy, sose dőlj be a feministáknak, akik azzal etetnek, hogy neked is van jogod saját életre. Csajos hétvégékre, jógaórákra, migránsgondozásra, önmegvalósításra, karrierre, anyámkínjára. Nincs jogod. Joga a gyerekednek van rád. Neked meg kötelességeid vannak. Akkor is, ha erre nem számítottál, ha ezt neked előzőleg nem említette senki. A feministák öncélúan hazudnak, de ez téged nem ment fel.
Részemről érteni vélem, amit írsz, ám úgy gondolom, két külön dologról van benne szó. Valóban nem szabad elhanyagolni a gyereket egy anyának – de magát sem, sem testi, sem lelki értelemben. A “csajos hétvége” meg a “jógaóra” nem tesz senkit rosszabb anyává, az viszont igen, ha 24/7 a gyerekén lóg – később ezekből a nőkből lesznek a “feláldoztam érted magam, te meg hálátlan vagy”- jellegű anyák…
Boldog emberré csak boldog ember tud nevelni egy gyereket, a boldogsághoz viszont szükséges az egyéni tér és a kiteljesedés. Természetesen beleértődik ebbe a kiegyensúlyozott családi élet.
A feminizmus egyik védőbástyája a gyerek. Nem kell, de ha már van, akkor mögé lehet bújni. Lehet vele zsarolni az apát, válás után pénzt kicsikarni, törvényeket hozni a gyermekre hivatkozva és visszás bírói ítéleteket, amik végső soron kizárólag a nőnek kedveznek A bírósági ítélet miatt más gyereke után tartásdíjat fizető amerikai férfi, az apasági teszt betiltása Franciaországban mind arra hivatkozva történtek meg, hogy ez a gyerek érdeke.
Egyrészt ez nyilvánvalóan hazugság. Miért érdeke a gyereknek, hogy ne tudhassa, ki a valódi apja és miért érdeke az anyját egy igazságtalan, pénzéhes ribancnak látnia, akinek mindegy ki fizet, csak fizessen? Ez nem a gyerek érdeke, ez a nő érdeke.
Másrészt manapság pc azt mondani, hogy a gyerek az első (meg hogy mindenki egyformán értékes). De minden normális közösségben a legértékesebb tagok az ivarérett, munkaképes felnőtt egyedek. Nem a gyerekek, nem az öregek, nem a saját nemükhöz vonzódók, dolgozni és/vagy szaporodni nem akarók, hanem a szaporodni és dolgozni tudó és akaró férfiak és nők. Nem kizárólag ők az értékesek, hanem ők a legértékesebbek.
Mindenki tud tenni a közösségért, a tevés mértéke alapján mérendő az egyén értéke. Egy meddő vagy önként gyereket nem vállaló férfi vagy nő nyilván kevésbé értékes, mint egy nagycsaládos, gyerekeit jól nevelő ember. De lehet még értékes, mint orvos, mérnők, útépítő, bármi. Mindenki lehet hasznos tagja a közösségnek, a közösség pedig elvárhatja, hogy legyen is hasznos tagja. Aki tud műteni, műtsön, aki tud lakást berendezni, az tegye azt.
Ja, ha van egy olyan csoportja a társadalomnak, akinek az a speciális képessége, hogy tud gyereket szülni, attól a társadalom jogosan várhatja el, hogy szüljön gyereket. Az utat majd megépítik azok, a hidakat majd megtervezik azok, a szenet majd kibányásszák azok, akik ilyet nem tudnak. Ez nem elnyomás, ez ésszerű munkamegosztás.
Egyetértek. Érdekes kérdés persze, hogy mi az elvárt gondozás, és mi az, ami már elhanyagolásnak számít. Mert eléggé széles a spektruma a gyermekgondozási módszertanoknak.
Én elsősorban az érzelmi elhanyagolást, a bevonódás elutasítását, a lojalitás megtagadását tartom anyai bűnnek. A háztartási, anyagi stb. gondoskodást bárki más pótolhatja (igaz, rosszabbul, megfelelő késztetések és ösztönök híján), de amikor egy anya saját kezűleg fosztja meg a saját gyerekét az anyai szeretettől, odaadástól, gondoskodástól, fizikai és lelki jelenléttől, azt megbocsájthatatlan bűnnek tartom. Nem csak én, hanem a gyerek is, csak ő furcsábban válaszol. Sose fogja (tudni) a saját anyját hibáztatni, ehelyett degenerált pszichét növeszt, pszichopata, autista, szociopata, drogos és alkoholista lesz, nem biztos, hogy ebben a sorrendben.
– Anyu, még nem meséltem, mi volt ma edzés után!
– Kuss Pistike, anyuka most elmegy önmegvalósítani/faszkörhintázni/vagy csak egyszerűen bebaszni mint az albán szamár. Elvégre nekem is jogom van saját életre!! 2016-ot írunk, te kis faszfej oppresszor!!!