A gyereknevelés hét főbűne

Nem szeretnék komolyabban beléd kötni, de most nagyon, kegyetlenül nem értek egyet. Lehet, hogy ha véletlenül lesz saját gyerekem, tízszer is megbánom, amit most mondok, de jelen állapotomban én képtelen vagyok a gyerekre és az ő felcseperedésére úgy gondolni, mint valami áldozatra. Már a Facebook üzenőfalam is tele van mártírkodó anyákkal, hogy “jaj szegény én, ez a gonosz büdös kölök mennyi gondot okoz, mindig felsír éjjel, etetni kell meg ölbe venni, mi lesz így velem”. Már mindenhova egy kis Stewie Griffint sejtenek. Ha már bevállalta, igenis igyekezzen azon a legjobb képességei szerint, hogy egy életképes, és lehetőleg boldog felnőtt váljon belőle. A gyereknevelés nem szabadidős biznisz, ahol fél év után azt mondja az anyuka, hogy “na, most már meguntam, dobjuk ki, én meg keresek másfajta hobbit”. Igenis teljes egészében felelős vagy azért, hogy ezt a csimótát úgy formálgasd, mivel születése után teljesen magatehetetlen, kiskorában meg ráragad minden olyan minta, beleértve a szülői frusztrációt is, amit a közvetlen környezetéből elles, hogy mindig, minden körülmények között képes legyen érvényesülni a mai világban. És ez márpedig nem könnyű, akárhogy is nézzük, amiatt, amit említettem is, hogy az élet nevű dolog rendkívül összetetté vált, és néha még akkor is felhalmozódhatnak a kudarcélmények a gyerekben, ha egyébként példás neveltetést adtál át neki.

Ezért mindenekelőtt az a fontos, hogy igenis a gyereket kell a magad érdekei elé helyezni, méghozzá jó sokáig. Amíg a gyerek nem önálló, saját lábán mindenféle külső behatás nélkül megállni képes, független és autonóm entitás, addig a nevelés nincs befejezve. Mert jön az első fuvallat, mondjuk kap a nyakába egy konkurens üzletfelet, aztán máris elsöprik, mint a falevelet. És ha már nem szükséges neki semmilyen szempontból rád támaszkodnia, na akkortól kezdve tudja neked visszaadni mindazt, amit belefektettél. És ha megfelelő nevelés mellett jó erkölcsi mintát adtál neki, akkor meg fogja tenni önszántából, mindenféle szemrehányás szüksége nélkül. Erre írtam azt az előző cikkben, hogy a példát mutatni kell, nem statuálni.

De felteszem a kérdést: ezt miért kell áldozatnak tekinteni? Ha jól tudom, anyuka/apuka mögött nem állt senki egy guillotine-t fényesítve, hogy márpedig itt lesz gyerek, vagy különben… Igenis akkor jöjjön a gyerek, amikor erre mindenféle szempontból fel vannak készülve, a legjobb ismereteik szerint. És ténylegesen úgy gondolják, hogy a saját értékeiket, legyen az akár genetikai, akár intellektuális, akár személyiségbeli tényező, érdemesnek tartják a továbbadásra. Ehhez képest gyakran azt látom inkább, hogy a gyerek azért kell jöjjön, mert az mondjuk megjavít egy haldoklóban lévő kapcsolatot. Vagy mert az osztálytársaim 80%-a már szült, milyen ciki osztálytalálkozóra menni, hogy még mindig nincs kis lurkó. Mindegyik hasonló indoklás nem éppen arról mutat tanúbizonyságot, hogy a gyereket annyira szeretnék, inkább csak valami beszerzési tárgy. Legyen leltárba véve, oszt jólvan. Meg lehetőleg kussoljon, sőt mi több, a jelenlétével ne is zavarjon, pláne amikor nézzük a tévét. De persze ha felnő, adjon vissza mindent, amit kap. Megnyugtatok mindenkit, az ilyen leltárgyerek vissza fog adni mindent a szüleinek, amit kapott, méghozzá kamatostul. Csak az nem biztos, hogy tetszeni fog.

Egyébként meg semmi jogod megkövetelni a gyerektől, hogy öregkorodban is maradjon a közvetlen közeledben, pláne a szülői házban. Azért találták fel a nyugdíjat, hogy az öregember ne haljon éhen akkor sem. ha a gyerek nincs ott. Aztán lehet azzal vitatkozni, hogy jó-e a nyugdíj, az már egy más vitakör, a tény mindenesetre az, hogy jelenleg van ilyen. Én azért felteszem ilyenkor a kérdést, hogy aki a gyerek magához láncolásával kívánja azt a szolgálatába állítani akár öreg korában is (mert ne gondoljuk azt, hogy a mamahotel recepciósai és a helikopter-szülők mind merő önfeláldozásból és önzetlenségből tartják pórázon a 30-as/40-es csemetéjüket), az vajon saját magával mennyire van rendben? Mert szerintem semennyire. Inkább arról van szó, hogy a saját értéktelen életét, hogy nem ért el semmit az égvilágon, az ebből fakadóan hiányzó sikerélménynek a pótlását a gyerekétől várja el. Mert ha a gyereke nem lenne, akkor mi lenne vele. Hát mi lenne? Passziánszozhatna meg borozgathatna a vele egykorú cimboráival, de neki fontosabb volt fiatalabb korában a férjét/feleségét a barátaitól elszakítani, azt nézni, hogy neki mije nincs, ami a szomszédnak van, meg fontosabb neki a szomszéddal pletykálkodnia valami harmadik emberről, hogy az éppen mit csinált, mert a mások élete mindig érdekesebb, mint a sajátja. Ez nem éretlenség és egyoldalúság? Hogy a saját bűneid helyrehozatalát a gyerekeidtől várod?

Lehet, hogy tökegyedül vagyok a véleményemmel, de nem érdekel, kimondom: ha most azonnal nyugdíjba kéne mennem, én bizony soha semmilyen körülmények között nem unatkoznék, mert mindig el tudom magam foglalni valamivel. Akár egyedül, akár társaságban. Tudniillik  a felnőtt lét arról is szól többek között, hogy megkeresed a módját annak, hogy az adott szituációban hogy érezd a lehető legjobban magadat, annak ellenére is, hogy bizony minden erőfeszítésed ellenére elképzelhető. hogy olyan irányba sodor az élet, amikor akár a(z anyagi értelemben vett) nyomorral is szembe kell nézned. És ez persze durva megmérettetés sajnos. De ilyenkor ütközik ki és adódik meg a válasz arra, hogy tényleg felnőttél-e, vagy pedig csak magasabb lettél.

Épp ezért, mivel a felnőtt ember felelőssége, hogy önállóan rendelkezzen arról, milyen irányba tereli saját életét, nem hiszek abban, hogy a gyerek bármilyen módon megoldást képes nyújtani, ha ő maga rossz irányba taszította saját magát. És ebből következően azt az elvet vallom, amit Puzsér Róbert is mondott egyszer a tévében, és ezek kemény szavak: a gyerek NEM TARTOZIK a szüleinek SEMMIVEL. Pláne az olyan típusoknak nem, akiket fentebb soroltam. Ha a gyerek felfedezi magában az ún. belső értéket, aminek elérése kemény feladat, és nem csak egy maghordozó/kihordó lesz önmaga szemében, hogy azt a sok mérget, amit szüleitől összeszedett, rátukmálja egy következő boldogtalan generációra, akkor saját magától el fog jutni arra a spirituális szintre, hogy felelősséget fog érezni utódai mellett saját szülei iránt is, és mindent meg fog tenni, hogy lelki erejéből teljen az ő ápolásukra és a velük való foglalkozásra is.Egy esetben tartom elfogadhatónak kötelességként felfogni a szülőkről való gondoskodást, ha az adott szülő saját ellátására képtelen (rokkant, súlyos beteg stb.), de egyébként példás neveltetést adott, amíg képes volt rá. Az ilyen esetben az állam feladata lenne, hogy a gondozó számára az ebből adódó terheket valamelyest kompenzálja (azt hiszem létezik olyan, hogy ápolási díj, de nagyon nehezen lehet kicsikarni). Csakhát a realitás elég gyakran azt mutatja, hogy a segélyeket nem feltétlenül rászorultsági alapon osztják.

Minden más szempontból egyébként azt mondom, ha a gyerek úgy dönt, hogy márpedig ő most elköltözik Új-Zélandra és magára hagyja a szüleit, akkor igenis menjen. Semmi önzőséget nem látok ebben. Ha anyagi támogatás kell a szüleinek, onnan is meg tudja adni, akár láthatják is egymást minden nap (ha csak virtuálisan is), ha meg rászorulnak a szülei, fogadhat nekik ápolót. Az önzőség az, amikor a kapuzárási pánikkal küzdő szülők ilyenkor elkezdenek felváltva ajvékolni, hogy “mi lesz szegény apáddal/anyáddal, annyi mindent megtettünk érted, te meg itthagysz minket, te hálátlan dög! Hát ki fogja továbbvinni a családi vállalkozást?” A gyerek úgy dönt, hogy éli a saját életét teljes felelősséggel, a szülők meg nem akarják a saját részükről a felelősséget vállalni, mert tudják, hogy a saját életük egy szarkupac. És nincs mit csinálniuk anélkül a hit nélkül, hogy ők egy komoly áldozatot vállalnak, mert belül csak üresség tátong.