Gondolatok a férfiasság körül – pár sor a kíváncsiságról és az önzésről

Amíg korábbi elmélkedésemben úgy véltem, az erő könnyen tetten érhető a nemi identitástól elszakítva is, addig a kíváncsiságot már nehezebben körvonalazom nemtelenül – önmagában. A kíváncsiság a gyermekkorban természetszerűen kialakuló tulajdonság, úgy tűnik, abban gyökerezik hogy biztos szeretnék lenni a dolgomban. Ezért aztán, ha módom adódik rá, megnézem, hogyan működik a karácsonyi dugós puska, meg a csengős mozdony. Bár ehhez mondjuk bele kell kotorásznom az atyai szerszámosládába, de volt már úgy, hogy nem lett abból baj…

A kíváncsi ember sem ismeri saját világát teljesen – de érdekli még pár részletkérdés. A világ nyílik és bonyolódik, ezért aztán egyre inkább elveszünk a részletekben. A szerencsésebbek feltalálják, hogyan kell kíváncsinak lenni az iskolai tananyagra, később még a szerencsétlenebbek is észreveszik hogy a lányok érdekes irányban kezdenek átalakulni… A kíváncsiság szükségszerűen fordítja az érdeklődést a másik nem és a partnerkapcsolatok irányába is. Hogyan ragadhatjuk meg ezen a területen a felismerhetően, karakteresen férfias kíváncsiságot? A semlegesnemű alapkérdés egyszerűen az, hogy “kellek-e én valakinek ezen a világon?” – Ennek a férfias folyománya, hogy “…és vajon neki?” – A macsó pedig úgy folytatja: “de nekem kell ő… meg ő… nameg ő is.” – És ez mind mind kíváncsiság.

Nagyon sokáig magunkra vagyunk kíváncsiak – a saját képességeinkre. Aztán jó esetben jön valaki, akire magunknál is sokkal kíváncsibbak leszünk – és amint ez a kíváncsiság is kielégül, úgy derül ki hogy érdekel-e még bennünket valami ebben az irányban, vagy többé már sohasem. Úgy hiszem ebben a témakörben itt különül el a férfias kíváncsiság a nőiestől. A férfias kíváncsiság megmarad – a nőies pedig mintha elenyészne vagy visszafognák… – Lehetséges, hogy megfontolt, praktikus stratégiaként, és az sem kizárt, hogy valódi érdeklődés hiányában… talán majd valaki megválaszolja ezt is.

Persze a világon vannak a partnerkapcsolatokon kívül is érdekes témák… és amíg úgy állunk hozzájuk hogy “nem tudom, de érdekelne”, addig vagyunk fiatalok. Az öregedett meg, aki már minden lényegesről tud mindent – de már nem érdekli.

Az önzőség… talán nem más, mint a saját fontosságunkba vetett hit.  Az önzés elengedhetetlen ahhoz, hogy megtalálja az ember a helyét a világban, de éppen annyira fontos, hogy az ebbéli túlzásokat is nyesegessék az arra illetékesek – mert úgy vélem, a gyermekkorból kinőve az erő alapozza meg az önzés lehetőségét és nem a túlfejlett éntudat… Önzővé úgy lesz az ember, hogy megunja a tőle elvárt segítő jószándékot, és azt mondja: “ÉN VAGYOK A FONTOS, mindenki más csak utánam következik” . Ezen az úton haladva hamar kiderülhet, hogy valaki megáll-e egyedül is a lábán, vagy mégiscsak rászorul a mások segítségére. Mások jószándéka gyakorta azonnal elvárja az ellentételezést is – ilyenkor alakul a helyes énképe az újdonsült önzőnek -, vagy lehet ráérős, mint a Tanú című filmben Virág elvtársnak, és ettől a fajta jószándéktól aztán téves énképzetek alakulnak ki, és omlanak majd végül össze szegény önzőben… – Tulajdonképpen önzőnek lenni jó, mert ellát az ember a tömeg feje fölött – és rossz, mert a magasból kifejezetten nagyot lehet esni. És annak, akit a médiából, a reklámok világából áradó individualista korszellem hajszol az önzésbe, még sokkal rosszabb, mert a törvényszerű csalódás után a tévére hiába haragszik…