Ki védi meg a férfiakat? – Feminizmusról és emancipációról Dr. Warren Farrell könyve nyomán

Dr. Warren Farrell művének teljes címe: “Miért nem értik a nők, amit a férfiak nem mondanak ki, avagy ki védi meg a férfiakat?” – Lélekbúvárhoz illő bonyolultságú cím. A szerzőről érdemes tudni, hogy korábban háromszor is beválasztották Amerikában a “Nők Nemzeti Szervezete” New York-i részlegének igazgatóságába. Népszerű és elismert író, tévészereplő és előadó volt mindaddig, amíg feministaként értelmezte a valóságot. Idővel azonban arra a következtetésre jutott, hogy ez a nézőpont nem kellően objektív, és a férfiak élete és társadalmi problémái is elkezdték érdekelni. Ettől a pillanattól népszerűsége drámaian csökkent, és szembe találta magát az általa “csipkefüggönynek” nevezett feminista cenzúrával.

A könyv közel harminc év tapasztalatát sűríti egybe, és nem a nők vagy a feministák szapulása a célja, hiszen Dr. Warren Farrell szerint az sehova sem vezetne, és kár tudományos hírnevet kicsinyes bosszúra fecsérelni, embereket hergelni és félretájékoztatni. Célja egy új, dinamikus Egység férfiak és nők között, amit a kommunikáció, az igazsággal való bátor és bizalomteljes szembenézés, egymás kölcsönös megismerése, megértése és szeretete jellemez.

Fontos! A könyv Amerikáról szól, ottani statisztikákat és gyakorlatokat tárgyal, nekünk viszont azért hasznos, mert sajnos a feminista módszertan itthon is terjedőben van; az ottani rossz példa sokaknak mutatott követni érdemes modellt. De mi még nem tartunk ott. Egy viszonylag konzervatív ország lakói vagyunk, és én férfiként összeteszem a két kezem ezért.

Dr. Farrell a megoldással kezd. Nem hangulatot kelt, nem leleplez és botrányt kavar, ehelyett alapos módszert javasol arra, hogy ahol az ideológiák és esetenként az öntudatosan felvállalt hazugságok (“jó cél érdekében tettük” – ez volt az ENSZ válasza a szerző azon kérdésére, tudnak-e róla, hogy a férfiak és nők munkával töltött idejéről szóló adataik hamisak. Az 1995-ös, “Jelentés az emberi fejlődésről” című felmérésük számos adatát hamisították meg, pl. a “A nők több órát dolgoznak, mint a férfiak” című grafikont.), tehát ahol ezek a hazugságok a legnagyobb kárt tették: a magánélet és a család, a párkapcsolat terén kell elkezdeni lelki munkát végezni.

Tömören négy egyszerű, de mégsem könnyű lépést javasol a szerző a magánéleti problémák rendezésére. Időt adni az őszinte beszédnek. Megfelelően adni azt: négy elismerés között egy kritika – hasonlóan ahhoz, ahogyan kristálycukorba rejtették szüleink a keserű pirulát még régen. Megfelelő környezetet teremteni, ellazult hangulatot, és ezt végig megerősíteni, fenntartani. Mindent megbeszélni, akkor is, ha a mélyülő szeretet szeretkezésbe vált. Gondolom ez még vonzóbbá teszi a tisztánlátás növekedését, hiszen nem csak az igazságról van szó, hanem az annak nyomán kibomló szeretetről is. Ne maradjanak tisztázatlan pontok, mert ezek mérgezni fognak. A takaró alatt, vagy tusolás után vissza lehet térni a listába szedett megbeszélnivalóhoz. Négy elismerés, egy kritika! És bátorítani a kritikát adót, hogy készek vagyunk el- és befogadni az ő igazságait, egyben terelgetni, hogy azt a legkönnyebben elfogadható módon adja.

¤ ¤ ¤ ¤ ¤

Eddig volt könnyű dolgom a könyvről beszélve. Fent összefoglalt magánéleti tanácsadást követően Warren Farrell a feminizmus hatására kialakult társadalmi helyzet objektív feltárására tesz kísérletet. Kifejezetten csüggesztő élményem volt, – olyannyira, hogy néha még azon is elgondolkodtam, folytassam-e az olvasást – hogy Dr. Farrell szavai nyomán egyre csak újabb és újabb problémarétegek tárulnak fel. Rémisztő szembenézni azzal, hogy a gazdag, felszabadult Amerikában a férfiellenesség mennyire beépült a köztudatba és sokszor már teljesen öntudatlan folyamatok mentén is kifejti hatását. Elképesztő, hogy szokássá vált férfiakat hibáztatni még olyan dolgokért is, amelyeket a földi- és emberi természet alaptörvényei tesznek szükségszerűvé és lényegében mindenkire érvényesek, nemre, korra, vallásra, bőrszínre tekintet nélkül. Csak egyetlen példaként: a férfiak több pénzt keresnek, mert nagyobb teljesítménykényszerben élnek, mert veszélyesebb munkákat vállalnak, mert több munkaórát szentelnek a munkájuknak. Ennek lehet köze a nemükhöz – de csak annyiban, hogy eleve vonzzák őket a keményebb kihívások. A női munkakörökben sokszor nehezebben számon kérhető, hogy pontosan mennyi is az effektív munka, és mennyi a kávézás közbeni trécselés. A nők általában könnyebb, kevésbé kimerítő feladatokat vállalnak, olyanokat, amelyek fontosak, de termelékenységük és profitjuk egyaránt kisebb mértékű. Fontos munkák ezek, de megtérülésük hosszú távú, és a társadalom részéről jelentős bizalmi tőke befektetését igényli. A nők a túlórák területén is kevésbé vehetők igénybe – nem lustábbak: egyszerűen várja őket az otthoni műszak, amiért pénz nem, de élhető élet a jutalom.

Nézzük napjaink valóságát a férfiak oldaláról!

Otthon

Ma elterjedt nézet, hogy a nők ugyanannyit dolgoznak a munkahelyükön, mint a férfiak, ám utána még a háztartás és a gyereknevelés terhe is rájuk vár. Az igazság azonban az, hogy bár többdimenziós szerep jut a nőknek, de a férfiakra a házon kívül sokszor aránytalanul, akár heti 11 órával több munkaóra jut, és átlagosan két órával többet is utaznak. Mindeközben ők is besegítenek az otthoni munkákban és a gyerekek körül is. De ezt a kutya sem veszi figyelembe, még ők sem. Így tökéletesen látens marad. Teszik a dolgukat abban a ki nem mondott reményben, hogy cserébe elismerést és szeretet kapnak, ám többnyire csak elégedetlenséget és egyre magasabb elvárásokat. Tény, hogy egymás teljesítményét egyik nem sem szereti elismerni.

Dr. Farrell a férfiak háztartáshoz és otthonhoz való hozzájárulásával kapcsolatban 50(!) olyan kategóriát mutatott ki, amelyek tipikusan férfimunkák. Nem 50 feladatot: 50 kategóriát, amelyek mindegyike még 4-5 további konkrét teendőre bontható. Ilyen pl. karbantartás, apróbb villanyszerelés, festés, bútorkészítés, bútorok arrébb helyezése, kerítéskarbantartás és építés, családi autó gondjának viselése, gyerekek szabadidejének lekötése, vészhelyzetek elhárítása, például éjjeli gyanús zaj esetén baseball ütővel testi épség és élet kockáztatásával megnézni mi történt, miközben a feleség az ágyban izgul a férjéért, és még sorolhatnám hosszan…

A rettegett CSBE

Vagyis Családon Belüli Erőszak. Én most csak érintem. Antifeminista szerzők bővebben és alaposabban is feldolgozták már a témát, például Deansdale itt a Férfihang.hu-n. Számomra nagy meglepetés és meghökkentő élmény volt, hogy Farrel doktor nagyon sokszor szinte szóról-szóra ugyanazt írja le, amit például ezekben a Férfihang cikkekben korábban olvashattam. Bár soha nem kételkedtem Deansdale szavahihetőségében, de más bízni, és más objektíven látni, hogy egy független, hiteles forrás ugyanazokat a már ismert adatokat idézi állításai alátámasztására. Itt csak szemezgetek. A független vizsgálatok eredményei (melyek a feminista csipkefüggönyön rendre fennakadnak, vagy nyilvánosságra kerülnek, de a felmérés “férfi” szava helyére “nő” kerül) megmutatják: a kapcsolaton belül a két nem egyformán erőszakos, sőt, a nők kicsit erőszakosabbak. Összességében elhanyagolható mértékű az eltérés, de bizonyos erőszak-típusoknál, pl. eszköz- és fegyverhasználatnál egyértelmű. Nem, a nők nem feltétlenül démonok, csak ellensúlyozzák a férfiak testi fölényét. Amit aztán a legtöbb férfi sportbalesetnek állít be, és bizony a kutya nem vizsgálódik tovább, legfeljebb a szomszédok sutyorognak…

Tény, hogy a média a férfi agresszor – női áldozat témákra ugrik. A bíróságok és a lakosság (nem csak a női fele!) enyhébbnek ítéli meg azt az esetet, ha nő öli meg a férjét, mint fordítva. Tamási Erzsébet, az elismert kriminológus is említi a tényt, hogy az a férfi, aki bevallja, hogy családon belüli erőszak áldozata, a megszégyenítés komoly veszélyének teszi ki magát. Holott elvárjuk egy férfitól, hogy nagyobb testi erejét ne használja egy nővel szemben, de ha egy nő visszaél ezzel a társadalom által szavatolt lovagiassággal, közröhej tárgya lesz a férfi. A női agresszorral szembeni önvédelem sem egyszerű eset, hiszen egy eldurvuló dulakodásban könnyű akár komolyabb sérülést is okozni, amelynek eredménye gyakran – az önvédelem jogossága ellenére is – a lelkiismeretei válság, hiszen minden ellenkező híreszteléssel szemben van lelkiismerete a férfiaknak is. A 22-es csapdája? Ha ütsz: vesztesz, ha nem ütsz: vesztesz.

A férfiaknak áll a világ – hisszük. Feminista polgártársaink szeretik ezt láttatni, hiszen az önállósodás korában is rendkívül jó taktika a nőket áldozatnak beállítani, és ebből tőkét kovácsolni. Valójában több férfi hal meg családon belül erőszak áldozataként, mint nő. A nő gyakran mérgez, bérgyilkost fogad fel, megkér valakit, hogy intézze el helyette a piszkos munkát. Például akadt olyan tanárnő is, aki szexet és pénzt ígért két fiú tanítványának, ha férjét megölik. Bár nem szeretnék kirívó esetekből messzemenő következtetéseket levonni, de az mindenképpen szembetűnő, hogy a női módszerek sokkal nehezebben felderíthetőek.

Úgy tudjuk, hiszen feminista hangadók jól felvilágosítottak: a férfi bátor – a bántalmazó kapcsolatból inkább kilép a világba, otthagy mindent, új életet kezd egy fiatal szeretővel, mindent visz. A valóság azonban az, hogy a legtöbb férfi fél kilépni a kapcsolatból, mert azzal a gyerekeit veszélyezteti, akiket megvédeni többé már esélye sem lesz, pedig erre szükség lehet, mivel egy bántalmazó feleség általában bántalmazó anya is; az otthonát, a szakmai hírnevét, emberi méltóságát, személyi szabadságát teszi kockára,  hiszen a bíróság sokszor kifizethetetlen asszony- és gyerektartást ítél meg, aminek egyenes következménye a börtön… És onnan merre vezet további út a társadalomban?

Hölgyeim és uraim! A legtöbb férfi nem dúsgazdag playboy ügyes házassági szerződéssel a zsebében, hanem egy többé-kevésbé őszinte fickó, aki hitt a házasságában, a szeretett nőben és a családjában. És meddig bírja a gyerekei nélkül egy kis albérletben, a régi jól menő munkája nélkül, miközben a barátai is sorra lemorzsolódnak?

¤ ¤ ¤ ¤ ¤

A szerző a fentieken túl még hosszan tárgyalja az amerikai médiában szüntelen jelen lévő pozitív, de rövidlátó elfogultságot a nőkkel szemben, az adatok egyoldalú bemutatását, a pirruszi győzelmet, amit aratnak – hiszen áldozatiságukról meg lehetnek győződve, sajnáltathatják is magukat, de közben pont az igazi erőforrásoktól esnek el, amelyek hosszú távon segíthetnék őket. Például a férfiak bizalmától, akik immár nem akarnak nősülni, elköteleződni. Amiért persze megint ők a rosszak, holott egy házasságnak a férfi számára is nyújtania kellene valamit – talán tiszteletet, alkalmanként őszinte hálát, az intimitás közegét. És nem pedig a vég nélküli bűntudatos robot helyszínét. Furcsa fintora a sorsnak, hogy egyes munkaadók a nőknek juttatott plusz jogok és diszkriminatív védelem miatt egyre kevésbé mernek nőket alkalmazni, így válik a szükségtelenül erőltetett védelem egyre növekvő kiszolgáltatottsággá.

¤ ¤ ¤ ¤ ¤

Azt hiszem, a könyv számos fontos felvetéséről sikerült szót ejtenem, de kikívánkozik belőlem néhány személyes gondolat is. Nem titkolom: érzelmileg mélyen érint és sebez a nők tőlünk való tömeges elfordulása, ellenségeskedése; mindaz ahogyan egyre többen ülnek fel közönséges hazugságoknak és ostoba tévedéseknek.

Egy személyes kérdést hadd tegyek fel most: Mit kellene szeretnem az emancipációban és a feminizmusban, azok mai állása szerint?

Problémáink megoldására nincs más recept: nem bekebelezni kell a másikat – egyik nemnek sem -, hanem hidakat építeni, néha elviselni, odafigyelni, és közben magunkat is képviselni. Így van esély egy új, növekvő egyensúly megvalósítására, boldogabb nemzedékek felnevelésére, és annak mélyebb megértésére is, hogy miért vagyunk mi férfiak és nők a Földön, hogyan és miért jó együtt.