A kibírhatatlan szent férfi, és csendes társai

Vincent valójában nem létezik. Theodore Melfi találta ki, a St. Vincent című vígjáték forgatókönyvírója és rendezője. De nehéz lenne velem elhitetni, hogy amiről írt, és amit megalkottak a kollégáival, annak semmi köze nincs a valósághoz. Beszélgessünk a hétköznapi férfiakról!

Nem mesélem el az egész filmet, csak azt, ami ahhoz kellett, hogy lendületet adjon a további gondolataimnak. Nos, ő itt alul, Vincent. Vietnámi veterán, aki kimondja, amit gondol, és úgy véli mindenkinek elég erősnek kell lennie, hogy bírja az Élet gyűrődéseit, és szent kötelességének tartja, hogy ha úgy alakul: ő is gyűrjön egyet másokon.

Vincent gyarló ember: iszik, cigarettázik, egy szemétdomb tetején él és Daka-t, az orosz prostit rendeli magához rendszeresen. Notóriusan játszik és veszít a lovin, így aztán tartozik a banknak, a maffiának, mindenkinek, kivéve a szomszédait és a barátait. Ám, ahogy a film egy másik kulcsszereplője, Olivér a film vége felé jellemzi, ő nem csak ennyi. A vézna, gyenge és kiszolgáltatott kisfiút egyszer megvédi, aztán pedig megtanítja, hogyan védheti meg önmagát. És ahogyan lenni szokott, miután Olivér kivívja a nála erősebb fiú tiszteletét (jól orrba vágja), barátok lesznek. Így megy ez, egyszerűen a fiúknak néha el kell dönteniük, hogy hol a helyük a hierarchiában. Nem baj, ha hátul, de azért is tessék megküzdeni. Igaz kényszerből, de Vincent törődik Olivérrel, és a fiú ezért megszereti,  igyekszik az öregember életének mélyére leásni. Háborús kitüntetés kerül elő, melyet akkor kapott,  amikor a vietnámi háborúban egy kegyetlen csapdából két tisztet mentett ki;  és előkerül a történet alzheimeres feleségével is, akiről már nem tudott gondoskodni, és egy otthonba vitette, de látogatta, és mindig ő mosta a szennyesét. Nem akart lemondani arról, hogy törődjön azzal a nővel, aki neki ajándékozta több, mint a fél életét. Az utolsó években a még mindig szép idős hölgy meg sem ismeri, és ő orvost játszik, hogy az asszony értse, miért megy hozzá rendszeresen. Egy pillanatra, amikor őszirózsákról beszélgetnek, a férfi elsüt egy viccet, és az asszony nevetve megjegyzi: “Mindig olyan vicces voltál, Vin!” De nem, nem tér vissza, és amikor meghatódott férje megszorítja a kezét, és megcsókolja, zavartan húzódik el tőle. És ezt egyszerűen tudomásul kell venni…

Vincent igazi csemegékkel traktálja macskáját, míg ő rendszeresen szardíniát eszik. Megszokta, hogy a legjobbat adja azoknak, akiket szeret. Nyilvánvalóan ezért lop gyógyszert is, mikor a felesége ellátását már nem tudja fizetni. Egyszerűen túl jó és drága az otthon. Nem a feleségének, hanem az ő pénztárcájának. Az agyvérzést, és a küzdelmet a beszéd, a mozgás képességének visszanyeréséért akár már ne is írjam, hiszen mindenki megbetegszik élete során, nem igaz? Ezalatt hal meg a felesége, és ő már csak egy urnát kap az otthontól.

Nos, amivel az elején kezdtem, az is mind igaz: Vincent egy menthetetlen szélhámos trotli… és egy szent… A film férfisorsok tucatjait idézte fel bennem és megértettem, hogy nem kell a filmek fantáziavilágába utazni, hogy efféle hétköznapi, gyarló szentekkel találkozhassunk. Emlékszem Zoli bácsira, aki már nem él köztünk. Körülbelül egy fél évszázadon át volt cukorbeteg, és hordozta ennek minden terhét. Gyerekkorában az alacsonyabb önértékelést, hiszen ő nem volt olyan egészséges, mint a többiek. Haláláig nem tudta igazán elhinni, hogy nem ér kevesebbet másoknál. Soha nem volt káros szenvedélye, illetve a cigaretta, amit ő képes volt egy nap alatt letenni. Időnként abszurd módon féltékeny volt, de nem volt pokol mellette az élet, tudom, mert ismertem a családját. Sokáig volt rokkantnyugdíjas és megtanult együtt élni az egyre inkább életveszélyessé váló betegséggel. Egyedül felépített egy telki kis házat, pedig iszonyú kemény munka volt például egyetlen gumiszalag segítségével az összes, a felső szintet tartó betongerendát a helyére tenni mindvégig a keskeny fal tetején járva… Amikor a cukorbetegségtől immár vakon, nem tudott hasznára lenni a családjának, csak állandó terhet jelentett a feleségének, és úgy tűnt, sejtette, hogy az asszony testvérei összesúgnak időnként a háta mögött, noha minden bizonnyal igen hosszú ideig állt sorba a keresztjéért.

Eszembe jutott Jóska bácsi is, akit kevésbé ismertem, de amikor az unokájának szüksége volt rá, a felesége unszolására kiköltözött (persze együtt, közösen) a hétvégi házba, aminek cékán volt az oldala és egy ósdi vaskályhával fűtötték. Aztán rögtön utána emlékezetembe villant Vendel bácsi, aki semmi különöset nem csinált, csak pont azt, amit rengeteg korabeli férfi. Felnőtt, elvitték katonának, orosz hadifogoly volt, na jó, a halottak között azért nem olyan sokan töltöttek el egy éjszakát nagybetegen, hogy reggelre úgyis meghal. Mégsem halt meg. De azt, hogy mi az éhség, azt nagyon megtanulta. “Még a mohos keresztfát is, azt is megettük volna” – szokta mondogatni. Nem állítom, hogy ettől jobban tudom, mennyire éhezhetett, de egy mohos keresztfa már pízlik, és moha is nő rajta, szóval gondolom, haraphatónak és emészthetőnek tűnik; felcsillan a képtelen remény, hogy jóllakhat vele az ember. Amikor visszatért, csak dolgozott és dolgozott…  Emlékszem egyszer a szomszédai mentették meg az ÁVO -tól, mert kicsúszott a száján egy szónoklat közben, hogy a szónok hülyeséget beszél a Szovjetunióról, mert ő járt ott, és bizony nem az van, mint amit az az ember mond. Már nem tudom, kinek a biciklijével menekült el… Nem éltek könnyen, mégis mindig volt tüzelő, mindig lehetett használni a falusi vécét, pedig nem volt csatorna, azt ki kellett merni. És nem a nőnek. Bár az állat karácsonykor is éhes és szomjas, mégis mindig volt az udvarban jószág, és aztán volt disznóölés. Röpke emlék a távoli múltból: egyszer gyermekkoromban náluk találtam úgy harminc tojást egy rejtett tojóhelyen, amire valamiért még ma is büszke vagyok. És volt bor is, pedig a szőlő igazán munkaigényes növény, és a hegy két faluval arrébb volt…

Tele van a hétköznapok rögvalósága ezernyi figyelemre méltó férfisorssal, és ha csak egy pillanatra rájuk nyitjuk szemünket, feltűnhet, hogy mennyi áldozat árán teszik a dolgukat ezek az emberek a környezetükért. Mégis úgy tűnik senki sem tud megválaszolni egy egyszerű kérdést a férfiakkal kapcsolatban: Miért olyan észrevétlenül természetes, ha egy férfi minden emberi gyarlósága ellenére is jó és gondoskodó?