A nemi kvótákról

A feministáknak egyes fejlettebb, nyugati államokban már sikerült kvótákkal elérniük, hogy a politikai és a gazdasági élet vezető pozícióinak egy részét kifejezetten a nők számára tartsák fenn. Ez persze az ő nézőpontjukból a leggyorsabb és leghatékonyabb eszköz a nők és a férfiak egyenlősítésére; ilyen módszerekkel pár év leforgása alatt drasztikusan növelni lehet a női közép- és felsővezetők arányát a munka vagy a politika világában. A kvóta-párti országok között természetesen ismét egy menthetetlenül feminizált skandináv állam, Norvégia áll az élen, ahol az állam kötelezi a vállalatokat (azokat a cégeket, amelyek nem tarják be a törvényt felszámolják) arra, hogy vezető pozíciók 40%-át nőkkel töltsék be.  Norvégia példáján felbuzdulva többek közt Spanyolországban, Hollandiában, Franciaországban, Izlandon, Belgiumban és Olaszországban is hasonló törvényeket fogadtak el. Igaz, az említett országokban még egy alacsonyabb aranyszámmal dolgoznak (általában 25%), de ahogyan azt a norvégok is tették, ezekben az államokban is folyamatosan fogják emelni a kvótát. Ami azonban ennél is aggasztóbb, hogy az EU vezetői is a feministák oldalára álltak, és közleményben felszólították a tagállamokat (így Magyarországot is), hogy maguk is alkossanak hasonló törvényeket.

A feministák persze nem győzik dicsérni ezeket a kezdeményezéseket. Érvelésük szerint ugyanis manapság nem az érdem vagy a tapasztalat hiánya, hanem a nőkkel szembeni sztereotípiák és a nőgyűlölet (magyarul: a mesebeli gonosz patriarchátus) gátolják a nők előmenetelét, és hogy az említett kvóták csupán ezeket előítéleteket hivatottak ellensúlyozni. Sőt, szerintük a nők a maguk nőies hozzáállásukkal és képességeikkel a férfiaknál amúgy is sokkal hatékonyabban és jobban tudnak vállalatokat vagy akár egész országokat vezetni.

A Michigani Egyetem egy nemrégen megjelent tanulmánya hosszan foglalkozik az ellentmondásos norvég törvénygazdaságára kifejtett hatásaival. Bevallom őszintén, nem vagyok közgazdász, de azt még az én hiányos tudásommal sem nehéz megérteni, hogy a kvóta bevezetése rendkívül súlyos negatív következményekkel járt. A törvény miatt a vállalatok kénytelenek voltak a sokkal tapasztaltabb, idősebb férfi kollégák helyett fiatalabb, tapasztalatlanabb nőket előléptetni vagy alkalmazni, ami természetesen oda vezetett, hogy ezek a friss női vezetők frissen szerzett pozíciójukban nem tudtak olyan magas színvonalon és hatékonysággal dolgozni, mint korábban férfitársaik. Igaz, a vállalatok igyekeznek felzárkóztató tréningekkel javítani a helyzeten, de ezek a programok is csak lassan képesek orvosolni a problémát, arról nem is beszélve, hogy ezzel is folyamatosan pénzt és időt veszítenek a vállalkozások. Sok esetben áthidaló megoldásként a vállalatok növelik dolgozóik számát, csakhogy eleget tudjanak tenni a rendelkezések által kiszabott kvótának. Még az is előfordul, hogy egy-egy nő több pozíciót is betölt, ami pedig a vezetői struktúra összezavarodásához vezet. A hatékonyság csökkenése, a költségek növekedése  magától értetődően vezet a bevételcsökkenéshez és a cégek eladósodásához. Nem is csoda hát, hogy a tanulmány a kvóta-rendszer bevezetése ellen foglal állást.

De még ha a fent említett rövidtávú gazdasági hatásokat figyelmen kívül is hagyjuk, a hosszú távú társadalmi következmények jóval aggasztóbbak. Valóban akkor járunk-e el a legbölcsebben, ha a képességek és eredmények helyett, a nemük alapján választjuk meg a politikai és gazdasági vezetőinket? Hogyan fog a társadalmunk továbbfejlődni, ha az emberiség egyik felét jogi privilégiumokkal halmozzuk el? Hogyan szolgálja a nemi egyenlőség ügyét egy olyan jogszabály, mely csak az egyik nemet korlátozza? Tegyük fel, hogy a törvények hatására sikerül a nők arányát feltornáznunk 50%-ra az üzleti és politikai életben. Mi gátolja meg, hogy ne a nők kerüljenek többségbe? A nők természetükből adódóan amúgy is hajlamosabbak az összetartásra. Mi gátolná meg a feminizmus jegyében felnevelt nőket abban, hogy saját feminizált barátnőikkel töltsék be a különböző pozíciókat? Vagy talán a nők mentesek mindenfajta nemi sztereotípiától és preferenciától, pláne, ha ezeket igyekszik a feminizmus minél jobban felerősíteni?

A helyzet talán még ennél is szomorúbb az Egyesült Államok felsőoktatásában, ahol a feministák a nemi egyenlőség nevében hasonló kvóták bevezetését szorgalmazzák. Felmerül a kérdés, mit kifogásolhatnak a feministáknak az amerikai felsőoktatásban, ha az amerikai frissdiplomások lassacskán 60%-a nő? De mint tudjuk, aki elég kitartóan keres, az bizony szokott is találni valamit. Az amerikai feministák az úgynevezett STEM-tudományokat (Science, Technology, Economics, Mathematics, tehát magyarul: természettudományok, technológia, közgazdaságtan, matematika) vették célba, ahol még mindig a férfiak alkotják a hallgatók többségét. Véleményük szerint megengedhetetlen, hogy amíg a többi karon sikerült elérni a nemek egyenlőségét (értsd: többségbe kerültek a nők), addig ezek a szakok még mindig a „patriarchátus fellegváraiként” szolgálnak. Nos, egyfelől ez nem igaz, hiszen egyes természettudományi szakokon (például a biológián) már most is a nők vannak többségben, másfelől oltári nagy ostobaság a nemük szerint méricskélni a hallgatókat, hiszen kedve szerint jelentkezhet bárki ezekre a karokra is és azonos feltételek mellet méretik meg.

Egyáltalán mivel indokolják meg ezeket a szabályozásokat? A feministák megint előhúzzák retiküljeikből a nők elleni sztereotípia-kártyát?  Az egyetemeknek, főiskoláknak is elemi érdeke, hogy ígéretes férfiak és nők(!) tanuljanak az ő karaikon. Ugyan mi hasznuk származna abból, ha reményteli női tehetségeket utasítanának vissza pusztán nemük alapján? Arról nem is beszélve, hogy Amerikában, ha apucinak van pár milliója, bármelyik főiskolára beírathatja az ő kis hercegnőjét. Vagy talán az amerikai egyetemek nem fogadnak el pénzt lányos apukáktól? S akkor nem is említettük meg azokat a női diákszervezeteket és kizárólag nőknek szóló ösztöndíj programokat, melyek mind a nők egyetemi felvételét és hallgatói életét hivatottak megkönnyíteni. Emellett persze működik még a feminizmus propagandagépezete, mely gőzerővel buzdítja a fiatal nőket a diploma megszerzésére. A nők egyetemi, főiskolai tanulmányainak társadalmi támogatása pedig természetesen azt eredményezte, hogy míg az ő arányuk töretlenül nő a felsőoktatásban, addig a férfiaké folyamatosan csökken. Megjegyzem, már Magyarországon is ez helyzet. Még a doktori programokban is többségbe kerültek a nők!

Minden józan, épelméjű ember tényként fogja fel, hogy az egyének pályaválasztását elsősorban a különböző tudományok és munkakörök iránti érdeklődésük határozza meg. Az egyetemi vagy főiskolai felvételi sikere pedig majdnem kizárólag a jelentkezők tehetségétől és szorgalmától függ. Ebből következik, hogy a nők nem azért vannak alulreprezentálva a STEM-karokon, mert valami gonosz láthatatlan hatalom meggátolja a bejutásukat, hanem azért mert a nők többsége – egyelőre – nem érdeklődik ezen tudományok iránt. Azonban a feministák természetesen nem érik be ezzel a magyarázattal, és mint oly gyakran a férfiakat és a társadalmat okolják egyes nők jó-rossz döntéseiért. Sajnálatosan “Samu bácsi” – aki már több éve összebútorozott a feministákkal – minden józan megfontolást sutba dobva a rózsaszín amazonoknak adott igazat, és manapság gőzerővel igyekszik nyomást gyakorolni az amerikai felsőoktatásra, hogy kvóták bevezetésével növeljék a női hallgatók arányát a STEM-szakokon.

Ahogyan a gazdasági kvóták esetében, úgy itt sem gondoltak bele a nemi egyenlőség harcosai, milyen következményekkel járhat az ő kis keresztes hadjáratuk, vagy egész egyszerűen nem érdekelte őket. Gondolom, nem nagyon izgatja a feministákat, hogy ezekkel a kvótákkal csupán azt érik el, hogy a sokkal motiváltabb és tehetségesebb férfi jelentkezők helyett, a felsőoktatási intézmények a jövőben kénytelenek lesznek gyengébb képességű női pályázókat felvenni. Igazából nem is tudom eldöntetni mi a rosszabb, az hogy a feministák önös érdekből férfiak ezreinek sorsával játszanak, vagy hogy az eddigi tehetség és érdem alapú felvételi rendszer eltörlésével a gazdaság és a tudományok fejlődését hátráltatják. S ugyan mi fogja a nőket szorgalomra, tanulásra, munkára ösztökélni, ha a törvényeknek „hála” minimális erőbefektetéssel is diplomához, álláshoz juthatnak?

Itt már nem a nemek közti egyenlőségről van szó! Ugyan milyen jó szándékú, racionális ideológia szorgalmazhat olyan törvényeket, melyek a társadalom egyik felét privilégiumokkal halmozzák el, míg a másik felét korlátozzák? Úgy tűnik, a feministáknak nem lelkiismereti kérdés, hogy míg a nők számára biztosítják a férőhelyeket a felsőoktatás és a munka, politika világában, addig a férfiakat jogtalanul megfosztják ezektől a lehetőségektől. De ez nem meglepő, hisz számukra nem a nemek egyenlősége a fő cél! Ők bizony ennél többet akarnak. Nem véletlen, hogy a feministák annyira érdeklődnek a felsőoktatási intézmények, a politika és a gazdaság világa iránt. Ugyanis a nemi egyenlőség harcosai rájöttek, hogy ha ezeket a területeket sikerül befolyásuk alá vonniuk, tulajdonképpen bármit elérhetnek. Gondoljunk csak bele. A felsőoktatási kvóták kiegészülve, a nők tanulmányait elősegítő programokkal ki fogják termelni azt a diplomás, feminista gárdát, amely szépen lassan a politikai és gazdasági kvótáknak hála kiszoríthatja a férfiak jó részét a döntéshozó pozíciókból. Erre a politikai-gazdasági lobbi-csoportra alapozva, pedig a későbbiekben akár további kedvezményeket harcolhatnak ki a nők (értsd: saját maguk) számára. Sokaknak mindez csupán paranoid képzelgésnek tűnhet. Az állítólagos patriarchátus, állítólagos aranykorában a többség persze nem tekinti fenyegetésnek a feminizmus célkitűzéseit. A korlátolt politikusok és férfiak pedig kezük-lábuk törik, hogy a nőknek (a női szavazóknak és az őzike-szemű barátnőknek, feleségeknek) kedvezzenek.

Ez az egész ügy tragikus. Tragikus, mivel sokkal civilizáltabb, mérsékeltebb megoldásokkal is orvosolni lehetne a nemek közti státuszkülönbségeket. Vegyük példának a már említett nőknek szóló programokat, továbbképzéseket és egyesületeket.  Tény, hogy ezek a kezdeményezések bizony nem kis előnyt biztosítanak a nők számára a pozíciókért és férőhelyekért vívott küzdelmükben, amellyel persze a fair-play ellen vétenek. Azonban ezek a megoldások legalább nem a férfiak ellen irányulnak, nem erőszakos, törvényi úton akarják eltávolítani a férfiakat a vezető pozíciókból, felsőoktatásból, s ezekkel a módszerekkel legalább egy felkészült, elhivatott női gárda szállna harcba a férfiakkal a politika és gazdaság világában.

Ez az egész engem – mint sokakat már előttem – nagyon emlékeztet a két világháború között Magyarországon bevezetett zsidótörvényekre. Ott is kvótákkal kívánták megszabni, hogy egy embercsoport hány százalékban képviseltetheti magát a tekintélyesebb, befolyásosabb pozíciókban. Hány zsidó kerülhet be az egyetemre, hány zsidó lehet orvos, igazgató vagy politikus. Manapság pedig valami hasonlónak lehetünk szemtanúi akkor, amikor a feministák szintén törvényerővel akarják meghatározni, hogy hány férfi juthat be a parlamentbe, az igazgatótanácsokba vagy a felsőoktatási intézményekbe. Csakhogy, míg a zsidótörvényeket a társadalom nagy része – érthetően – megvetéssel kezeli, addig a feminista kvótákat a fél világ éljenzi, köztük ostoba férfiak tízezrei. A feminista agymosás nagy vívmánya, hogy képes elfogadtatni az ehhez hasonló igazságtalanságokat a szűklátókörű emberekkel.

Nem szeretném, ha félreértene bárki is. Nem akarom a nőket visszaküldeni a konyhába, de azt sem szeretném, ha tehetséges, fiatal férfiaknak kellene megfizetniük az egyenlőségük árát. Szerintem a jövőben természetes módon így is, úgy is létrejön az egyensúly a két nem között, jogszabályok nélkül is. A feministák türelmetlensége viszont olyan törvényeket fog eredményezni, melyek a beavatkoznak a nemek közötti státuszkülönbségek természetes kiegyenlítődésbe, ellentétet szítanak férfiak és nők között, és melyektől igencsak nehéz lesz majd megszabadulni a jövőben. Nem törvények kellenek nekünk, hanem tehetséges, okos, céltudatos nők, akiknek nincs szükségük különleges segítségre céljaik eléréséhez, és akiket tudásuk és érdemeik alapján bízhat meg a társadalom a politikai és gazdasági élet vezetésében való közreműködéssel.

A cikkbe beágyazott videó szerintem mindennél jobban szemlélteti a feminista és az említett önálló, „potens” nő közötti különbséget. Bár erős angoltudás ajánlott a mondanivaló megértéséhez, de ha valaki nem is nézi meg a teljes felvételt, azért javaslom, legalább az 5:35–6:10 közötti részre szánjon egy kevés időt. Igazán jót mulathatunk a feminista vitapartner freudi elszólásán. Egy kis játék a videó megtekintése előtt: a vitatkozó két nő közül az egyik egy volt miniszter, a másik pedig a brit Cosmo szerkesztője, vajon melyikük feminista?

Véletlenül bukkantam rá a csatolt videó egyik utórengésére, és nem állhatom meg, hogy pár megjegyzést ne fűzzek hozzá. Szóval, egy nappal a vita után kvóta-párti amazonunk saját magazinjában megjelentetett egy cikket, melyben elismerte ugyan előző napi vereségét, viszont ennek ellenére be akarta bizonyítani, hogy mégis neki van igaza. Nem akarok rosszindulatúnak tűnni, de az az érzésem, hogy a hölgy csupán egy olyan közönséget akart találni, amely a változatosság kedvéért neki ad igazat. Lássuk hat pontba szedve, hogy szerinte miért van mégis szükségünk a kvótákra:

• Mert bizonyos cégek még most sem hajlandóak növelni a női vezetők arányát. Kevés a női nagykutya ezért kényszeríteni kell a cégeket, hogy több legyen.
• Mert noha bizonyos cégeknél nőt a nők aránya az igazgatótanácsban, a döntéshozó pozíciókat még mindig inkább férfiakkal töltik be. Nem csoda, mindenki hatalomra vágyik. A férfifölény – bizonyos tanulmányok szerint – egyenesen káros a gazdaságra. Nos, fentebb bemutattuk, hogy a kvóták hogyan hatnak a gazdaságra.
• Talán ez a legvisszatetszőbb érv mind közül: azért kellenek a kvóták, mert a tanulmányi eredményeik alapján a nők tehetségesebbek, mint a férfiak, s emiatt a nők megérdemlik a jobb állásokat. Csak azért mert az oktatási rendszer (női többség a tanári karban, feminista propaganda, fiúk igényeivel szembeni közöny) jelenleg inkább a lányoknak, nőknek kedveznek, ki kellene zárni a férfiakat a vezető pozíciókból? Ez a felvetés nem csak igazságtalan, de még ostobaság is. Kérdem én, mit számít a tanulmányi eredmény, ha nincs mögötte tapasztalat? Vagy talán minden frissen végzett nőnek rögtön fel kellene ajánlani a miniszteri, elnöki széket csak azért mert egy bizonyos elvek alapján összeállított felmérésen jobb eredményt ért el korabeli férfitársainál?
• A tudatalatti előítéletek. Ezért nem veszik be a fiúk a lányokat a Monopolyba, és nem lehet velük úgy játszani, mint a fiúkkal. A cikkírónő megemlíti, hogy a női kolleginákkal nem lehet pl. úgy bratyizni vagy akár golfozni, mint a férfiakkal, ezért mellőzik őket az előléptetésnél. Mondjuk, szerintem a cégnek csak hasznára válik, ha a vezetőségi tagok jóban vannak egymással. Amúgy fordított esetben szerintem a nők ugyancsak olyanokkal vennék körül magukat, akikkel jól megértik egymást, magyarán más nőkkel.
• Kellenek a kvóták, mert az élet rövid és még 70 évet kellene várni arra, hogy szerinte elérjük a „valódi” egyenlőséget. Tipikus „adj Uram, de rögtön”- hozzáállás. Maguk a feministák is elismerik tehát, hogy jó úton haladunk, csak nem bírják kivárni az eredményeket. Ők még a saját korukban, egyetlen huszárvágással akarnak megszabadulni a patriarchátustól és jó pár férfitől.

Tény s való, hogy a nők alulreprezentáltak a gazdasági és politikai vezetésben, és részben talán tényleg a nőkkel szembeni előítéletek okolhatóak ezekért a körülményekért, viszont azzal is tisztában kellene lennie mindenkinek, hogy a kvóták bevezetése számtalan negatív következménnyel járhat, viszont erről a feministák nem hajlandóak tudomást venni. Eltekintve a férfiak érdekeitől, vajon mennyiben segítik a nők teljes emancipációját olyan törvények, melyek akaratlanul is elismerik a nők tehetetlenségét? Gondolom, sok tisztességes nőnek sértené az önérzetét, ha gyermeknek néznék, aki csupán „görbe” úton, az állam alamizsnásaként szerezhet vezetői pozíciót. Arról nem is beszélve, hogy a kvóták bevezetése egyértelműen a nők elleni előítéletek terjedéséhez járul hozzá, hiszen ennek hatására sok férfi számára tűnik úgy – joggal –, hogy a nők képtelenek saját erejükből karriert építeni. Véleményem szerint kétféleképpen lehet orvosolni a feministák panaszát. Vagy engedünk a kvóta követeléseknek és súlyos terheket rovunk a társadalomra, gazdaságra; vagy inkább hagyjuk, hogy a nők saját erejükből bebizonyítsák, hogy könyöradományok és diszkrimináció nélkül is képesek megállni a maguk lábán. Tömören úgy hangzik a megválaszolandó kérdés: látszat egyenlőségre törekedjünk, vagy valódi egyenlőségre?

Források: