Kedvesem

Amikor elköszöntem,
önfeledt dolgaikba
merültek éppen
a halkszavú fák,
fecsegő forrásvizek,
a veszendő nyájakon
tűnődő rétek, és fent
a sziklabérc zord
tekintete, hófoltot
dajkálgató dombhajlat
álmán őrködött.
Búcsúzóul, ints nekik…

Mielőtt elmégy, nézd át,
mi maradt… Vedd karodra
azt a kiskosár tavaszt,
amivel betoppantál
hozzám huncut komolyan,
és naponta kék
kendőbe függönyözted
a fekete űrt.
Más értékem nem akad.

A kertünkkel ne gondolj,
legyen örökké, ami
szemünkben maradt…
Vigyázón égi táját,
néha ránéz majd a Nap,
cseréli mindig
a virágokat, könnyű
felejtéstakaróval
betakargatja
még egyszer, jó melegen
az elmúltakat.

Beszélgetni, fogsz velem?
– tudod, jól van, ha én csak
hallgatok. Olykor,
gyöngéden megsimogat
egy révedő gondolat,
amíg mögötted a csönd
vidéke, besorolva
a hegyhátak alkonyi
körmenetébe, lassan
elmarad.