Demokratikus kultúrafogyasztás

A kultúrához való hozzáférés alapvető emberi jog! Így én, mint használó, egyben híve is vagyok a fájlcserének, a letöltésnek és a feltöltésnek, a kulturális javak anyagi cenzus nélküli használatának. A piac szabályai az élet nem minden területén működőképesek. Az egészségügy erre a jó példa, elég csak összevetnünk az amerikai modellt, ami piacosított, és a holland modellt, ami államosított. A Skinny Puppy lead egy koncertet, valaki fölveszi kamerára, a felvételt pedig feltölti a youtube-ra. A koncert innentől hiába a Skinny Puppy szellemi terméke, mégsem kérhet érte jogdíjat, és korlátozhatja a felhasználását. (Valószínűleg nem is áll szándékában.) A kultúra valódi természete nem teszi lehetővé az anyagi haszonszerzést és az élvezetének korlátozását. A Skinny Puppy nem képes ellenőrizni, hogy egy rajongó a négy fal között hány barátjával osztja meg azt az élményt, amit a Handover album meghallgatása jelent. Mindezért pedig abszurd terror, amit a szellemi jogvédő hivatalok kívánnak gyakorolni olyan valakik felett, akik a virtuális térben osztják meg a kulturális termékeket, a haszonszerzés célja nélkül.

A kultúra közkincs!

A tőkés logika interpretációja tekint csak úgy a kultúrára, mint profitot termelő entitásra. A kultúra valódi feladata, hogy olyan érzésekhez, gondolatokhoz, értékekhez és tudáshoz juttassa az embert, ami által léphet egy szintet, fejlődhet korábbi önmagához képest. A producerek, a lemezcégek és a médiavállalkozások azért szállnak rá a demokratikus kultúrafogyasztókra, mert nem kívánnak adaptálódni a változáshoz, hanem a régit, a jól megszokottat igyekszenek konzerválni, természetesen teljesen értelmetlenül. A fiatalabb generációnak már elege van az értelemellenes, ízlésromboló, tudatlúgosító kereskedelmi kínálatból, ezért élnek az internet nyújtotta alternatívával. A helyzet az, hogy az interneten széles választéka van az igényes szellemi tartalomnak, míg a televízió legtöbb csatornájából leginkább csak a kulturális szenny árad. És akkor a reklám okozta problematikáról szót sem ejtettünk – amely élő jelenség a televízióban, ellenben az interneten elhanyagolható. A kulturális termékek értékesítői így kimondottan rossz úton haladnak, mikor zaklatják az Y-generáció tagjait, mely él az internet demokratikus lehetőségeivel. Talán többre mennének, ha az állammal egyeznének meg, hogy biztosítson számukra némi méltányos hasznot.

Sajnálatosan mindez nem azt jelenti, hogy mindenki egyenlően részesül a kulturális javakból. Hiszen tömegével vannak olyanok, akik képtelenek eljutni egy színházba vagy egy operába; akiknél nincs bekötve az internet a szűkös anyagiak miatt; akik kénytelenek beérni valami ócska mulatóssal a Skinny Puppy helyett. Mindez tény, ugyanakkor, ahogy nem szabad tömegeket hagyni ivóvíz, élelem, fedél és fűtés nélkül, úgy azt sem szabad megengedni, hogy anyagi okokból ugyanezen tömegek kiszoruljanak a kultúra világából. A bulvármocsok és a mulatós gagyi nem gondolkodtat el, csak elaltatja a gondolkodást; míg a Clockwork Orange új távlatokat nyit.

Igen, nem mindegy, hogy milyen kultúra kerül az asztalra. Nótár Mary vagy Fekete István. Előemésztett végtermék, mely az unokáidat is megmérgezi, vagy igazi érték, amely az unokáidat is megnemesíti. Igen, nem mindegy a kultúra minősége, milyensége. A kommersz kultúra lehúz a mocsárba. A kommersz kultúrát meg is kell fizetni, hiszen a célja nem az adni valamit, hanem a kapni valamit. A polgárok többsége pedig fizet a pénztárcájával és a tudatával a szemétért, a szennyezésért.

A kultúrához való hozzáférés valójában nem is alapvető emberi jog, mert természete szerint nem vehető és kapható. Olyan természetes, mint a levegő – Isten adta ajándék. A kultúra természete szerint nem ismeri a határokat, vagyis határtalan. A szellemi és kulturális termékek a szellemvilág részei, mely szellemvilág nem ismeri a határokat. A határok, melyek megvannak, mesterségesek, vagyis emberek által felhúzottak, melyek lebontása kötelesség és szükségszerűség. Mert csupán az emberek által felhúzott határok lebontása által emelkedhet a fizikai sík a magasabb szellemi felé, kitörve a korlátoltságból és az elszigeteltségből. Az igazán jó dolgok ingyen vannak – például a szeretetet nem mérik pénzben. Aki ad, az kap is – a hiányt kitölti az áramlás. Amiről ez visszapattanhat, az az általunk húzott fal.

A szellemi jogvédő hivatal igazából élősködik az emberi közösségen, a társadalmon. Míg ez a korrupt szervezet létezik, a fájlcsere nem több, mint kiskapu. A szellemi jogvédő hivatal, miközben profitot maximalizál, igazolja önnön létezését. Látszatra, mint egy maffia, mert beépül a társadalomba, és legitimálja önmagát, de mégis több annál, mert érvényesít egy hiedelemrendszert, törvényekkel és szabályokkal, viselkedés- és gondolkodásmóddal. Benne van a fejekben, beépült a gondolkodásunkba. Ez így volt, ez így van, ez így lesz. Megmondták a bölcsek: ez így van rendjén. A „dolgok természetes rendjét” (mely valójában a dolgok mesterséges rendje) elfogadva nem is következik be a jelentős változás. A szellemi jogvédő hivatalok átszövik a politikát, a törvényhozást, a nagytőke gazdasági érdekeit. Kiirthatatlan a közgondolkodásból és a közéletből, vagyis az emberek által kreált, a mesterséges „természetes”. Egyelőre, egy darabig.

Mivel az internettel megindult valami, ami kicsit demokratikus, kicsit anarchikus, mégis pozitív, mert egy szabadabb kultúrafogyasztás felé visz minket.