A cikk apropóját ugyan az elmúlt hetek-hónapok eseményei adják, mégsem közvetlenül aktuálpolitikáról lesz szó. Az elmúlt időszakban tanúi lehettünk annak, hogy hazánkra egy tőlünk kulturálisan és etnikailag idegen tömeg zúdult, tízezres nagyságrendben. A magyar társadalom egy jelentősebb része egyfajta idegenkedést érez a hívatlan vendégek iránt, ami szerintem örömteli módon azt mutatja, hogy a magyar lakosság kultúrmarxista ideológiai befolyásolása szerencsére még gyermekcipőben jár.

Az örömömbe azonban sajnos nem kis üröm is vegyül. Amikor már azt hinném, hogy a radikálisan idegenimádó kurzus az SZDSZ néven ismert szatanisztikus párttal együtt eltűnt a süllyesztőben, szomorúan kell megtapasztalnom, hogy még mindig él hazánkban néhány tízezer, akár százezernyi olyan ember, aki egy tál lencséért eladná az országot, mi több, örömmel nyitja ki az ország kapuit a trójai faló előtt. Aki követte a Keleti pályaudvarban történteket, figyelte, hogy miféle emberek mennek ki a bevándorlókat pátyolgatni, és figyelte a Facebookon a csatározásokat, annak fel kellett tűnnie egy jelenségnek.

A „menekültek” támogatói között feltűnően felülprezentáltak a nők.

Ha végignéztük a Migszol és más hasonló Facebook-csoportok hozzászólásait, akkor láthattuk, hogy a bevándorlók megjelenése valóságos hisztériát váltott ki számos nő körében. Csöpögős, nyálas ömlengéseknek lehettünk a szemtanúi. Ilyesféléknek: „Ó, de aranyos volt Ahmed.” „Ó mennyire sírtam, mikor Oszama végleg elment.” „Soha nem fogom tudni elfelejteni Ali őszinte szemeit”. „Abdul megváltoztatta az életemet.” – Én meg fogtam a fejem, hogy ez mégis micsoda. Meghibbantak ezek a nők? Ennyire buta és naiv hogy lehet valaki? Úgy ömlengtek ezekről a szerzetekről, ahogy talán a saját férjüktől sem. És ezek a fickók ráadásul ezért semmi mást nem tettek, mint tört angolsággal jobb esetben talán dobtak egy köszönömöt a kihurcolt ingyen kajáért.

Biztosan egyébként is van elég nehéz sorsú férfi az országban, de ugye ők a lúzerek, a vállalhatatlanok, őket egy “normális” nőnek utálnia kell. A migráció kapcsán tapasztalt empátiát és segítőkészséget nem is látsz tőlük a rosszsorsú magyar férfiakkal szemben soha.

Aki ismeri a Red Pill üzenetét, annak tudnia kell, hogy minden nők tömegeire jellemző magatartásformák okai szükségképpen a nők ösztöneiben keresendők, amelyek megérthetőek és leírhatóak. Úgy vélem nem elégséges magyarázat az, hogy a nemi szerepeknél fogva a nők nagyobb arányban fogékonyak arra, hogy ezt a kérdést a bevándorlók (rászorultak) oldaláról közelítsék meg, ennél mélyebb okokat kell tételeznünk. Arra jutottam, hogy ennek a női magatartásnak indokául alapvetően három ok hozható fel.

1. Exogámia

Az exogámia kifejezés szó szerint csoporton kívüli házasságot jelent, itt pedig azt értjük alatta, hogy a nők vonzódnak a csoporton kívüli férfiakhoz. Ez megfigyelhető a legkisebb mikroközösségben is: nagyon kevés lány jár osztálytárssal, régen a faluban a lányok inkább másik faluból levő legényekhez szoktak volt szegődni. Ez ebben a léptékben még hasznos is lehet, hiszen megóv a beltenyészettől, voltaképpen ezért tabu a vérfertőzés (incesztus) is. Azonban a feminizmus diadalmaskodásával és az erkölcsi korlátok fellazulásával ez a női hajlam kifejezetten veszélyforrássá növekedett. Sok egyetemista lány veszi igénybe az Erasmus-program keretében a külföldi tanulás lehetőségét, azonban akinek van egy csöpp rálátása a dologra, nagyon jól tudja, hogy ezeknek a nőknek jókora hányada nem tanulni megy, hanem az a bizonyos fél év a külföldi pasik masszív fogyasztásából áll. Már nem csak gazdasági előnyök miatt állnak össze a fiatal magyar nők külföldi pasikkal, hanem korunk értékrelativizmusa miatt is. A határon túli magyar nők jókora hányadának szerb/román/szlovák férje lesz, gyermekeink pedig beolvadnak a többségi társadalomba. Egyes észrevételek szerint  a magyar nők egy része kifejezetten a fekete-afrikai vagy arab arab férfiakat tartja vonzó jelenségnek, (még ha csak könnyed kapcsolatok szintjén is). Véleményem szerint a női exogámia következményei katasztrofálisak lehetnek a nemzetekre nézve, tartok tőle, hogy ha sokáig így megy tovább, akkor kultúránk pusztulásában a nők exogámiájának hatalmas szerepe lesz. És még nem is beszéltünk az egyedül maradó magyar férfiak tömegeiről.

Az exogámia kérdéskörét boncolgatva érdekesnek tartom felvetni azt a kérdést is, hogy miért épp a kreolabb bőrű férfiak izgalmasak ennyire a könnyűvérű nők szemében. Miért nem például a kelet-ázsiaiak vagy a svédek? Elvégre azok is külföldiek. James D. Watson amerikai molekuláris biológus egy 2000-es előadása során kifejtette, hogy a sötétebb bőrű emberek libidója tendenciózusan erősebb, s ennek oka, hogy a pigmentációért felelős melanin felerősíti a szexuális késztetést. „Ezért vannak önöknek latin szeretőik – fordult hallgatóságához, majd humorát is megcsillantva hozzátette: még senki sem hallott angol szeretőről, csak angol betegről.” (Forrás) Lásd még: Blondes Have Deeper Roots

Összefoglalva: egyes nők igenis azért örülnek ennek a több tízezer, százezer, jobbára fiatal férfiakból álló jövevénynek, amiért sok férfi is nagyon örülne, ha hirtelen százezer tizennyolc éves ukrán vagy japán lány teremne a Keletiben. Csakhogy amíg a nők soha az életben nem vallanák be szimpátiájuk effajta jellegét, addig a férfiak jelentős része valószínűleg nem is igyekezne eltagadni, hogy véleményében a vonzalom is szerepet játszik.

2. Majomszeretet

Ez ugyanaz a perverz vonzalom, mint amikor a lányok haszontalan, magatehetetlen, létező vagy képzetbeli lényekért, „cuki” kisállatokért rajongnak. Zsebkutyák, nyuszik, plüssbutaságok meg egyéb „cukee” dolgok sztárolása, kacatok felhalmozása. A fiúk viszont inkább egy nagytestű kutyát szeretnének és katonásdit játszva készülnek a hősiességre és az erősségre. A gyengék és magatehetetlenek iránti rajongás jellemzően feminin érzület. Egy férfi nem így gondolkodik. Ez már kiskorban megfigyelhető: például a lányok az iskolában megvédik a fiúk által kicikizett, gyenge „sissy-boyt”. Hogy a cukiság alapján dönteni komoly kérdésben mennyire perverz dolog, arra ez a cikk is rámutat: A cukiság agressziót vált ki belőlünk.

Amúgy ennek is megvolna a maga helyre, rendeltetése, csak a modern világ ezt is kiforgatta. A hagyományos családi szerepekben az édesanya legfőbb és örömteli kötelessége volt gyermekének gondozása, óhajainak teljesítése, és vigasztalása, ha bánat érte. Mára nagyot fordult a világ – legalábbis annak észak-nyugati része. A modern nőnek nem kell a gyerek, hiszen az hátráltatná őt az „önmegvalósításban”. Az önmegvalósítás mi mást jelentene, mint a plázákban való időtöltés, vásárolgatás, fecsegés. E bokros teendők mellett hogy a csudába jutna idő a síró gyermek pelenkázására. Elvégre a modern nő – Lendvai Ildikó szavait kölcsönvéve – „nem tenyészállat”.

Ámde a természet programozta ösztönöket nem lehet egyik napról a másikra uninstallálni. A plázában vásárolt legújabb plazmatévé szinte 3D-ben közvetíti a népvándorlást. És akkor a modern nő lelke mélyén valami megmozdul, az immár funkciótlanná vált anyai ösztön hirtelen megleli tárgyát: a cél a szegény menekülők nélkülözésének enyhítése.

Persze a média is tudja ám, hogyan kell részvétet kelteni. A történet csúcspontja, amikor a hódítók rozoga ladikokba ülnek. A mesterkélten szappanoperává formált valóság csónakázási jelenetének katartikus hatása egy atombomba erejével vetekszik. Európa összes feministája, nőjogi harcosa, genderistája, transzvesztitája, leszbije a könnyeit törölgeti, és máris a befogadóállomásoknál, tranzitövezeteknél tolong, hogy a betolakodókon élhesse ki elfojtott anyai ösztöneit. A bevándorlók és a média pedig tovább emelik a téteket, olykor a manipulációtól sem visszariadva igyekeznek még inkább felkorbácsolni az érzelmeket, és erre természetesen megint csak elsősorban a nők lesznek vevők.

„Az AP, The Guardian, New York Times, és az egész képmutató nyugati média ez idő alatt a nyálát csorgatva mutatja, hogyan sírnak a könnygáztól a gázai módszerrel a vízágyúk elé odatartott gyerekek. Bármelyik átlagos izraeli állampolgár nagyon jól ismeri ezt a módszert, nem véletlen, hogy elsőnek az egyéb iránt baloldali zsidó értelmiség kapta fel a fejét. Ők jól ismerik ezt az „intifádát”, láttak már elég „palesztin krokodilkönnyet” és megélhették, hogyan lesz a nyugati szarmédia szemében Izrael a feketeseggű, elnyomó, rasszista, sőt fasiszta állam. Ahonnan már csak pár lépés az, amikor a Gurdian a világ összes baját elegánsan rákeni a fehér, zsidó gazdasági szupremáciára.” – Írja a Tutiblog.

3. Egyenlősdi

A nőkre különösképp jellemző, hogy az igazságosságot tévesen azonosítják az egyenlőséggel, konkrétabban mondva a matematikai egyenlőséggel, avagy az osztó igazság szemléletével.  Ez megmutatkozik kicsiben is, a gyerekek közt, a családban. Pedig amíg az az anyának érdem, hogy a gyereke megszületett, attól még társadalmi értelemben önmagában nem érdem, hogy valaki megszületett, és igenis mindenki érdeme szerint kell, hogy kapjon. A családban, ha a fiútestvérek összeverekednek az édességen, anyuka rájuk parancsol, hogy osszák el „testvériesen” (értsd: fele-fele), nem számolva azzal, hogy a nagyobb gyereknek nagyobb a kalóriaigénye is.

De miért kéne fele-fele elosztani? Miért ragaszkodunk az egyenlőség matematikai elvéhez? A családban az anya mindig a kisebbnek kedvez, a kicsinek a nagyobbikkal szemben mindent szabad, elveheti a játékát stb. Számtalanszor megfigyeltem kisgyermekek körében, hogy ha a lány cukkolja a fiút, az arra visszatámad, pl. meglöki, akkor a kislány sír, és persze mindenki az ő pártjára áll, a fiút leszidják és szemmel láthatóan gyorsan frusztrálttá válik emiatt. Ez az alap hozzáállás, hogy aki lány, aki kisebb, aki gyengébb, azt mindig segíteni kell, és mesterségesen egyenlőséget kell kreálni. „Hogy neveljük frusztrálttá az idősebbet és elcseszett majommá a kisebbet” – szólhatna a könyv címe, amely ezt tanácsolja.

Pedig az életben jól látható, hogy sokszor, aki fizikailag gyengébb, az más módon kompenzálja azt és így az erőviszonyok kiegyenlítettek lesznek. Például a gyengébbet azzal lehet a legjobban segíteni, ha megtanítod neki, hogy ne húzza fel a nagyobb és erősebb agyát, mert pórul járhat. Mint ahogy kiléphetsz a kocsi elé, mert úgy gondolod, jogod van átmenni az úton, de ő az erősebb.  Így csak azt tanulja meg, hogy bármit tehetek, apu úgyis megvéd. Azonban az életben nem lesz ott apa meg anya, hogy leszidja a csúnya embert, aki bántott. A feministák pont ezért akarják, hogy mindig legyen egy „apu” (egy állambácsi), aki beleavatkozik az életviszonyokba, természetesen mellettük, erről szólnak a szervezeteik. És pont ezzel tartják a nőket kiskorúságban, pedig mennyire tiltakoznak a nők efféle megítélése ellene.

A nők vonzalmát az egyenlősdi iránt jól leírta Roy F. Baumeister:

„Az igazságosság egy másik példa. Major és más kutatók, még az 1970-es években a következőhöz hasonló eljárásokkal vizsgálódtak. Egy csoporttal elvégeztettek egy feladatot, majd a kísérletvezető elmondta, hogy a csoport egy bizonyos pénzösszeghez jutott, és azt a csoport egyik tagja oszthatja fel kedve szerint. Ez a személy akár meg is tarthatta a teljes összeget, de általában mégsem ez történt. A nők a pénzt egyenlően osztották el, egyenlő arányban mindenki számára. Ezzel szemben a férfiak egyenlőtlenül osztották fel, a jutalomból a legnagyobb részt annak adták, aki a legtöbb munkát végezte.

Melyik jobb? Egyik sem. Mind az egyenlőség, mind a méltányosság érvényes módja az igazságosságnak. Azonban különböző orientiációt mutat a társadalmi szférában. Az egyenlőség jobb a társas kapcsolatokban, amikor az emberek gondoskodnak egymásról, viszonozzák a gesztusokat, valamint az erőforrásokat és a lehetőségeket egyenlően osztják fel. Ezzel szemben a méltányosság – nagyobb jutalommal viszonozva a nagyobb hozzájárulást – hatékonyabb a nagyobb csoportok esetén. Nem néztem utána, de szívesen fogadok rá, hogyha megkérdezzük az 500 legnagyobb és legsikeresebb amerikai céget, egyet sem fogunk találni, amely ugyanannyi fizetést ad minden alkalmazottjának. Az értékesebb dolgozók, akik nagyobb energiával járulnak hozzá a cég sikeréhez, nagyobb fizetést kapnak. Egyszerűen ez a hatékonyabb rendszer nagyobb csoportok esetében. A férfi módszer a nagy csoportokhoz illeszkedik, a női pedig az intim viszonyokhoz.

Hasonlóan, a közösségiség és a csere-szemlélet viszonyában, a nők közösség-centrikusabban orientáltak, a férfiak pedig inkább a csere-szemléletben. A pszichológiában hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a közösségi szemlélet fejlettebb formája a kapcsolatoknak, mint a csere-viszony. Például gyanús lenne egy olyan pár, ahol tíz év házasság után még mindig elhangzana, hogy “a villanyszámlát én fizettem előző hónapban, most te jössz.” Ám a közösségi kapcsolatok vélt magasabb rendűsége alapvetően az intim kapcsolatokra illik. A nagy társadalmi rendszerek szintjén ez fordítva van. A közösségi szemléletű (beleértve kommunista) országok fejetlenek és szegények maradnak, míg a gazdag, fejlett nemzetek a gazdasági csereviszonyokra épülnek.

Szintén egy szempont, hogy a férfiak sokkal versenyképesebbek, míg a nők sokkal együttműködőbbek. Ismételten, bár az együttműködés sokkal inkább hasznosabb a versengésnél a közeli kapcsolatokban. Mi haszna lenne, ha a házastársaddal versengenél? Azonban nagyobb csoportokban a csúcsra törni döntő fontosságú lehet. A férfiak előnyben részesítik, hogy hierarchiákban domináljanak és az, hogy ambíciózusan a legfelső szintekre törekszenek szintén a nagy csoportok felé irányultságukat tükrözi, nem az intimitás iránti ellenszenvüket. És emlékezzünk, a legtöbb férfi nem szaporodik és mi elsősorban azon férfiak leszármazottai vagyunk, akik felküzdötték magukat a csúcsra. Nem így a nők esetében.”

Az egyenlősdi a baloldaliság egyik alapeszméje, a baloldali gondolkodás elveti a tekintélyt, az uralmat, egyenlősíteni, sőt nivellálni akar. Nivellálásnak azt nevezzük, amikor az egyenlősítés “szükségességéből” (vagyis a valóságtól elrugaszkodott dogmának való megfelelés kényszeréből) fakadóan – miután a hitványabbat nem lehet egyenlővé tenni a kiválóbbal a kiváló szintjén – a kiválóbbat kényszerítik le a hitványabb nívójára, nem törődve azzal sem, hogy ily módon a szabadság gyakorlati megvalósulásának lehetősége semmivé lesz, hiszen ez a felfogás gúzsba köti a kiválóbbakat. A német filozófus Friedrich Nietzsche így írt erről a szemléletről  “A csorda halálos ellensége a rangsornak: ösztönösen az egyenlősítőt kedvelik: az erős egyénekkel szemben a csorda ellenséges, méltánytalan, mértéktelen, szerénytelen, pimasz, kíméletlen, gyáva, hazug, hamis, irgalmatlan, alattomos, irigy, bosszúvágyó.”

+1: Béke minden áron…

… avagy itt és most, “carpe diem”. A nők mindig földhözragadtabban fognak gondolkodni, és idegen lesz tőlük a nagy eszmékben való gondolkodás, amiért ha kell, az életünket is áldozhatjuk. Ennek is megvan a maga természetes oka: a nő nem teheti meg, hogy a külvilág harcait magára vegye, neki a gyermekeit kell táplálnia, ösztöne erre indítja. Azonban a béke nem mindig igazságos, nem követendő minden áron, főleg ha megalkuvást jelent. XII. Piusz pápaságának jelmondata szerint „Opus iustitiae pax” – vagyis a béke az igazságosság gyümölcse. Ebből a contrario következik, hogy az olyan béke, amely nem az igazságra, hanem a megalkuvásra épül, nem megőrzendő érték és őrizése nem erény, hanem gyávaság. Ezzel szemben a bátorság (fortitudo) a kereszténység sarkalatos erénye. Egy érdekes teória, amely ide kapcsolódik: Az angol nők Hitlert segítették? 

Összefoglalás

Mi a tanulság az egészből? Három plusz egy olyan okot soroltam fel, amely megmagyarázza, hogy miért álltak nők tömegével a bevándorlók oldalára. Mindegyik ösztönnek meglenne a maga helye és szerepe egy normális, tradicionális társadalomban. Ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket az ösztönöket, mind arra irányulnak, hogy a nő betölthesse azon szerepét, hogy életet adjon, és gyermekeit biztonságban felnevelhesse. Mivel a nőket mesterségesen ezen szereptől eltérítették, ezért ezek az ösztönök káros irányba kerültek becsatornázásra, mi több, ebben a feminista és atomizált társadalomban az államalkotó nemzetek pusztulásához járulnak hozzá.