Bevezetés a piros pirulába 5. – Keretek

Jaj, annyi baj van a hozzászólásoddal, hogy azt felsorolni is sok lenne… :( A te hozzáállásod a témához inkább az JSW doktrínát pártfogolja, semmint az igazság felismerésére tett kísérletet, amire a Red Pill apellál. Szerintem, ha az igazság felfedezése a cél akár az össztársadalmi, akár a nemek közötti kapcsolatok tekintetében, akkor nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy az igazságot elmismásoljuk ilyen nyárspolgári polkorrekt beszédmóddal, hogy “persze nem minden nő ilyen”. Ki állította ennek az ellenkezőjét? Persze, hogy nem minden nő ilyen. És? Ezzel máris egy csettintéssel meg van oldva minden férfi problémája? Nagy belső harcot vélek itt felfedezni párotoknál, hogy vajon a kultúrmarxista, vagy a konzervatív irányvonalat kövessétek a gondolataitok reprezentálásánál, de ez a szélsőséges konformizmus, amit lenyomattok, ez az ami fő akadályozója az igazság kimondásának és a megoldások keresésének. A kultúrmarxisták ugye azt mondják, hogy minden relatív, akár az össztársadalmi, akár az egyénben megfogalmazódott filozófiákat vizsgáljuk. Ez azt jelenti, hogy ha az én kicsi szívemnek kisebb kellemetlenséget okoz az, ha egy számomra nem vonzó férfi stíröl engem, akkor kényszeríthetem az államot arra, hogy hozzon olyan törvényt, ha egy férfi rám bámul, az számítson szexuális zaklatásnak, és csukják le az illetőt a francba, hiába egy objektív skálán mérve semmiféle veszélye nincs annak önmagában, ha valaki megnéz. Az, hogy a nézésbűnt elkövető férfinek mi lesz a sorsa ezután, az meg már a lőtéri kutyát nem érdekli (szélsőséges individualizmus). Ezzel szemben a konzervatívok azt állítják, hogy kizárólag egyféle igazság létezik, ehhez az egyféle igazsághoz kell kötelezően mindenkinek idomulnia, és aki nem teszi, az megérdemli a megvetést és a silány életet (szélsőséges kollektivizmus). A tényleges igazság pedig inkább a kettő egyvelege. Igenis össztársadalmi szempontból minden relatív, mert mindent csak relatív skálán lehet vizsgálni. A hangya vajon kicsi, vagy nagy? Egy elefánt méretéhez képest? És egy atoméhoz képest? A szegény a gazdaghoz képest mondjuk az USA-ban nem azért szegény, mert az éhenhalás küszöbén áll, hanem mert a gazdaghoz képest 1/100 a vagyona, de jó eséllyel nem kell nélkülözésben élnie, legfeljebb nem veheti meg magának minden évben az új iPhone-t. De vajon ugyanez az állítás igaz mondjuk egy Közép-Afrikai országra? Tehát ott sem élnek az ottani szegények teljes nélkülözésben és éhínségben? A gazdag mindig másokhoz képest kíván gazdag lenni. Afrikában az számít gazdagnak, aki palotát építtet magának, az USA-ban az, aki a személyes vagyonából meg tudna venni egy kisebb országot. Az USA-ban a palotát emelőket max. felső középosztálynak mondanánk. Minden ember a többi embertől egy relatív skálán különbözteti meg önmagát, és egy skála lehetőleg legyen mérhető, mert az ilyen elvont szellemi dolgok nem kedveznek az ego csattogtatásának. Régen a műveltség ugye hatalmas kincs volt, mára az interneten elérhető egyetemes tudás gyakorlatilag feleslegessé tette, és azokat az öregeket, akik a fiatalokat a műveltség hiánya miatt szólják meg, a fiatalok legfeljebb kiröhögik, nem pedig szemlesütve ismerik el, hogy mekkora nagy ember. Viszont minden régebbi kornál nagyobb szerepe van a pénznek. Olyannyira, hogy ha sok pénzed van, az automatusan hatalmat is ad a kezedbe, de a hatalom is relatív. Afrikában annak van nagy hatalma, aki palotát építtet magának, az USA-ban annak, aki országot tud venni a felhalmozott pénzéből. Egyéni szempontból nézve viszont minden objektív. Mert az én életem az én életem, ha nem azt vizsgálom, hogy a 7 milliárd másik emberhez képest milyen pozícióban vagyok, akkor az én gondolataim azok egyek velem, a saját vagyonom is objektíven mérhető, mert nyilvánvalóan nem lehet egymagamnak hétmilliárd különböző vagyona. És az én élethelyzetem is az én élethelyzetem, az is objektív, ha nem a többiekével összevetett mércén mérem. Hogy érzékeltessem veled, mennyire nem lehet az egyéni sorsokat, tragédiákat, de akár sikereket és teljesítményeket relativizálni, hadd hozzak egy példát megint a saját életemből. Egy nagyon gyakran hangoztatott kijelentés az, hogy minden férfiak van legalább egy nő az életében, aki képes őt feltétel nélkül szeretni, és az a saját anyja. Ő az a biztos pont, ő az a szilárd talaj, aki akkor is ott lesz nekem, amikor éppen a világon minden más nő levegőnek néz, amikor dob a csajom, ha válik a feleségem, ha kirúgnak a munkahelyemről, és akkor is, ha valami nagyon rosszat tettem. Minden más nő eltűnhet az életemből, de amíg az édesanyám él, addig ott marad mellettem, ő az, aki soha nem hagy el, és egyben az ő szeretete az egyetlen igazi, valódi szeretet. Aki tényleg azt akarja, hogy nekem jó legyen, mert ez az igaz szeretet jellemzője. Meghasad a szíve és szemei könnybe lábadnak, de akkor is hajlandó elengedni külföldre dolgozni, ahonnan nem tudom naponta meglátogatni, és lehet, hogy ő otthon egyedül magányosan kell töltse napjait. Lehet, hogy rossz döntései árán személyes vágyai és ambíciói beteljesületlenek maradtak, de a saját kudarcban végződött életét nem rajtam keresztül akarja beteljesíteni, hanem hagyja, hogy a saját vágyaim megvalósításán dolgozzak, olyan iskolát, szakmát, hivatást válasszak magamnak, ami ténylegesen a saját személyiségemhez és érdeklődési körömhoz igazodik. Ez az az életérzés, amiből nekem nem jutott, mert engem egy nárcisztikus és elmebeteg anya nevelt fel, aki csakazértis igyekezett erőszakkal eltántorítani a saját életem élésétől, mert tudvalevő, hogy a nárcisztikus szülő képtelen feltétel nélkül szeretni a gyermekét. Ő az, aki akkora teljesítménykényszert plántált belém, ami egész gyerekkoromra rányomta a pecsétet, aki akkora erőből üvöltözött velem, ha az ő szemszögéből nézve valami rosszat csinálok, hogy az kiváló megalapozása volt a már felnőtt koromban jelentkező rendellenességeimnek, mint a nőktől való félelem, a reflux, a pánikbetegség, ill. a depresszióra való hajlam. Nem azt mondom, hogy ezeket a problémákat nem lehet a későbbiekben kemény küzdelmek árán felszámolni vagy legalábbis túlnőni rajtuk, hanem azt, hogy az esetlegesen sikeres terápia sem feledteti azokat a borzalmakat, amik életem első 20 évét meghatározták, azt, hogy annak ellenére, hogy alapvetően egy rendkívül intelligens, sikerre termett, kreatív, ám két lábbal a fölön járó figura vagyok, amit tudok is magamról, a mindennapi neurózisaim miatt mégis olyan szintű önbizalomhiánnyal és egzisztenciális félelmekkel küzdök, ami eleve arra predesztinál engem, hogy a társadalom aljára kerüljek, mert a szociológiából tudhatjuk, hogy az az ember, aki fél, kizárt dolog, hogy sikeres lehessen. Ha most sikerül végre kivakarnom magamat abból a határ szarból, amiben évek óta kényszerből vagyok (és erre szerencsére nagy esély van), akkor sem tudom elfeledni a fiatalkorom szenvedéseit, a félelemből elszalasztott lehetőségeket, mert ezeknek a korai traumáknak a következményei már annyira a személyiségem részét képezik, hogy valószínűleg a későbbiekben is mindennapos ádáz küzdelmet kell majd vívnom mondjuk a pánikbetegséggel. Hagyományosan ez nem jelentene gondot, de egy olyan világban, ahol felfokozott verseny van, ilyen súlyos akadályozó tényezőkből keletkezett hátrányokkal lehetetlenség versenyképessé válni. Ha ezek után én azt mondom neked, hogy nincs olyan nő a világon, aki képes lenne a feltétel nélküli szeretetre, te rögtön beszólsz, hogy hohó, álljon csak meg a menet, ott van anyád, aki feltétel nélkül fog téged szeretni, amíg világ a világ, mert mindenki anyja feltétel nélkül szereti a gyerekét, és mert a te édesanyád is él és úgy bánik veled, hogy igenis hozzá bármikor fordulhatsz, amikor éppen hangulatilag nem vagy topon, és teheted mindezt anélkül, hogy erőszakkal átvenné az életed alól az irányítást, vagy ő telepedne rád minden problémájával együtt. És akkor te azt akarod belém plántálni, hogy igenis nekem is van olyan nő az életemben, még ha adott pillanatban minden nő szarik a pofámra, aki szeretni fog mindhalálig. Mert neked van. Mert mondjuk 1 milliárd fiatalból 800 milliónak van. De ez az én saját, egyéni szemszögömből nézve kurvára nem igaz, ebből kifolyólag nyugodtan kijelenthetem, hogy nincs olyan nő, aki képes lenne a feltétel nélküli szeretetre. Mert ugye a megfogalmazott kritérium nem az, hogy az anyák feltétel nélkül szeretnek minden gyermeket. Ha a saját anyám nem szeret feltétel nélkül, az nem jelenti azt, hogy majd másnak az anyja fog. Így nyugodtan megfogalmazhatom azt, ha csakis a saját magammal kapcsolatos objektív igazságokat akarom kimondani (tehát ezzel nem beleszólva és nem sértve a te saját személyes igazságodat), hogy nincs olyan nő, amelyik képes lenne a feltétel nélküli szeretetre. Mert számomra nincs. És nem is lesz. Mert anyám nyilvánvalóan soha nem volt az, és most már nem is lesz az, mert évek óta 6 láb mélyen a sírban fekszik. Hogy jutottunk el odáig, hogy egy olyan oldalon, aminek eleve az a rendeltetése, hogy a hol könnyebb, hol súlyosabb problémákkal küzdő férfiakat képviselő weboldalon, aminek direkt az a célja, és aminek nincs számbajöhető alternatívája a teljes magyar interneten, ami az utolsó mentsvára lehetne az identitásukat vesztett férfiaknak, ott súlyos öncenzúrát kell tartani, mert különben azonnal jönnek a kritikus fennhangok, hogy hoppá, ne merészeld azt mondani, hogy vannak olyan nők, akik a viselkedésülből következően alapból alkalmatlanok a párkapcsolatra, mert az elvárásrendszerük olyan szinten deformált, hogy igényeiket soha nem lehet kielégíteni, mert ott vannak azok, akik boldog párkapcsolatban / házasságban / alkalmi kapcsolatban élnek, és akikről szó sem esett a hozzászólásodban, mert TE csak a pár negatív példát vagy hajlandó észrevenni. Amellett, hogy nem csupán pár negatív példáról van szó, hanem egy, a társadalom szinte egészét érintő folyamatról, melyet a 30-on felüli fiatalok immáron akkora dózisokban kénytelenek tapasztalni, hogy bizonyos esettanulmányokból már akár nyugodtan általánosíthatunk, nem értem honnan veszed, hogy pl. én személy szerint kizárólag negatív példákat ismerek, kizárólag azokat veszem észre, és nem ismerem el, hogy léteznek boldog házasságok, igazi szerelmi kapcsolatok a mai világban is? Ha túlmutatunk azon, hogy a statisztikák pont a kedvezőnek mondható tendenciák ellenkezőjét igazolják, én is ismerek olyan férfiakat és nőket, akik nagyon boldogok együtt, én is tudok olyanokról, akik bár szegény családba születtek, sikerült kivakarni magukat a nyomorból és túlnőni magukat a szegénységen, és igen, talán olyanok is léteznek, akiknek pontosan ugyanolyan jellegű problémák rohamával kezdett megküzdeniük, mint nekem, és sikerrel jártak, mert mondjuk a genetikai -és személyiségmixük egy olyan irányt vett fel, ami olyan képességek fejlesztésében segítette őket, amelyek az adott akadály legküzdésében inkább hozzásegítették őket, mint engem az én gondjaim megoldásában. Persze hogy léteznek, itt vannak közöttünk. Akár azt is feltételezhetjük, hogy 7 milliárdból 5 milliárd ember az adott pillanatban boldog és kiegyensúlyozott. Amit viszont nagyon nem értek, hogy miért kellene egy olyan oldalnak, mint a Férfihang, velük foglalkozni? Tehát tényleg van ilyen ember a világon, aki kőgazdag, felesége a világ legszebb és legkedvesebb nője, gyerekei is mindenki másnál jobban szeretik, és valószínűleg ugyanolyan sikeresek lesznek, mint ő maga, ám ez az ember egyszercsak depressziós lesz és lappangó öngyilkos vágyakat vesz fel, mert stikában Férfihangot olvas, ahol (Úristen!), arról volt kénytelen tájékozódni, hogy léteznek olyan férfiak is, akiknek az élete nem csupán Disney-mese meg csillámpóni, hanem nem jutnak szerető és támogató feleséghez, nem lehet vállalatbirodalmuk, és neadjisten még magánhelikopterre sem futja? És ez esetleg az ő életminőségét azonnali hatállyal lerontja? Most azt akarod belém plántálni, hogy ha én nem mellékelek minden egyes 10-100 hozzászólásom alá egy 60 oldalas apróbetűs mellékletet, ahol felsorolom a létező 3 és fél milliárd nőből azt a 3,2 milliárd kivételt, akire az adott megállapításaim éppen nem igazak, akkor én szélsőséges vagyok, meg fekete-fehér, meg különben is, fogadjam el, hogy vannak olyan nők, akik 40+ évesen 20-as férfiakkal dugnak, meg akik kegyedülálló anyaként szeretőt tartanak (egyébként már a hozott példáid is kiválóan mutatják társadalmunk végleges elkorcsosulását, de hagyjuk…). Azok a férfiak, akik boldogságban élnek, akik szerető családban nevelkedtek, akik szép, egészséges, kedves, megnyerő személyiségű hölgyek garmadáiból válogathatnak, nyilván nem fogják megérteni, mit is jelent a mérgező szülő, vagy a karrierista nő, vagy az önkéntelen cölibátus kifejezés, hogy csupán néhány jellemző buzzword-öt hozzak, mely témákkal ez az oldal hivatalosan foglalkozik. Ők nem fogják a Férfihangot olvasni, a saját problémáikkal terhelni a kommentrendszert, ők egyáltalán nem is foglalkoznak a férfijogi mozgalmakkal, sőt a red pillel sem, mert miért tennék? Az ő életminőségükre nem lesz hatással, hogy valaki egy underground, alig ismert oldalon a társadalomban jelentkező, ám elfojtott problémákra rámutat, de még az sem, ha az a valaki a saját panaszkodásával szórja tele a kommentfolyamot. Ez az igazság, hogy a siker egyik feltétele az is, hogy magasról szarj azokra az emberekre, akik sikerének útjában áll valamilyen tényező, és ezt szóvá merik tenni. Tehát a minden szempontból boldog emberek soha nem találkoznak sem a valóságban, sem virtuálisan a probémával küzdőkkel, ennek fényében felesleges a Férfihangnak ezotéria meg Oravecz Coelho szinten leledző portálként díszelegni, mert ez egy hamis maskara. Amúgy tökmindegy, mennyire teszitek polkorrektté a cikkek és kommentek tartalmát, a feministák ígyis-úgyis azt mondják ránk, hogy mi vagyunk a gender Kurucinfója, mert erre nem az általunk használt fogalmazási mód predesztinál bennünket, hanem a feministák, mint kollektív relativista massza viszonyulása a saját női genetikai programukat nem kielégítő férfinépességhez. De nyilvánvalóan ha hozok olyan példákat a nagyvilágból, ahol nem minden rózsaszín, rávilágítok arra, hogy egy adott tendencia, ami akár csak egy szűk kisebbségre jellemző, miért is probléma, akkor még én vagyok itt a sátánista szektás, aki vészmadárkodik. És a problémák őszinte kimondásának lehetetlensége súlyos következményeket von maga után. Egyáltalán, ha a Férfihang nem kíván legalább megértés szintjén foglalkozni a modern férfit ért problémákkal (mert az is igaz, hogy a tényleges segítségnyújtás már komoly anyagi és szellemi erőforrásokat igényelne), akkor a Férfihang célkitűzésében megbukott, mert nyilván nem olyanok fogják ezt az oldalt látogatni, akik egómasszírozásra meg frufrus buddha idézetekre vágynak. Ami ennél is súlyosabb következményekhez vezet, hogy az öncenzúra kényszere, illetve annak elhallgatása, hogy egy egészséges lelkiegészséggel megáldott férfi számára az ellenkező nemmel való viszony sokkal inkább meghatározza az életét, mint bármilyen más, kizárólag egyéni ambíción alapuló célkizűtés, attól, hogy ezt mesterségesen ellhallgattatjuk, még ezek az egyénekből kiinduló, ám statisztikailag mostanra hatalmas tömegekben előforduló válságok ott maradnak megoldás, de legalábbis felfogás és megértés nélkül, aztán előbb-utóbb majd addig feszül a húr, míg végül tényleg előidézitek az ismert társadalmi rend végső pusztulását. Akkor már aztán nem az lesz, hogy a mai nők viselkedéséből kiábrándult tömegek telesiránkozzák az üzifalat, hanem tényleg kialakul egy olyan társadalom, ahol a nők, ill. a mindent szükségtelenül relativizáló tömegeknek nincs helyük, nincs funkciójuk és így életképességük sem. Olyan dolgokról hallok mostanában, hogy az elképesztő, hogy az USA-ban már hol tart a MGTOW, és nyugodjatok meg, ezek a változások előbb-utóbb legyűrűznek mihozzánk is. És ezek a jelenségek nem engem személy szerint érintenek, tehát nem én szabom meg, hogy igazak lesznek-e rám vagy sem, hanem mindenki a bőrén fogja ezeket érezni. Már létezik olyan, hogy MGTOW közgazdaságtan, és ebben, közösen a “dark enlightenment” szektákkal már arról álmodoznak, ahova egyébként a jelenlegi tendenciákat figyelembe véve is tart a világgazdaság mozgása, hogy a rendkívül magas IQ-jú (ide ne az ilyen rendkívül okosnak mondott férfiakat képzeljétek, hanem olyanokat, akik genetikai torzszülöttségük miatt lettek intelligensek, más szempontból viszont súlyos fogyatékosságokkal küzdenek, aszociálisak, autisták vagy aspergeresek) férfiak a pszichopatákkal (egy másik genetikailag fogyatékos csoport) szövetkezve létrehozzák a maguk társadalmát, ahol csak az 1%-nyi elitnek van helye. Mindent automatizálnak, önellátó lesz, és hihetetlenül gazdag (a jelenlegi, kizárólag online működő tech startupok a befektetések szempontjából sokszor akkora értékkel bírnak, mint egy hagyományos, fizikai termékeket előállító vállalat), a maradék 99% pedig ebből a társadalomból ki lesz zárva, és vagy önfenntartó lesz, vagy maximum egymást zabálhatják fel. A siker predesztinált lesz, és a társadalomba kívülről válogatják be az embereket a 99%-ból (a 120+ IQ-val rendelkező gyermekeket kiemelik a családjukból, és oktatják). Aki látta a District 9 című filmet, az nagyjából el tudja képzelni, miről van szó, csak abban a filmben faji alapon zártak el egy társadalmat, és nem ki, hanem be. Tehát gratulálok mindenkinek, idáig vezetett el a feminizmus, és a súlyos problémák, melyeknek nagy része évtizedek óta kering… Tovább olvasás »