Az anyaság az előítéletek tükrében

1,

A) Anya és gyermeke sétál az utcán. A gyermek hirtelen megáll, elkezd hisztizni, sír, üvölt. A nő is megáll, kénytelen, és ráüvölt a gyerekre. A kölyök abbahagyja a sírást, és megszeppenve hallgatja az anyja dörgedelmeit. Az anya láthatóan dühös, nagyon elege van valamiből. A szingli, gyermektelen nő, aki éppen arra jár, megáll a jelenetre, megvetően végigméri a gyerekével üvöltő asszonyt, és már kész is az értékítélet: „az anyukának nincs türelme a gyerekéhez”. A gyermektelen nő véleménye, hogy a rendezett külsejű, átlagos anyagi helyzetű anyuka, türelmetlenségénél fogva, nem érdemli meg a gyereket. A gyermektelennek nincsen gyereke, vagyis nincsenek életrevaló tapasztalatai az anyaságról. Igazából értékítélete (amit, ha van elég arrogáns, meg is oszt, mint kívülálló, a gyermekes nővel) a pálya széléről való bekiabálás.

B) A nő huszonnyolc éves, nincs párja, nincs gyereke, kényszerűségből szingli életet folytat. A falu, ahol él, a szájára veszi. Terjednek róla a rosszindulatú pletykák, mert nem házas, nincsen férje, nincsen gyereke. Olyan jelzőkkel van illetve, mint „szűzkurva”, „szingli” meg egyebek. Van, aki kerüli a társaságát, van, aki megvetően kioktatja minden egyes beszélgetéskor, milyenek is a tisztes asszonyok, és van, aki barátságosan elbeszélget vele, majd kibeszéli a háta mögött. Közben nincsenek valódi háttérismereteik a múltjáról, az életmódjáról, a gondolkodásmódjáról, az egyedülállóságának a valódi okairól.

C) Egyedül nevel egy kislányt és egy kisfiút, már több éve. Túl van egy váláson: a férj megunta, és ezért többször is megcsalta egy fiatalabb nővel. A nő megunta az állandó kihasználást és megalázást, s beadta a válópert. A válás megtörténik, a gyerekek a nőnél maradnak, a férfi fizeti a tartásdíjat. Az asszony dolgozik, neveli a gyerekeit, végzi a házimunkát. Kénytelen belehelyezkedni az egyedülálló anya szerepébe. Ismerkedik időnként férfiakkal, de igazából egyik sem megfelelő egy szilárd kapcsolat szempontjából. A szomszédok a szájukra veszik, mert nem bírják elnézni, hogy egyedül neveli a gyerekeit. Szerintük azért vált el, mert erkölcstelen; szerintük azért ismerkedik más férfiakkal, mert céda; szerintük azért neveli egyedül a gyerekeit, mert felelőtlen.

2,

Szinte adja magát Bëlga klasszikusa, Az a baj. Ha gyermekes nő vagyok, az a baj, ha gyermektelen nő vagyok, az a baj, ha egyedülálló anya vagyok, az a baj.

Hallgattassék meg a másik oldal is!

A gyermektelen és a gyermekes között sokszor éleződik ki ez a konfliktus. Van, amikor a gyermektelen a fejét csóválja és adja is a lebecsülő értékelést, a gyermekes pedig feszülten tiltakozik. Van, amikor a gyermekes adja az ítéletet a magas lóról, a gyermektelen pedig kínosan érzi magát. Pedig a nők ugyanazon a térfélen foglalnak helyet, legyen gyermekes vagy gyermektelen, és akik szemben állnak velük, azok nem a férfiak, hanem a sztereotípiák, melyek kíméletlenül írják le a kötelező normát, milyen a „jó anya”, és a minősítő ellennormát, milyen a „gyermektelen nő”. A „jó anya” és a „gyermektelen nő” képe összekapcsoltatik egy mesterséges ellentétpárba – mintha csak a jó és a rossz küzdene meg egymással a hétköznapokban. Így történik meg az, hogy amikor gyermekes és gyermektelen találkozik az utcán vagy az élet egyéb színterén, belekapaszkodnak ebbe a közös „tudás”-ba, hogy ők egymás ellenpólusai.

Természetesen nem egyszerű megszabadulni a skatulyáktól; talán ki sem vonhatóak az életünkből. Tudatosan kezelve őket viszont lehet tenni azért, hogy mindenkinek jobb legyen, skatulyán belül és kívül. Kimondottan az lenne a legjobb, ha eltűnnének a skatulyák, s akkor nem lenne belül és kívül. Magánemberként sok skatulyát látunk, jót és rosszat egyaránt. A fentebb vázolt szembenállás mindenesetre értelmetlen és fájdalmas.

3,

Az anyukát megvigasztaló gyerek.

Sok szülő szerint nem helyes, ha egy nő megmutatja a gyereke előtt a gyengeségét. Mondjuk sírással. Az pedig, hogy a gyerek vigasztalja az anyát, mindenképp kerülendő, mert megkérdőjelezi a nőnek az anyaságra vonatkozó kompetenciáját.

Mindez ugyancsak rossz előítélet.

Amikor a gyerek megvigasztalja az anyját, az a reakció nem az anyasággal kapcsolatos kételyre érkezik, hanem arra a helyzetre, amikor az anyánál betelik a pohár és szomorú. A gyerek vágya ilyenkor az, hogy valami biztatót mondjon az anyjának. Például azzal, hogy megdicséri anyaként. „Jó anya vagy” – ismerős, igaz? Azt nem mondhatja, hogy „remek háziasszony… jó munkaerő… szép nő… kiváló barát vagy” – kicsit furcsa lenne egy kisgyerektől, mindenesetre koravén reakció.

A gyerek miért ne vigasztalhatná meg a szülőt?

Az, hogy a gyerek megvigasztalja az anyját, jelzi, hogy rendben vannak az empatikus képességei. Természetesen a gyerek vállára nem szabad rátenni a felnőtt problémákat. Egy munkahelyi konfliktust például egy kisgyerek, de még egy kamaszgyerek sem érthet meg úgy egészében, azt pedig felesleges elvárni tőle, hogy segítsen a probléma megoldásban, hiszen nem az ő feladata. Az anyasággal való dilemmát pedig az anyának nem a gyerekével kell megbeszélnie, hanem önmagával. Ugyanakkor kell a női hitelességhez, hogy az anya ne essen abba a hibába, hogy úgy tesz, minden rendben van, és mindenben biztos, legfőképpen önmagában. Minthogy ez nem igaz, és a hiányosságok takargatása több kárt okozhat az anya-gyerek kapcsolatban, mint az őszinteség. Az egyáltalán nem probléma, ha a gyerek látta az anyját sírni, hallotta káromkodni, és érezte már szomorúnak – mindezek nem eltervezett akciók, hanem a véletlenek játéka. Ha a gyerek kérdez, mert foglalkoztatják a tapasztaltak, az anyának tanácsos válaszolnia, beszélni róla, őszintén, de kerülve a túlzásokat, a dramatizálást, az önsajnáltatást. A jó anya nem a gyerektől várja a vigaszt, de partnerként tekint rá, akinek kijár az őszinteség. Ami elbizonytalaníthatja egy ilyen helyzetben a gyereket, az nem az ő szintjén megmutatott igazság, hanem a titkolózás, az, hogy nem avatják be.

Az anyaszerep mítoszának egyik eleme, hogy a gyereket óvják a saját és a környezete problémáitól. Magyarázata: a gyerek még nem tudja, még képtelen felfogni, még nem érti, még nem érett meg rá… Ez egyfajta lenézése a gyereknek. Az anya pedig rá van kényszerítve a játszmára: azt kell mutatnia, hogy minden a legnagyobb rendben. „Még csak gyerek” – ebben a mondatban pedig benne van a gyerek idealizálása. Kamaszkorában pedig elvárják tőle az érett viselkedést, mindezt úgy, hogy közben serdülő koráig eltakarták előle a valóságot. Értelemszerűen fontos a fokozatosság elve, de az őszinteség és a partnerség már kisgyerekkortól fontos, egyenesen nélkülözhetetlen. A titkolózással csak a gyermeket is bevonjuk a játszmázásba, amit ő is szépen átvesz, és viszi tovább felnövekvén a baráti társaságba, a párkapcsolatba, a munkahelyre.

A „jó anya” és a „rossz anya” jelenségéről sokan írtak már. Relatív ez, de vannak sarokpontok. A társadalmi normativitás által kialakult sztereotípiák részletesen körülírják mindkét szerepet, és meghatározzák a nőknek, miként kell csinálni az ideális anyaságot. De ami ideális, az lehetetlen, vagy ha nem is elérhetetlen, de piszok nehéz. Sem a szakmában, sem a privát életben nem illik arról beszélni, hogy a gyakorlatban ez keveseknek sikerül úgy igazán, a leírtak szerint.

Kevés az olyan nő, akinek ne lennének aggályai a saját anyaságával kapcsolatban, mert ott a többi szerep, tart a felelősségtől, és rossz mintái vannak. Nyugodt csak akkor lehet a gyerekével kapcsolatban, ha azt látja, milyen felnőtt lett belőle 20 év múlva – vagy talán még akkor sem. Ott van a kérdőjel minden nap, minden órában, minden percben. „Jó anya vagyok vajon?” – a kérdés jelzi, hogy működik benne az önkritika, mely elengedhetetlen a fejlődéshez. Viszont nem szabad túlságosan belemélyülni sem a kérdésben, naponta 1000-szer feltenni, mert a végén ideggörcs lesz, sokat idegeskedik, és akkor ez ront a szülői szerepen, rajta keresztül pedig az anya-gyerek kapcsolaton. Vannak nehéz periódusok az életben, mikor ütköznek a szerepek, és a nő kétségbeesetten vergődik a jól ismert anya, háziasszony, feleség, munkás szerepek között. Az érzékeny gyermek igenis tudja, hogy az anyja gyötrődik önmagával, önmagában. Az anyának különféle kérdéseken jár az esze, megfeszített munkával keresi a válaszokat. Ha elhagyná azt a rengeteg teendőt, ami összecsap a feje felett… ha kihagyná az életéből ezt a dolgot… akkor talán jó anya lenne? Rengeteg kérdés nyomasztja a nőt, és aki tudja rá a választ, az legtöbb esetben a gyerek. Hisz ki más tudná a legjobban, hogy jó szülő-e a nő (és a férfi), mint a saját gyereke?