1,

A) Anya és gyermeke sétál az utcán. A gyermek hirtelen megáll, elkezd hisztizni, sír, üvölt. A nő is megáll, kénytelen, és ráüvölt a gyerekre. A kölyök abbahagyja a sírást, és megszeppenve hallgatja az anyja dörgedelmeit. Az anya láthatóan dühös, nagyon elege van valamiből. A szingli, gyermektelen nő, aki éppen arra jár, megáll a jelenetre, megvetően végigméri a gyerekével üvöltő asszonyt, és már kész is az értékítélet: „az anyukának nincs türelme a gyerekéhez”. A gyermektelen nő véleménye, hogy a rendezett külsejű, átlagos anyagi helyzetű anyuka, türelmetlenségénél fogva, nem érdemli meg a gyereket. A gyermektelennek nincsen gyereke, vagyis nincsenek életrevaló tapasztalatai az anyaságról. Igazából értékítélete (amit, ha van elég arrogáns, meg is oszt, mint kívülálló, a gyermekes nővel) a pálya széléről való bekiabálás.
B) A nő huszonnyolc éves, nincs párja, nincs gyereke, kényszerűségből szingli életet folytat. A falu, ahol él, a szájára veszi. Terjednek róla a rosszindulatú pletykák, mert nem házas, nincsen férje, nincsen gyereke. Olyan jelzőkkel van illetve, mint „szűzkurva”, „szingli” meg egyebek. Van, aki kerüli a társaságát, van, aki megvetően kioktatja minden egyes beszélgetéskor, milyenek is a tisztes asszonyok, és van, aki barátságosan elbeszélget vele, majd kibeszéli a háta mögött. Közben nincsenek valódi háttérismereteik a múltjáról, az életmódjáról, a gondolkodásmódjáról, az egyedülállóságának a valódi okairól.
C) Egyedül nevel egy kislányt és egy kisfiút, már több éve. Túl van egy váláson: a férj megunta, és ezért többször is megcsalta egy fiatalabb nővel. A nő megunta az állandó kihasználást és megalázást, s beadta a válópert. A válás megtörténik, a gyerekek a nőnél maradnak, a férfi fizeti a tartásdíjat. Az asszony dolgozik, neveli a gyerekeit, végzi a házimunkát. Kénytelen belehelyezkedni az egyedülálló anya szerepébe. Ismerkedik időnként férfiakkal, de igazából egyik sem megfelelő egy szilárd kapcsolat szempontjából. A szomszédok a szájukra veszik, mert nem bírják elnézni, hogy egyedül neveli a gyerekeit. Szerintük azért vált el, mert erkölcstelen; szerintük azért ismerkedik más férfiakkal, mert céda; szerintük azért neveli egyedül a gyerekeit, mert felelőtlen.
2,
Szinte adja magát Bëlga klasszikusa, Az a baj. Ha gyermekes nő vagyok, az a baj, ha gyermektelen nő vagyok, az a baj, ha egyedülálló anya vagyok, az a baj.
Hallgattassék meg a másik oldal is!
A gyermektelen és a gyermekes között sokszor éleződik ki ez a konfliktus. Van, amikor a gyermektelen a fejét csóválja és adja is a lebecsülő értékelést, a gyermekes pedig feszülten tiltakozik. Van, amikor a gyermekes adja az ítéletet a magas lóról, a gyermektelen pedig kínosan érzi magát. Pedig a nők ugyanazon a térfélen foglalnak helyet, legyen gyermekes vagy gyermektelen, és akik szemben állnak velük, azok nem a férfiak, hanem a sztereotípiák, melyek kíméletlenül írják le a kötelező normát, milyen a „jó anya”, és a minősítő ellennormát, milyen a „gyermektelen nő”. A „jó anya” és a „gyermektelen nő” képe összekapcsoltatik egy mesterséges ellentétpárba – mintha csak a jó és a rossz küzdene meg egymással a hétköznapokban. Így történik meg az, hogy amikor gyermekes és gyermektelen találkozik az utcán vagy az élet egyéb színterén, belekapaszkodnak ebbe a közös „tudás”-ba, hogy ők egymás ellenpólusai.
Természetesen nem egyszerű megszabadulni a skatulyáktól; talán ki sem vonhatóak az életünkből. Tudatosan kezelve őket viszont lehet tenni azért, hogy mindenkinek jobb legyen, skatulyán belül és kívül. Kimondottan az lenne a legjobb, ha eltűnnének a skatulyák, s akkor nem lenne belül és kívül. Magánemberként sok skatulyát látunk, jót és rosszat egyaránt. A fentebb vázolt szembenállás mindenesetre értelmetlen és fájdalmas.
3,
Az anyukát megvigasztaló gyerek.
Sok szülő szerint nem helyes, ha egy nő megmutatja a gyereke előtt a gyengeségét. Mondjuk sírással. Az pedig, hogy a gyerek vigasztalja az anyát, mindenképp kerülendő, mert megkérdőjelezi a nőnek az anyaságra vonatkozó kompetenciáját.
Mindez ugyancsak rossz előítélet.
Amikor a gyerek megvigasztalja az anyját, az a reakció nem az anyasággal kapcsolatos kételyre érkezik, hanem arra a helyzetre, amikor az anyánál betelik a pohár és szomorú. A gyerek vágya ilyenkor az, hogy valami biztatót mondjon az anyjának. Például azzal, hogy megdicséri anyaként. „Jó anya vagy” – ismerős, igaz? Azt nem mondhatja, hogy „remek háziasszony… jó munkaerő… szép nő… kiváló barát vagy” – kicsit furcsa lenne egy kisgyerektől, mindenesetre koravén reakció.
A gyerek miért ne vigasztalhatná meg a szülőt?
Az, hogy a gyerek megvigasztalja az anyját, jelzi, hogy rendben vannak az empatikus képességei. Természetesen a gyerek vállára nem szabad rátenni a felnőtt problémákat. Egy munkahelyi konfliktust például egy kisgyerek, de még egy kamaszgyerek sem érthet meg úgy egészében, azt pedig felesleges elvárni tőle, hogy segítsen a probléma megoldásban, hiszen nem az ő feladata. Az anyasággal való dilemmát pedig az anyának nem a gyerekével kell megbeszélnie, hanem önmagával. Ugyanakkor kell a női hitelességhez, hogy az anya ne essen abba a hibába, hogy úgy tesz, minden rendben van, és mindenben biztos, legfőképpen önmagában. Minthogy ez nem igaz, és a hiányosságok takargatása több kárt okozhat az anya-gyerek kapcsolatban, mint az őszinteség. Az egyáltalán nem probléma, ha a gyerek látta az anyját sírni, hallotta káromkodni, és érezte már szomorúnak – mindezek nem eltervezett akciók, hanem a véletlenek játéka. Ha a gyerek kérdez, mert foglalkoztatják a tapasztaltak, az anyának tanácsos válaszolnia, beszélni róla, őszintén, de kerülve a túlzásokat, a dramatizálást, az önsajnáltatást. A jó anya nem a gyerektől várja a vigaszt, de partnerként tekint rá, akinek kijár az őszinteség. Ami elbizonytalaníthatja egy ilyen helyzetben a gyereket, az nem az ő szintjén megmutatott igazság, hanem a titkolózás, az, hogy nem avatják be.
Az anyaszerep mítoszának egyik eleme, hogy a gyereket óvják a saját és a környezete problémáitól. Magyarázata: a gyerek még nem tudja, még képtelen felfogni, még nem érti, még nem érett meg rá… Ez egyfajta lenézése a gyereknek. Az anya pedig rá van kényszerítve a játszmára: azt kell mutatnia, hogy minden a legnagyobb rendben. „Még csak gyerek” – ebben a mondatban pedig benne van a gyerek idealizálása. Kamaszkorában pedig elvárják tőle az érett viselkedést, mindezt úgy, hogy közben serdülő koráig eltakarták előle a valóságot. Értelemszerűen fontos a fokozatosság elve, de az őszinteség és a partnerség már kisgyerekkortól fontos, egyenesen nélkülözhetetlen. A titkolózással csak a gyermeket is bevonjuk a játszmázásba, amit ő is szépen átvesz, és viszi tovább felnövekvén a baráti társaságba, a párkapcsolatba, a munkahelyre.
A „jó anya” és a „rossz anya” jelenségéről sokan írtak már. Relatív ez, de vannak sarokpontok. A társadalmi normativitás által kialakult sztereotípiák részletesen körülírják mindkét szerepet, és meghatározzák a nőknek, miként kell csinálni az ideális anyaságot. De ami ideális, az lehetetlen, vagy ha nem is elérhetetlen, de piszok nehéz. Sem a szakmában, sem a privát életben nem illik arról beszélni, hogy a gyakorlatban ez keveseknek sikerül úgy igazán, a leírtak szerint.
Kevés az olyan nő, akinek ne lennének aggályai a saját anyaságával kapcsolatban, mert ott a többi szerep, tart a felelősségtől, és rossz mintái vannak. Nyugodt csak akkor lehet a gyerekével kapcsolatban, ha azt látja, milyen felnőtt lett belőle 20 év múlva – vagy talán még akkor sem. Ott van a kérdőjel minden nap, minden órában, minden percben. „Jó anya vagyok vajon?” – a kérdés jelzi, hogy működik benne az önkritika, mely elengedhetetlen a fejlődéshez. Viszont nem szabad túlságosan belemélyülni sem a kérdésben, naponta 1000-szer feltenni, mert a végén ideggörcs lesz, sokat idegeskedik, és akkor ez ront a szülői szerepen, rajta keresztül pedig az anya-gyerek kapcsolaton. Vannak nehéz periódusok az életben, mikor ütköznek a szerepek, és a nő kétségbeesetten vergődik a jól ismert anya, háziasszony, feleség, munkás szerepek között. Az érzékeny gyermek igenis tudja, hogy az anyja gyötrődik önmagával, önmagában. Az anyának különféle kérdéseken jár az esze, megfeszített munkával keresi a válaszokat. Ha elhagyná azt a rengeteg teendőt, ami összecsap a feje felett… ha kihagyná az életéből ezt a dolgot… akkor talán jó anya lenne? Rengeteg kérdés nyomasztja a nőt, és aki tudja rá a választ, az legtöbb esetben a gyerek. Hisz ki más tudná a legjobban, hogy jó szülő-e a nő (és a férfi), mint a saját gyereke?
A vicc az, hogy ezeket az előítéleteket kizárólag más nők osztják. Még férfit nem láttam, akit érdekelt volna, hogy a szomszéd miért elvált, illetve ezért elítélte volna.
Jó meglátás. Nem véletlenül van ez így. A szociális hálózatoknak, kapcsolatrendszereknek a kialakítói, fenntartói, formálói és értékképzői mindig is a nők voltak. Valahol a nemi viszonyok szintjén mindig is ezzel egyenlítették ki a férfiak előnyeit. A mai világban ezek a társadalmi viszonyok döntő súlyúvá váltak, ebből adódóan ugyanezen előnyök nemcsak megmaradtak, de nagyobb súllyal is esnek latba, míg a férfiak előnyei jobbára eltűntek.
Nem véletlenül éppen ezen női előnyök felhasználásával számolták, számolják fel a férfiak “privilégiumait”. No persze a folyamat nem tarthat a végtelenségig, a túl sokat használt fegyver kicsorbul. Emiatt lett a feminizmus mára saját paródiájává és éppen ezért tapasztalható ezen társadalmat fenntartó, meghatározó kapcsolatrendszerek fokozatos szétesése.
Hehe, pont ezt akartam írni… ilyen szempontból ez nem össztársadalmi hanem neveltetésbeli probléma. (azaz annak a hiánya)
Bánj úgy a másikkal, ahogy azt elvárnád tőle a te irányodba. Egy dologra lennék kíváncsi, hogy ez a mérgező hozzáállás meg tudna e változni odafigyeléssel, vagy ez egyfajta elemi ösztön a nőknél.
Szerintem mindig érdeklődőbbek voltak mások szociális, viselt dolgaival kapcsolatban. Ez önmagában nem gond, probléma akkor lesz belőle ha ez átcsap egyfajta könyékig turkálásba és a hozzáillő jellemtelenséggel társul.
“a pálya széléről való bekiabálás.”
https://www.youtube.com/watch?v=DI0sN1w9ggg
Azt hiszem, talán a kérdésfeltevés a rossz. A “jó anya vagyok-e” kérdés ugyanis könnyen válhat öncélúvá, olyan érdeklődéssé, ami a gyerek helyett önmagamra irányul: “jól megfelelek-e az előírt szerepnek?”. A “boldog-e a gyerekem”-et sokkal jobb, pontosabb kérdésnek tartom, mert ezt feltéve nem az anyós, nagyszülő, szomszéd, stb. igényeinek felelek meg, hanem a gyerekének. Ami ugye a szülő elsődleges feladata lenne.
A gyerekes/gyermektelen dolgába beleszólnak- problémát jogosnak, bár kissé közegéből kiragadottnak érzem. Az emberek mindenbe szeretnek beleszólni, kompetenciától függetlenül (Egyetem alatt a főbérlőm édesanyjának fizettem, hatvanhoz közeli, volt ápolónő, kb. 110 kiló, komoly cukorbeteg, két mankóval tudott ajtót nyitni. Negyedórás előadásokat hallgattam tőle a helyes táplálkozásról, miután megtudta, hogy konditerembe járok és fehérjeport iszom…). Elég merész kísérlet lenne leszoktatni az embereket a mindenbe beleszólásról.
Miért nincs még férje? Miért vált el? Miért ordít a gyerekével? Nehéz meghúzni a határt, hogy meddig van közöm más ember dolgához. Köteles vagyok a testi épségemet veszélyeztetni, ha az utcán épp kirabolják, ám ha a hajánál fogva rángatja-veri a kislányát, menjek el mellette csendben, lehajtott fejjel? És esetleg ez a lelki sérült kislány esik teherbe a fiamtól 15 év múlva… Bonyolult kérdés, kétségtelenül, ám a teljes elutasítás, a “semmiközehozzá” – féle hozzáállás azt a fajta, csak egyénekből álló, atomikus társadalomképet erősíti, amiért a feminizmus is harcol, komoly politikai- gazdasági támogatással. Egy felelős társadalomban az emberek törődnek egymással, a közösségnek van némi hatalma az egyén felett. Kicsiben család, nagyban nemzetség, még nagyobban nemzet. Pont ezek ellen küzd a feminizmus és általában a szélsőséges liberalizmus.
A “Ne a gyerek előtt!” kispolgári álszentségnek tűnhet. Ugyanakkor általában inkább többet árt, mint használ, ha a gyereket is bevonják a szülők a saját problémáikba. Persze lehet anya szomorú, de ezt inkább apával beszélje meg, vele vannak egy szinten, tetszik vagy sem. Ha meg nincs apa, az egyedülálló anyának fel kell venni az apa szerepét is. Nem jó, nem könnyű, nem szerencsés, de még mindig jobb, mintha a gyereket emeli maga mellé. Csúnya veszekedések lehetnek abból, láttam rá jónéhány példát.
Talán az a szerencsés, amikor olyan problámát mondunk el a gyereknek, amit meg is ért, de azt is csak akkor, ha feltétlenül muszáj. Úgy gondolom, egy szülőnek a legelső és legfontosabb feladata, hogy boldog legyen. Csak boldog ember tud lelki sérülésektől mentes, boldog gyereket nevelni. Csak boldog szülő tud igazi példa és támasz lenni. A gyereknek pedig erre van a leginkább szüksége, példára és támaszra. A kisgyermek számára a szülő = isten, ennek így is kell lenni. A kamasz számára a szülő = hiteles pédakép, jó ember – képlet a megfelelő. Az átmenet pedig könnyű, ha a két végpont stimmel.
“Kicsiben család, nagyban nemzetség, még nagyobban nemzet.”
A legnagyobban pedig glóbusz:)
Minden migráns a testvérünk és lelki társunk… Persze lehet másképpen is érteni.
Ami engem gyakran megdöbbent az az, hogy gyakran a szülők mintha spanoskodni akarnának a saját gyermekeikkel. Amikor szülők pl olyanokat mondanak, hogy: “Én és a kislányom a legjobb barátnők vagyunk.”, vagy mondjuk “A fiammal mi jó barátságban vagyunk.”
Pedig egy szülő NEM barát. Nem is lehet az, már a gyermek érdeke is kizárja ezt. Egy szülő és egy gyermek kapcsolata nem egyenrangú kapcsolat. Egy szülő felette áll a gyermekének, hiszen felelősséggel tartozik érte. Egy szülőnek nem az a dolga, hogy “jó fej” legyen. Egy szülő az NEVEL!
Ami pedig a dolgokba való beleszólást illeti, az ember közösségi lény, közösségben él. A gyermekeknek el kell sajátítani a közösségben élés szabályait. Erre való a szülői nevelés többek között. Hiszen ha az sikertelen, akkor a közösség nem hogy nem fogja békén hagyni az egyént és ráhagyni a dolgait. Épp ellenkezőleg. A társadalom kőkeményen és kíméletlenül be fogja tartatni a szabályokat, és nem fogja érdekelni az egyén véleménye. És ha az egyén ennek hatására nem tanulja meg azokat villámgyorsan, és nem alkalmazkodik, akkor akár be is törik a fejét hogy úgy mondjam.
Anya:
http://anyavilag.reblog.hu/bortonbe-kerula-kislanyat-megcsonkito-anya?source=pulzus