Beszélgetés az Ökumenikus Segélyszervezet „Vedd észre” kampánya kapcsán

Az elmúlt év novemberében egy petícióval fordultunk az Ökumenikus Segélyszervezethez, az Emberi Erőforrások Minisztériumához és a Magyar Televízióhoz, amelyben a “Vedd észre” televíziós kampányt kritizáltuk egyoldalúsága miatt. Lásd ezen a helyen.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet egyaránt érdemben reagált megkeresésünkre. A segélyszervezet párbeszédkészségét jelzi, hogy a levelezésen túl személyes beszélgetésre is invitálták a petíciót megfogalmazó férfijogi aktivistákat. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet Budapesti Központjában beszélgettünk Rácsok Balázzsal, a szervezet szociális és fejlesztési igazgatójával.

A segélyszervezet tevékenységének társadalmi- és médiavisszhangjával és általában a média társadalmi szerepével kapcsolatban így fogalmazott:

Jó lenne, ha a sajtó a pozitív híreket is bemutatná, ha nem csak a véres tragédiák képeit közvetítené. Biztos, hogy az emberek vevők lennének a jó hírekre is. A szélsőséges, provokatív szóhasználat helyett előnyösebb lenne a valamivel diplomatikusabb megfogalmazás. Például az önök észrevétele kampányunkat „démonizálónak” nevezte. És ez nem egyedi eset. Néhány pozitív példa ellenére általában ilyen a média. Nem is bíztam benne, hogy lesz érdemi párbeszéd közöttünk. Sokadik jelzés volt felénk az önöké, én mindenkinek megírtam, hogy beszéljünk, találkozzunk. Ez a találkozó jött eddig létre. Azt látom, hogy az  „anyázás” sokszor fontosabb mint a párbeszéd. Ezt egy-két  női érdekvédő szervezetnél is tapasztaltam.

A beszélgetés során szükségszerűen szó esett a sajtó és a közvélemény figyelmének nemi alapú szelektivitásáról és ennek kapcsán a férfiak érdekvédelmének szerepéről is:

Nem vagyunk érdekvédők. Mi segítő, ellátó szervezet vagyunk. Ezért másképp lépünk a nyilvánosság elé. Természetesen azt is észrevesszük, hogy a média miképpen reagál például egy kampány üzenetére. Ami egy nővel történik, az sokkal jobban érdekli őket, mint ami egy férfival. Szelektál a média, egy beszélgetésben elhangzik, hogy a bántalmazottak lehetnek férfiak, nők, gyerekek, beszélünk tíz percet, ebből leadnak két és fél percet, és megjelenik a leadott anyagban a média által közvetíteni akart tartalom. Esetleg a férfiáldozatokról szó sem esik. Ugyanakkor az is fontos,hogy a Segélyszervezet nagy részben a fizikai bántalmazás miatt elmenekült nőket, gyerekeket fogadja és itt azért jóval több a férfi elkövető. 

A probléma okaival és a változtatás lehetőségeivel összefüggő kérdésekre a következőképp reagált Rácsok Balázs:

Nekünk is figyelembe kellett venni például a „Vedd Észre” kampánynál, hogy a reklámfilmet három verzióban leforgatni, az háromszoros költséget jelent. Praktikus okai is voltak, hogy a film csak egyfajta elkövetőt mutatott be. Igazságtalan, de korlátaink, például költségvetési korlátaink is vannak. De a foglalkozásainkon, a plakátjainkon, mindig elmondjuk, feltüntetjük, hogy bárki lehet áldozat.

Ha lesz rá költségkeretünk, igyekezni fogunk az üzeneteinkben az egyensúly megtartására. A foglalkozásainkon például a gyerekek elfogulatlanul elmondják, hogy az édesapát milyen módon bántalmazza az édesanya. Tehát ott látjuk a teljes képet és tudunk foglalkozni vele. A média már nehezebb terep. Függ a pénztől is, hogy minden verzióban le tudunk-e forgatni egy reklámfelvételt. És a változás függ az önök tevékenységétől is: változtassanak a média hozzáállásán, a férfiak kiállásán, érdekvédő tevékenységén.

A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet tevékenységének részleteit firtató kérdésekre reagálva a következőképpen mutatta be munkájukat a szervezet szociális és fejlesztési igazgatója:

Nos, a kampány csak nagyon kis részét fedi le a szervezetünk munkájának. Az érdemi ellátásban vagyunk érdekeltek. Lakhatás biztosítunk, élelmiszert adunk, szakemberek (jogász, pszichológus, szociális munkás) segítenek a traumák feldolgozásában.  A gyerekekkel kiemelten foglalkozik a Segélyszervezet. Az erőfeszítéseink legjelentősebb része őket célozza. 2013-ban kezdtünk olyan felvilágosító tevékenységbe, melynek célja, hogy megtanulják felismerni és elkerülni azt a lehetőséget, hogy családon belüli erőszak áldozatává váljanak.

Hogyan kerülnek kapcsolatba a fiatalok a programmal?

Középiskolákba megyünk el, felmérjük az érintettséget, tréninget szervezünk a fiatalok számára. Az iskolák ettől a témától sokszor elzárkóznak, mivel ha kiderül, hogy van érintett az iskolában, azt szégyenként éli meg az igazgató. Próbáljuk ezt a viszonyulást átfordítani olyan módon, hogy rámutatunk, hogy mennyire jó egy olyan a hely, ahol fény derülhet az ilyen problémákra is, és a közösség elkezdheti azokat megoldani. A helyzet az, hogy vagy beszélünk róla, vagy nem, de úgy tűnik, mindig nagyjából tíz százalék az érintettség a diákok között.

Igyekszünk lépéseket tenni abba az irányba, hogy ne csak akkor tudjunk foglalkozni a kapcsolati erőszakkal, amikor már valaki kimenekül a családból – ez legtöbbször a nő – hanem még előtte. Egyébként a férfiak rovására elkövetett erőszak is jobban képbe kerülhet ilyen módon. Izoláció, gazdasági függés, zsarolás, érzelmi bántalmazás, stb… – Ezekben már férfiak is érintettek szép számmal. Beszélgethetünk velük, önsegítő csoportokat hozhatunk létre, tehát van terepe a segítségnyújtásnak.

Nagyon fontos az egyén megerősítése, hogy joga van rá, hogy tiszteljék, hogy emberként bánjanak vele, a szükségleteire odafigyeljenek. Hacsak nincs közvetlen életveszély, ezzel már el lehet indulni együtt a teljesebb élet felé. A jogi vonal tisztázása (például a személyes szabadság korlátozásának, a zsarolásnak lehetnek jogi következményei is) nagyon fontos. Ez nagyon nehéz út, de segítünk. Igyekszünk abban a tekintetben is hatást gyakorolni, hogy a rendőrség odafigyeljen arra, hogy a rendszeresen veszekedő pár, ha ezzel már a gyermekükre is kifejezetten káros befolyást gyakorolnak (mondjuk, emiatt már dadog és bevizel a gyerek), akkor ez már gyermekbántalmazásnak tekinthető bűncselekmény, és kötelesek eljárni.

Tapasztalatunk, hogy az érzelmi bántalmazással nagyon nehéz kezdeni valamit. Egyrészt a bizonyíthatósága körülményes, másrészt a hatóságok több okból sem veszik annyira komolyan. Például egyik ok, hogy a gyermekvédelmi rendszer túl van terhelve, és a súlyosabb esetekkel foglalkoznak. Komoly gondok vannak ezen a területen, volt például egy osztály Miskolcon, ahol minden második gyerek jelezte, hogy ő úgy érzi, hogy nem szeretik otthon, sőt iskola után nem is tartózkodik otthon.

A szervezet tevékenységének általános áttekintése után kifejezetten a bántalmazott férfiak problémájára is kitért a beszélgetés:

Én személyesen három bántalmazott férfival találkoztam. Kettőt fizikailag is bántalmaztak. Egyiküket a lakásba is bezárta a párja, az ütlegelésekor pedig soha nem ütött vissza, mert ezt nem tudta felvállalni önmaga előtt. A második egy fiatalember volt, akit a nevelőszülei bántalmaztak, ő végül ki is lépett a családból, egy kollégiumban tudtunk neki lakhatást szerezni. A harmadik a gyerekkel zsarolás tipikus esete: „ha nem teszed, amit mondok, elválok, és viszem a gyerekünket.”

Mit gondol, a látencia nagy vagy a bántalmazás áldozatai között kevés a férfi?

A látencia nagy. Kapcsolati erőszakban általában nagy, de férfiak esetén még inkább igaz ez. Egyszerűen egy férfinak nehéz szembesülnie azzal, hogy őt bántalmazzák. Az átlagférfi szerepelvárásában benne van, hogy „én megoldom”, „túllendülök rajta egyedül”, „kibírom”. Ha kiderül a bántalmazás, az az egyénnek önmagával szemben is kellemetlenebb, de a munkahely, a társadalom elítélő hozzáállása is erősebb, mint egy nőnél. „Papucs vagy, miért nem ütsz oda”, és hasonló minősítések, „tanácsok” hangozhatnak el. Szakemberként is azt látom, ha egy családban baj van, a nők mennek inkább segítséget kérni – például szegénység esetén is. A férfiakban több a tartózkodás és a büszkeség. Belátni a tehetetlenséget nagy érzelmi teher nekik. A férfiak megalázóbbnak tartják már azt is, ha mondjuk kenyeret vagy a gyereknek pelenkát kell kérni, hát még érzelmi bántalmazáshoz segítséget!

Léteznek olyan kezdeményezések, amelyek célul tűzték ki, hogy a férfiakkal szemben megfogalmazott szokásos szerepmodelleket fellazítsák. A cél, hogy ne csak az erős, önálló, büszke, kenyérkereső férfi sztereotípiája határozza meg a férfiakat, hanem nyíltabban megjelenhessen a férfiak viselkedésében és kommunikációjában az is, hogy a férfiaknak is van érzelmi élete, ők is sebezhetőek, gondoskodó hajlamuk mellett szükségleteik is vannak. Mit gondol Ön erről?

Nagyon pozitívnak gondolom ezt a folyamatot. Fontos a helyes önismeret, hogy a férfias és a nőies oldalaimat is ismerjem meg férfiként – egészségesebb kapcsolataink lennének. Amikor gimnazistáknak tartottam csoportfoglalkozást, azt tapasztaltam, hogy sokan ott élték meg az első csoportélményüket. Ennek valójában óvodás korban lenne az ideje. A magunkra, egymásra figyelés kultúrája nagyon hiányzik a nevelés teréből, érzelmi intelligenciára szinte alig neveljük a jövő generációit – tegyük hozzá: minket sem neveltek rá. Az életben az eredmény, a “profit” fontos, de az, hogy miként érjük el – az már érzelmi intelligencia kérdése is. Ami szinte mindig háttérbe szorul. Szintén gimnazisták között történt, hogy egy foglalkozáson a kompromisszumról beszélgettünk, és sokan nem értették, mi az a kompromisszumkészség. Csak a nyertes-vesztes stratégiákról hallottak addig, de a kölcsönös engedmény lehetőségéről, ahol végül mindenki jól jár, nem igazán. Nagy meglepetés volt ez nekem.

Ahogyan a férfiak és a nők, éppúgy a családok egyes tagjai közötti érdekellentétek rendezésében is komoly szerepet kell ennek a szemléletnek kapnia. Vannak említésre méltó eredményeik ezen a téren?

Egy társadalmat átalakítani; a jogi- társadalmi szemléletet átformálni csak szívós munkával lehet. De lehetséges. Például elértük, hogy a családok átmeneti otthonában a párja és a gyermeke mellé, még a gyermeke megszületése előtt az apa is beköltözhessen. Korábban ez nem így volt. Ez az eredményünk pont a férfiakat érinti. Érdemes kitartani, az idő minket igazol…