Együttműködhet-e a nőmozgalom és a férfimozgalom?

Kölnei Lívia keresztény-konzervatív feminista, művészettörténész, újságíró, a Talita online keresztény női magazin (talita.hu) szerkesztője, háromgyermekes családanya. Apátlanságról, feminizmusról és a nőmozgalom-férfimozgalom közötti konszenzus lehetőségeiről beszélgettünk vele.

Hogyan látod az apa nélkül felnövekvő gyermekek helyzetét, különösen, ha az anya akadályozza a kapcsolattartást?

Az apahiány már több nemzedéket érint: egyre több gyerek nő fel távol az édesapjától. Ennek az az oka, hogy a családok felbomlanak. Szerintem ez beláthatatlanul rossz hatású hosszú távon – pontosabban már látjuk is a rossz következményeket. Nem akarok pszichologizálni, ezért csak egy-két nyilvánvaló hatást említek: az apátlan lányokból felnövő nők közül sokan nem mernek megbízni a férfiakban: átmeneti élvezeti tárgyként tekintik őket vagy épp fordítva, kiszolgáltatják magukat és teljesen alárendelődnek egy-egy férfinak. Mindkét esetben feladják női méltóságukat. Az apátlan fiúk közül sokan nem tudják, hogyan lehet tisztelettel közelíteni egy nőhöz, és pillanatnyi élvezeteken túl nem tudnak egy családért áldozatokat hozni. De ezeken kívül is sok hiány rombolja az apátlanul vagy rossz apa közelében felnövő embereket. Közös jellemzője az így felnövőknek az, hogy csökken a képességük a normális társas kapcsolatokra. Vagyis növekszik az esélyük a magányra. Ebben a helyzetben még rosszabb, ha az anya – sértettsége vagy önzése miatt – gátolja a gyerek kapcsolatát az apjával. Ez az anya szerepén, vagyis a gyereken is sokat rombol.

A “normális feministák” miért nem határolódnak el a férfigyűlölőktől?

Köszönöm ezt a kérdést, mert ebből arra következtetek, hogy “normális feministának” tartasz. Azért vállaltam fel néhány éve a “feminista” jelzőt (bevallom, hosszas hezitálás után), mert úgy éreztem, hogy van még az életünknek néhány olyan fontos területe, ahol nincs ugyanakkora esélye egy nőnek az érdekei érvényesítésére, mint egy férfinek. Csak egyet, a számomra legfontosabbat említem: a családanyák sokkal hátrányosabban vehetnek részt a pénzkereső munka világában, mint a családapák. Sokkal kevesebb lehetőségük van kiteljesedniük a tanult hivatásukban, mint férfi társaiknak. Ha komolyan vesszük azt, hogy a gyerekeknek ugyanannyira szükségük van az édesapjukra, mint az édesanyjukra, akkor dolgoznunk kell ennek a különbségnek az eltüntetéséért. Nagyon sajnálom azokat a nőket, akik az érdekérvényesítést még ma is valamiféle “háborúnak” érzik, és akarva-akaratlanul is hangot adnak férfigyűlöletüknek. Akár csak úgy is, hogy túl egyoldalúan állítanak be egy-egy jelenséget (a párkapcsolati erőszakra gondolok), vagy szitokszóként használják a „patriarchátus” kifejezést. Én mindig igyekszem elhatárolódni ezektől a megnyilatkozásoktól. De akik időnként beleesnek ebbe a hibába, azoknak a hátrányos helyzetű nőkért végzett munkája  még lehet tiszteletre méltó, ezért vannak olyan törekvések, amikben közösséget tudok vállalni velük. A konzervatív-keresztény feminizmus, amit mi képviselünk a Talita Magazin szerkesztőiként, nem a férfiak hátrányba hozásával szeretné rendezni a nők helyzetét, hanem szeretetben együttműködve. Ma már egyébként a liberális vagy baloldali indíttatású feministák is erre törekszenek, a deklarált eszközök szintjén legalábbis, a gyakorlatban még változó sikerrel. Mivel a harcos, radikális feminizmus ez utóbbi csoportok elődeit jellemezte, ezért nekik nehezebb megszabadulniuk a zsigeri szinten néha még fel-felbukkanó férfiutálattól. A konzervatív feminizmus a történelmi múltban is mentes volt ettől.

Ha szeretnétek női kvótát bizonyos területeken, akkor az egyenlőség okán miért nem követeltek férfikvótákat is, például a válás utáni gyermekelhelyezésben is?

Azért nem követelünk férfikvótákat, mert nem a mi dolgunk. Az a ti dolgotok! Lehet, hogy az élet bizonyos területein (én a tanári pályára gondolok például) támogatnánk is a törekvéseteket. A válás utáni elhelyezésben azért nem tartanám helyesnek a kvótát, mert itt gyerekek érdekeit kell nézni. Sokkal több, sokkal hatékonyabb, szakmailag képzettebb, empatikus és lelkiismeretes szakértőkre lenne szükség a bírói munka támogatásaként, hogy a valóságnak megfelelő és a gyerekek érdekeit valóban érvényesítő döntést tudjanak hozni gyermekelhelyezés-ügyben.

Egyenlőségpártinak vagy női érdekérvényesítésnek tartod a feminizmust?

A “normális” feminizmus célja a nők és férfiak egyenlő társadalmi esélyeinek a megteremtése. Ezt a célt szolgálja a női érdekérvényesítés az élet bizonyos területein – ugyanis nehéz nem látni, hogy egyes társadalmi területeken a nők hatalmas történelmi hátránnyal indultak a 19. sz. végén – 20. sz. elején, és ezt csak következetes érdekérvényesítéssel lehetett ledolgozni. Csak egyet említek, a számomra leginkább húsba vágót: a 20. század első évtizedeiben a férfiak még teljhatalmat gyakoroltak a család felett, például ha akarták, nevelőszülőkhöz vagy munkába adhatták úgy a saját gyerekeiket, hogy ebbe az anyának semmi beleszólása nem volt. Ma már hál’ Istennek nem ilyen rettenetes hátrányokkal kell szembenéznünk, de azért még ma is van tennivaló. A magasabb fizetéssel járó vezető állásokra még ma is kevesebb esélye van a nőknek (főleg a gyermekes nőknek), mint a (gyermekes) férfiaknak. Az a tény, hogy mi, nők általában csak a kisebb keresetű állásokba juthatunk be, kiszolgáltatottabbá tesz minket az élet minden területén.

Mi a véleményed azokról a területekről, ahol a nők előnybe kerültek – oktatás, orvosi pályák, válás utáni gyerekelhelyezés, stb?

Az egyensúly túlzott kibillenése soha sem jó. A pedagógus pályákon már hosszú távon érezhető, hogy a túlzott elnőiesedés nem hasznos. Hiányzik a férfi magatartásminta az iskolákból, ugyanúgy, mint a családokból. A férfiak nyilván nem szívesen mennek olyan pályára, amelynek a presztízse és jövedelmezősége a szocializmus idején nagyon lehanyatlott, és azóta is hanyatlik. A második világháború előtt még tekintélyes állás volt a pedagógusoké, és egy középiskolai tanár egy fizetésből el tudott tartani egy családot – nem is volt hiány férfiakban ezen a pályán. Ugyanakkor ma beszédes tény, hogy az iskolaigazgatók szintjén a férfiak száma jóval nagyobb, mint a “terepmunkás” tanárok között. Az egyetemek jobban fizető posztjain is jóval több a férfi (és nem a több eszük miatt) -, és akkor mit mondjak arról,hogy a még nagyobb pénzzel és presztízzsel járó akadémiai szinteken alig van nő!… Bonyolult, többféle okra visszavezethető helyzet ez a mai, ami nyilván nem tükrözi a valódi emberi képességeket, és nem felel meg a férfi-női esélyegyenlőségnek sem. Érdemes lenne megvizsgálni, hogyan bizonytalanítja el a környezetük azokat a jó képességű nőket, akik vezetői szerepre is alkalmasak lennének, és hogy milyen aránytalanul nagy részét hordják a nők a családdal kapcsolatos felelősségnek.Az orvosi pályán nagyjából egyensúly van, ott sokkal kevesebb a nemekhez köthető probléma. Bár ott is látszik, hogy a több fizetéssel járó szakágakban több a férfi. A sokat kereső nőgyógyászok például még ma is alig-alig engednek maguk közé nőket, pedig az igény a női nőgyógyászokra egyre nő, (persze már korábban is lett volna, de fel se merülhetett), mégis eddig összezárt ez a (tévesen férfiasnak kikiáltott) szakma. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy minden szakmában egyenlősdire kellene törekedni – figyelembe kell venni a biológiai alkalmasságokat (például a testi erőt), amelyek behatárolják az egyes emberek lehetőségeit, bár ezek messze nem annyira köthetők a nemekhez, mint amennyire régen ezt meghatározónak vélték. Külön kezelném a válás utáni gyermekelhelyezést. Erről korábban már mondtam, hogy nem elvek, előítéletek és kvóták alapján kellene eldönteni, ki alkalmasabb nap mint nap nevelni a gyereket, hanem empatikus pszichológusoknak, családsegítőknek kellene meghozniuk a döntést.

Lehet-e konszenzusos feminizmust csinálni, ahol a problémákat a (nem feltétlenül feminista) férfiakkal közösen elemeznék?

Igen is, meg nem is. Konszenzusos feminizmushoz először a feminizmus irányzatai között lenne szükség konszenzusra – mivel azonban ezek politikailag és ideológiailag különböző indíttatásúak, elég nehézkes megtalálni a közös hangot. Vannak törekvések, amelyekben együtt tudunk működni más feministákkal, de nem mindent képzelünk ugyanúgy. Úgy látom, hogy a baloldali és a liberális (zöld, stb.) feministák inkább csak azokkal a férfiakkal tudnak együttműködni, akik magukat feministának vallják. De nem akarok helyettük nyilatkozni, csak így látom. Ami minket illet, nagy örömmel látjuk a formálódó férfimozgalmakat, mert szerintünk a férfiaknak ugyanúgy meg kell találniuk ma a férfi-méltóságukat, ahogyan a nőknek a női méltóságukat. Így lehet a társadalom emberi. Mi nyitottak vagyunk a párbeszédre.