Pál Tibor otthonában folytatódik az interjú (Az interjú első része itt olvasható.), pályafutásának következő állomásairól, a tanítványokról, az egyesületről, tágabb értelemben: a dójóról.
Az út a saját dójó – hoz úgy folytatódott, hogy edzői tanfolyamot végeztem el, de akkori mesterem (Varjú sensei) mellett már a gyakorlatot elkezdtem megszerezni. Falun oktattam, de megbízhatatlan volt a karatékák megjelenése. Három éven keresztül Felsőcsatáron edzősködtem, aztán Vaskeresztesen kellett folytatnom a helyi óvoda tornatermében. Ekkor versenyen még úgy álltak ki a tanítványaim, hogy az általam felkészített, de Varjú sensei dójó – jához tartozó versenyzők. Aztán a csapatlétszám nagyon lecsökkent, és eljöttem Kőszegre, ahol amúgy is élek. Három gyerekkel kezdtük a Bersek iskola egyik arra alkalmas termében. Mára harmincnégyen vagyunk, Szombathelyen pedig hat emberrel működik a Budoka. Tíz év alatt ottani két tanítványom elérte az egy danos, mesterfokozatot. Koltai Kadosa és Herceg Krisztián. De ehhez több edzés kell, heti két edzéssel nem lehet mesterré válni.
Segédedző(k) is kellenének, mert bizonyos létszám felett már nem lehet az egyes tanítványokra annyira odafigyelni. Egy edzőnek egyszerre túl sok tanítvány nem való, akkor a tanítványok és a csapatlégkör miatt jobb inkább egymás után több edzést tartani. A légkör személyesebb marad, és egyénileg lehet (mert kell is) közben figyelni a tanítványokra. A minél több, itt nem feltétlen kívánatos. Kivéve, ha van segédedző.
Különlegessége a Budokának, hogy itt nincs korosztályok szerinti szétbontás, a legkisebb és a legnagyobb egyszerre edz. Igaz, egy kicsitől a fekvőtámasz nincs olyan szigorúan számon kérve, mint a nagyobbtól, bár a nagyobbak meg maguktól várják el a minőségibb munkát. A gyerekek az idősebbekkel közösen edzve természetesnek veszik, hogy tőlük ugyanannyi (bár nem teljesen ugyanúgy) van elvárva, és teljesítik.
Rendszeresen alkalmazom azt az oktatói módszert, hogy a haladók közé kezdőket teszek. Akár technikák gyakorlásánál, akár kata tanulásánál. Jobbról-balról láthatják a (vélhetően) helyes módját a végrehajtásnak, és hozzászoknak, hogy nem megy minden egyszerre. Másolni kell, rá kell bízzák magukat a természetes ösztöneikre, (testérzékelés, belső kép alkotása a látottakról és annak személyes gyakorlattá alakítása – más látni valamit, és más megcsinálni). Közben hibáznak, újrakezdenek. Pont, mint az Életben.
Bevallom, az önálló dójó megalapításától féltem először, de a mesterem biztatott, hogy ő maximálisan segít. És létrejöttünk, működünk, hivatalosan 2011 – től, mint közhasznú egyesület. Van öt magyar bajnokunk, Európa bajnok felnőtt harmadik helyezett és Világbajnok bronzérmes. Ne vigyorogj, nem mondom meg, ki az! Eddig négy és fél alatt több mint háromszáz érmet szereztünk, úgy, hogy a karatékák nagy része nm versenyzik, és heti két edzésünk van csak. Van egyesület ahol öt, akár hat edzés van egy héten.
Sokan félnek versenyezni, holott meg lehet tanulni. Hozzá lehet edződni a pofonokhoz, és a Shotokan nem K1 ketrecharc. Itt van szelleme a küzdelemnek.
Másik fontos téma: a nyári táborok. Ábrahámhegyen immáron nyolcadszor voltunk, két turnusban. Napi három edzés, ebből a reggeli, az egy lazább, átmozgató, ott szoktunk botos katát gyakorolni. Ebéd előtt erőnléti edzés, késő délután kombinált: kata, kumite, erőnléti edzés. Edzések közt szabad program van – kivéve a netezés, tévézés. Az nagyon mértékkel és a hazatelefonálás is meghatározott időben. Lehet a faluval ismerkedni, sétálni, fagyizni, strandolni, jó strandja van Ábrahámhegynek. De gyerekek esetében mindig tudnom kell, ki hol van, ki kiért felel. Aszketikus jellege van a tábornak, bár az este a nagyobbaké és a felnőtteké. De nők valahogy nem maradnak fenn éjfélig. Közös beszélgetés, mértékkel iszogatás…
Belső hagyományainkról pár szót. Május végén már a harmadik Antal táborunk lesz Kőszegen. Shihan Antal János (9 dan), a hazai Shotokan karate megteremtője, oktat egy hétvégén minket. Mikuláskor szerény összeghatárral megajándékozzuk egymást. Kalapból nevet húzunk, és ki mit gondol, ajándékoz. Tavaly kezdtük, és rendszeresen szeretnénk évzáró bulit tartani. Közös szülő – gyerek edzés volt, aztán az edzőteremben asztalt állítottunk fel, és mindennapi edzéseink helyszínén, mint egy második otthonban, jót ettünk-ittunk, beszélgettünk, nevettünk. Egyébként a dójó eredetileg az a hely, ahol edzünk. Tehát ha itt, a konyhában nekiállunk edzeni, a konyha dójó-vá válik. A szülők is egyre inkább vonódnak be a Budoka működésébe, egyre többen vállalnak szerepet különböző feladatokban. Nyílt utcán is szoktunk futni, közben utat kell keresztezni: nem kérdés, hogy a nagyobbak figyelnek a kisebbekre, az asztmás gyerekkel hátramarad valaki, ő se érezze magára hagyva magát; a kemény, férfias karakter mellett hangsúlyos a gondoskodó hozzáállás. Egyik karatéka születésnapos volt: megtudtuk, tapssal felköszöntöttük; jó bizonyítványt vitt haza a másik: őt is megtapsoltuk. Személyes figyelemmel vagyunk egymás felé. Bensőséges a légkör, és ez épül a jövőben is, mert ez célunk. Így könnyebb a közösségi szabályokhoz is idomulni: pl. vizsgán nem csak a saját teljesítménnyel foglalkozunk, mindenki marad a vizsga teljes végéig. Megtiszteljük egymást a figyelmünkkel, hiszen aki vizsgázik, éppen bizonyít, élete egyik legkomolyabb erőfeszítését végzi. A másik teljesítménye is van annyira fontos, mint a sajátom. A másik örömének is örülünk, és a másik bánatában is osztozunk.
olvasói vélemény eddig. - Szólj hozzá te is! Minden hang számít!