Az alfa-özvegy

Az alfa-özvegy koncepciója és fogalma időről-időre előbukkan a RedPillen, így aztán úgy gondolom, hogy megérdemel a téma egy kis körüljárást, főleg annak fényében, hogy mekkora a szerepe abban, amiért is kritizáljuk a nők fékevesztett sorozatos monogámiáját (“népiesen” a f@szkörhintát), és mekkora károkat okoz a nők hosszútávú párválasztási stratégiájában.

A tipikus, nyugati kultúra-beli lánynak esze ágában sincs a 20-as éveiben megállapodni, előtte még élni akar. Képzeljünk el egy  hipotetikus leányzót, hívjuk Julinak. Mondjuk, hogy nagyjából rendben van külsőre, de semmi extra,  szóval 22 évesen egy szépségversenyen 60% körüli minősítést kapna a zsűritől. A továbbiakban a szexpiaci értéket mindig egy ilyen százalékos skálának képzeljük el. Julink jellemzően a 80%-os pasikat preferálja, akiknek nem derogál egy kicsit a saját szexpiaci értékük alatt választani, ha alkalmi szexről van szó, így Juli „megszerzése” nem  is kerül sok erőfeszítésükbe.

Julinak egyszer még egy igazi csodapasi is összejön, egy 95%-os. Az igazi nagymenő alfahím, akit  még védekezés nélkül is azonnal magába enged. Jóképű, sportos, gazdag, menő lakással, drága autóval és szép nagy szerszámmal. Persze könnyen lehetséges, hogy neki Julink csak egy a sok közül, de akkor éppen ezt még Juli sem bánja olyan nagyon,  hiszen úgy hiszi, hogy majd ő megszelídíti a férfit, de ha minden kötél szakad, az sem kizárt, hogy inkább lesz egy ilyen férfi háremének tagja, minthogy kizárólagos partnere legyen egy  sokkal hétköznapibb, átlagos, “unalmas” srácnak. Persze az illető tényleg csak pár hétig használja Julit, aztán könnyedén el is felejti, ahogyan más esetekben is szokta a nőket. Nem úgy Juli. Ettől kezdve neki, ha arra gondol, hogy kit is szerezhet meg, ez a srác lesz a mérce. De téved és az igazi hibát ott követi el, hogy azt hiszi, állandóra is kaphat egy hasonló kategóriájú férfit, holott ők legfeljebb csak kihasználják egy ideig, aztán lelépnek. Miért is maradnának vele? Kizárt dolog, de persze 1-1 alkalomra nyilván jó lesz minden Juli. Gyakran láthatjuk, hogy a nők minden csalódás ellenére, szinte végtelenül sok esetben megpróbálkoznak az ilyen férfiakat megzabolázni, befogni, hiszen a mesében is az van, hogy nekik jár a tökéletes herceg fehér lovon.

Ugorjunk 10 évet az időben. Juli betöltötte a 32-t. Kevésbé ropogós az alakja, a bőre sem olyan feszes már, fel is jött 1-2 kiló, megjelent 1-2 apró ránc, a stílusa már kevésbé laza és vidám, mint 10 évvel korábban, és úgy összességében is kevésbé vonzó már. Mondjuk, hogy általában véve a szexpiaci értéke hanyatlott valamelyest, mondjuk 40-50% körül van. Viszont ő maga épp az ellenkezőjét gondolja: értékesebb lett, hiszen megszerezte a gender studies diplomát, keres havi 250-et, és van két macskája is. Íme egy nő az élete fénypontján! Érthető módon úgy dönt, hogy ideje megállapodni, és ketyeg az a fránya óra is.

Viszont azzal kell szembesülnie, hogy a számára érdekes férfiak egyáltalán nem akarnak járni IS vele. Annak idején gond nélkül szedte össze az ilyen pasikat, és most azt képzeli, hogy akkor majd nyilván a férje is közülük fog kikerülni. A valóság ezzel szemben az, hogy kétszer akkora szexpiaci értékű pasikra fáj a foga, mint amilyen ő maga nőben – sőt, emlékezzünk arra a 95% körüli igazi csúcspasira, még mindig ő a mérce. Juli számára a vele azonos szinten lévő férfiak bénák és lúzerek. Neki jobb jár, hát nyilvánvaló, hiszen ő csodálatos, ezt mondta neki minden férfi, minden barát, a család, a rokonok, az ismerősök, sőt a tévé is, meg az egész társadalom kiskorától kezdve, szóval nyilván így is van. És hát ezért „randizgathatott” 10 éven át annyi menő sráccal.

A helyzet viszont változatlan: senki sem akar vele maradni. Miért ilyen szemetek a férfiak?? És hova lettek az igaziak? Kiszúr vele a világ, és itt ő az áldozat. Jár neki valami, amit nem kap meg, és ez bizony a szemét férfiak hibája, hiszen ők nem adják neki oda…

Hipp-hopp betölti a 35-öt, és ráébred, hogy ez már tényleg az utolsó pillanat, ha családot szeretne, így aztán hozzámegy egy vele egy szinten lévő férfihoz, aki szintén 40-50% körüli érékelést kaphat a szexpiaci versenyben. Tulajdonképpen nem is egy rossz pali, valójában nincs is benne semmi kivetnivaló, de nem olyan jóképű, nem olyan sportos, nem olyan érdekes vagy gazdag, mint akik 10 évvel ezelőtt voltak. Az persze meg sem fordul a fejében, hogy ő sem olyan már, mint 10 éve volt. Sem az alakja, sem a vonásai, sem a bőre – de ettől még lenézően tekint a neki jutó férfira, hiszen „csak” középszerű. Persze ennek nem ad hangot, amíg ki nem bújtak a gyerekek, de a fejében ez a férfi nem vele egyenlő partner, 40%al alacsonyabban van, mint azok, akikkel régebben „járt”. Ez a pasi béna.

Aztán egy nap a férfi hullafáradtan hazajőve a munkából – ahol aznap is 14 órát robotolt, hogy eltartsa a családját -, felhajtva felejti a WC-ülőkét, a mi Julinknak pedig ez az utolsó csepp a pohárban, és úgy dönt, hogy most már végleg elege van a férfiból és jobbat érdemel. Jön a válás és a gyerektartás.

Juli most már 40 éves, mindenféle bárokban lóg, koktélt szürcsöl a gyerektartásból, és olyan pasikra nyomul, mint akik 22 éves korában voltak neki, miközben a gyerekek otthon vannak nagyival, és egyébként alig látják az apjukat is.

Erre gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy milyen károkkal jár a korlátozások nélküli hipergámia. Azok a nők, akik fiatal korukban összevissza ugráltak egyik menő pasiról a másikra, egy teljesen elfuserált élettel nézhetnek majd szembe, ahol abszolút tévesen mérik fel a saját értéküket a férfiak szemében, és immár nem jó feleség-alapanyagok.

Hölgyeim és Uraim: Íme az alfa-özvegy.

Halljuk most ugyanezt egy nő tollából, egy konkrét történetben elmesélve, amelynek a főszereplője az 50 évvel ezelőtti, 18 éves önmaga, és egy férfi, akivel csupán egy rövid kalandot élt át. Zárójelben Heartiste apróbb megjegyzései olvashatóak.

 „Alig pár hete kezdődött a félév a Newcastle Egyetemen, és már minden áron el akartam veszíteni a szüzességemet. Úgy döntöttem, hogy ő lesz a jelölt: magas volt, sötét hajú, álmodozó tekintetű, akiben érezni lehetett valamiféle veszélyt, és aki félúton volt egy 19. századbeli dekadens költő és egy hollywoodi szívtipró közt.

Hamar megtudtam a nevét is : John Nicholas Harley Pellowe – már ez is veszettül romantikusan hangzott. A Henderson Hallban lakott, ami talán a legfényűzőbb volt mind közül. Életcélommá tettem, hogy megtudjam mikor merre jár, és hogy én is ott legyek. Képes voltam éjjel egyedül végigjárni a helyi jazz lokálokat, bárhányszor valaki látni vélte ott. Végül sikerrel jártam. Egy nap a könyvtárban találtam rá. Odasétáltam hozzá, miközben hihetetlen vágyat éreztem, amit mintha valami őrült szerelem kísért volna. Akkor kezdődött a mi kapcsolat-félénk.

Mindenféle partikra és egyéb rendezvényekre jártunk, ahol – meg kell mondjam – nem is igazán törődött velem. [ Azt hinnéd, hogy ettől majd lelassít… de nem.] Én viszont minden egyes kicsit is pozitív megnyilvánulását a szerelme kifejeződésének gondoltam. Hamarosan meg is történt, aminek kellett, és a Henderson Hallban vesztettem el a szüzességemet, teljes boldogságban, Vele.

[ Miközben neki az járt a fejében, hogy hogyan szabaduljon meg tőled, lehetőleg jelenet nélkül. ]

Jöttek a karácsonyi ünnepek, és csak arra tudtam gondolni, hogyan fogom átvészelni ezt az időszakot nélküle. Amikor újra találkoztunk, azt gondoltam, hogy egy pár vagyunk.

Szívem választottja továbbra is visszahúzódó volt velem, bár a szex nagyon is érdekelte, de azon kívül soha nem voltunk sehol együtt, mintha nem is akarta volna, hogy velem lássák. [ Talán csak nem voltál elég csini, nem? Jaa nem, az lehetetlen!! :) ] Valahol tudtam, hogy ez a dolog nem az igazi, de tudomást sem voltam hajlandó venni a jelekről. Később, az egyik szenvedélyes éjszakánk másnapján, szerelmesebben mint valaha – ha ez egyáltalán lehetséges – megláttam őt az Union Building lépcsőin, és már rohantam is. [ Vajon a majdani béta férjéről is őriz ilyen részletességű emlékeket évtizedes távlatokból? Költői a kérdés…] Most már biztos, hogy ő is szeret. De ahelyett, hogy emlékezvén az előző éjszakánkra a karjaiba zárt volna, egyszerűen csak  elfordult. Soha többé nem szólt hozzám.

Teljes sokként ért a dolog, betetőzve mindenféle betegségekkel, lázzal, ájulásokkal. De legalább terhes nem lettem, ami minden nő legnagyobb félelme volt akkoriban. John iránt érzett szerelmemből hamar utálat lett. [ A szerelem ellentéte nem az utálat… hanem a közöny.] Pokoli szeretőm bemutatta démoni oldalát, én pedig, ahogy ma mondanánk, megpróbáltam továbblépni. John ezek után tudomást sem volt hajlandó venni rólam. Nemhogy szerelmes nem volt belém, de még csak nem is kedvelt. Hogy még szörnyűbb legyen minden, röviddel ezután összejött egy lánnyal, aki a barátnője lett, egy igazi barátnő, aki megkapta mindazt a figyelmességet és törődést, amit én soha.

Sosem tudtam Johnt elfelejteni, és iránta érzett viszonzatlan szerelmem beárnyékolta a későbbi házasságomat is Nevillel, akit valahogy mindig csak a második legjobbnak tudtam értékelni. Nevillel végül 3 évig jártunk megszakításokkal mikor 21 évesen, még mindig egyetemistaként hozzámentem. [A bétának 3 évbe telt mindaz, ami az alfának 3 szempillantásba…] Végül 20 év házasság után váltunk el a 80-as évek végén, amikor gyermekeink 17 illetve 18 évesek voltak. Ez idő alatt még egy pszichoterapeuta segítségét is igénybe vettem, hogy segítsen lezárni a múltamat a nagy szerelmemmel, Johnnal. Azt mondta, hogy az én történetem egyáltalán nem egyedi, mondhatni mindennapos. [ Ki gondolta volna…] Megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e újra találkozni Johnnal, hogy valamiféle lezárást kapjon az ügyünk, úgy tűnik, hogy ez többször is sikerre vezetett másokkal azelőtt. Igent mondtam.

Találkoztunk, leültünk egy tea mellé, és újra támadtak a régi érzelmeim, vágyaim. Amikor megkérdeztem, hogy miért rázott le csak úgy, azt mondta, hogy ostoba volt. [ Mégis milyen választ vártál? Hogy ahhoz is alig voltál elég szép, hogy párszor hemperegjetek???]
Ahogy visszasétáltam a metróhoz, olyan érzésem volt, mintha minden egyes lépéssel, könnyebb lennék, mintha lekerülne rólam valami, amit magammal cipeltem. Egészen különleges érzés volt, és tudtam, hogy sikerült a terv, a terápia működött.

Később írtam egy egész könyvet az iránta érzett csodálatomról [ Hú, de még mennyire, hogy működött…], és az érzéseimről, megpróbáltam a mélyére hatolni az egész esetnek, de aztán teljesen elfelejtődött az egész, mígnem fel nem keresett egy e-book kiadó, hogy olvasták a munkámat és szeretnék kiadni. Igent mondtam.

Néha-néha megtörténik, hogy ezek a ’kegyetlen’, nemtörődöm szeretők juttatnak neked egy morzsát a figyelmükből, és minden egyes pillantásuk őrült erővel láncol magukhoz. Olyan szenvedély ez, ami ha elkap, nem ereszt, és függővé tesz, mint egy drog, míg végül már nem is tudod irányítani a cselekedeteidet. Mindegy, hogy vágyaid alanya házas, elérhetetlen, vagy észre sem vesz, semmi sem szabhat gátat ennek a vad szenvedélynek, ami gyökeret ereszt benned és nőttön nő, még akkor is, ha amúgy semmi sem táplálja. [ A nőknél a vágy minden racionalitást felülír.]

De vajon mi lehetett Johnban az a valami, aminek hatására számos, amúgy tökéletesen racionális, intelligens nő vetette magát reménytelenül a lábai elé? Utólag azt gondolom, hogy volt valamiféle aurája, egy energiamező, amely rabul ejtette ezeket a gyanútlan és védtelen nőket [= a legtöbb nőt…]. Egy sorstársam elmesélte, hogy Johnnak igazából tennie sem kellett semmit, és a nők mégis körülvették. Megvolt az a különös képessége, hogy elhitette veled, hogy te vagy az egyetlen nő a világon, még akkor is, ha másnap már tudomást sem volt hajlandó venni rólad.

John után sohasem tudtam már szerelembe esni, vagy legalábbis semmiképpen sem ilyen földöntúli erővel. Nem a későbbi férjem hibája volt, hogy ezekkel a sebeimmel is meg kellett megbirkóznia, de el kell mondanom, hogy nagyon szeretett. Tulajdonképpen vele, Nevillel, valahogy ’kényelmesebb’ volt minden, de mintha elvesztettem volna a képességemet az igazi, szenvedélyes érzelmekre.”