Alábbiakban egy kedves női olvasónk levelét adjuk közre vitaindítóként. Problémafelvetése korunk nőjének feminista indíttatású elidegenedését igyekszik bemutatni és értelmezni a házassági névvel kapcsolatban.
Sziasztok!
Nagyon érdekelne a véleményetek a házassági név felvételnek változásaival kapcsolatban, mivel nemrégen házasodtam és meglepve tapasztaltam hogy sok nő milyen furcsán áll a dologhoz. Mennyien kérik ki maguknak, hogy ők “nem adják fel az egyéniségüket egy férfi miatt”, vagyis nem veszik fel a nevét, mert azzal elveszik a régi “énjüket”. Még olyan nőismerősöm is akad, aki feliratos fotót is gyártott a következő szöveggel: “Amíg az apám nevét viselem, nekem nem parancsol egyetlen férfi sem!” – Mintha ezen múlna…
Volt olyan nő, aki azt nyilatkozta egy a kérdéskörről szóló cikk alatt, hogy neki a férje is felvette az ő családnevét, mert így “igazságos”. Tegnap pedig az Alexandra könyváruház közölt egy cikket a témában, aminek kapcsán egy nő leírta, hogy a férje ugyan fel szerette volna venni az ő vezetéknevét a sajátja mellé, viszont neki nem tetszett az úriember nevének hangzása, ráadásul a férfinak nem ez volt az első házassága, ezért a nő kijelentette “az ő vezetékneve már úgyis volt egy feleségé, meg is hagyom neki, engem pedig nyugodtan felejtsen el ezügyben”.
Csak nekem furcsa, hogy ilyen hozzáállással tulajdonképpen minek is házasodik valaki? Mintha egy kényszer hatására házasodnának egy ellenséggel, aki el akarja őket nyomni. Egy barátnőm viszont a ritka kivételek közé tartozik, “Kovács Jánosné” formában vette fel a férje nevét; aztán kapott is hideget-meleget! Szekálják, kinevetik és gúnyosan csak “Jánosné”-nak hívják. És persze én is megkaptam a magamét, amikor felvettem a férjem vezetéknevét a sajátom helyett, azt mondják, hogyan cserélhettem le a saját szép nevem erre a furcsa hangzásúra, amit a legtöbb ember le sem tud írni helyesen? – Hát mert szeretem a férjem és örülök, hogy az ő nevét viselhetem! Nem értem, hogy miért kötné össze valaki az életét egy olyan emberrel, akinek még a nevét sem viseli szívesen…
Na és ott van még a kötőjeles változat, az új divat. A feleség kötőjellel kapcsolja a férje vezetéknevét a sajátja elé. Már várom, hogy mikor fogják egyesek majd a sorrendet kifogásolni. A kölcsönösség jegyében a férj pedig felveszi a feleségét a sajátjához. Így természetesen a gyerekek is dupla vezetéknevet fognak viselni. Ha pedig egy Szabó-Tóth gyerek össze akar házasodni majd Kovács-Horváth gyerekével, el sem tudom képzelni milyen variációk fognak majd kialakulni.
Üdvözlettel: G. Barbara
Na ja. Az utolsó bekezdést már én is pedzegettem korábban, hogy mi lesz akkor, ha egy dupla vezetéknevű házasodik egy dupla vezetéknevűvel… monnyuk lesz miből válogatni, hangzás, stb. szempontjából, ami- lássuk be – a legfontosabb eleme a házasságnak.
Egyébként a képről először teljesen azt hittem, hogy gúnyolódik. Nekem azt jelenti: Amíg egy férfi nevét viselem, addig nekem nem parancsol egy férfi sem… A képnek kizárólag úgy volna értelme, ha az anyja vezetéknevét kapta volna a nő.. ami ugye valószínűsíthetően a nagyapától származik, szóval így se igazán adja ki… az az átkozott patriarchátus…
A Kovács Jánosné tényleg idióta megoldás, a másik véglet. Sem logikus, sem nem praktikus egy olyan verzió, mikor valaki bemutatkozik a teljes nevén és külön rá kell kérdezned a (korábban hivatalos) keresztnevére, hogy meg tudd szólítani valahogy.
Végső soron pedig nem értem a hisztit. Elég régóta működik a Kovácsné Szabó Erzsébet – féle megoldás: fel is vette, de a lánykori is megmaradt. Mindenki boldog.
Tökéletesen egyetértek. A Kovácsné Szabó Erzsébet hibátlan megoldás, ahogy a Kovács-Szabó Erzsébet is.
Ha én volnék Kovács János és a nejem ragaszkodna hozzá, hogy Kovács Jánosnénak nevezzék, óriásit csalódnék benne. Ezzel azt üzenné, hogy innentől az árnyékomban szeretne létezni, egyéniség nélkül. Nekem viszont egy teljes értékű, önmagában is kiegyensúlyozott nőre van szükségem, nem egy társfüggőre. A Kovács Jánosné a lehető legrosszabb megoldás, bármi jobb nála.
A név évezredek óta száll apáról gyermekre, szóval némelyek számára ez kiírtandó patriarchális csökevény. Mivel családnévre szükség van ezért az eredeti, mögöttes jelentéstartalmat kell átalakítani. Így lesz a férj nevének felvétele a női elnyomás eszköze, a “személyiség elvesztése” és hasonló badarságok.
Pedig az eredeti jelentés messze mást, messze többet jelentett. Alapban összetartozást, eredetet, kapcsolatot az ősökkel. A nők névfelvétele pedig a közösség szempontjából azt hogy ez a fajta összetartozás és védelem rá is kiterjed, a nő szempontjából pedig egyfajta önfelajánlás is volt, egyben a személyes részében a férj fennhatóságának elfogadását és a hozzá tartozás nyilvános és folyamatosan kihirdetett megvallását is jelentette. Az sem véletlen hogy eredetileg nem egymást gyűrűzték meg a házasulandó felek, hanem a férfi a nőt (ő pl. jegykendőt és nem jegygyűrűt kapott), ezzel is kifejezve hogy az adott nő az övé, hozzá tartozik. Később a keresztény egyházi liturgiába már kölcsönös meggyűrűzés kerül rögzítésre.
Mindezek tükrében a ma elterjedőben levő szokás, egymás vezetéknevének felvétele drámaian más értelmezést nyújt az egész párkapcsolatnak, házasságnak, amelyet csak aláhúzhat ez a fajta kettős elgyűrűzés is.
A magam részéről el sem tudnám képzelni hogy a nőm, akiért felelősséget vállalok, vigyázok és gondoskodom, ne hordja a nevem és a hozzám tartozás jelképeként a gyűrűmet is. Ha a nevem nem fogadja el, kimondatlanul nem fogadja el a többit sem. Ez pedig tartalmát tekintve már egyáltalán nem házasság, hanem csak együttélés.
Most mélyen a szívemből szóltál, köszönöm! 100%-ban így gondolom én is.
…
A házasságot már régen sem pusztán gyereknemzési köteléknek tekintették, ebből adódóan már az alapfeltevésed is leegyszerűsítő. A túlzott leegyszerűsítés okán a következtetésed pedig már a téves kategóriába tartozik.
…
Nem kell különösebben bő lére ereszteni a választ és bizonyítékok sem szükségesek. Hajlamos vagy a dolgok kapcsán leegyszerűsítésekkel élni és bombasztikus következtetéseket levonni, de a lenti dolgok számodra is egyértelműek kell hogy legyenek.
Régen a házasság, amely általában nem szerelmi kapcsolat volt, számos más célt is szolgált. Ilyenek voltak például a politikai célok. Dinasztikus kapcsolatok, szövetségkötések országok, népek, törzsek, klánok között. Gazdasági célok lehettek például a piacszerzés (kereskedő famíliák), vagyonegyesítés stb. Alapban egy felnőtt nő munkaereje érték volt, amit meg kellett fizetni (vevőlegény=vőlegény). De szolgálhatták az uralkodó rétegbe való bevásárlást, kegy-gyakorlást, lehetett túszszedés, a megházasodó leány ill. közeli rokonainak védelem keresése, felajánlás az isten(ek)nek, áldozat stb.
…
Nem szükségesek..ha némi történelmi ismerettel is fel vagy vértezve magad is elősorolhatod a memóriádból a példákat.
A szerelmi házasság koránt sem volt olyan gyakori. Milyen irodalomról beszélsz komám? Az ókor és a középkor embereinek jórésze írástudatlan volt. A kora középkorban szinte nincs is szerelmi líra. Akkoriban túlontúl profánnak tartották az ilyen témákat, pláne a kevés írástudó.
“kikerül az előző férfi (apa) oltalma alól, akkor utána is legyen esélye a túlélésre” – A túlélés az gyermek? Ugye nem. Látod-látod! Nem figyelsz oda és máris megerősíted az eltérő okokat, szempontokat.
Nagyfarkú Jakab valószínűleg a földje mellett fekvő másik földdarabra és hasonlókra ácsingózott. Álmai valószínűleg nem terjedtek túl azon hogy valamivel nagyobb földdarabot egy tagban művelni tudjon. Suba a subához, guba a gubához, ahogy a népi bölcseség tartotta. Ha már népi bölcsesség itt egy közismert népdal. No meg itt van egy másik is, érdemes megfigyelni a szöveget. No meg fantasztikusan jók is két csodálatos tehetségű nőtől.
A kelengye, móring, stafírung akárminek is hívjuk, a nő különvagyonát képezte, annak a férj legfeljebb a használója volt és legtöbbször ingóságot értettek rajta, kisebb, “háztartási” vagyontárgyakat. Már a római jog is ismerte a hozomány intézményét és alapban a nő védelmét szolgálta a házasságon belül, szóval a fizetség nem ennek megfelelője volt. Másrészt az hogy a férfi fizetett a nőért inkább keleti, mint nyugati hagyomány (ennek kifejezője a megfelelő magyar szavak is).
Amúgy a házassági eskükben a férj részéről mindig megjelennek az olyan utalások miszerint megvédi, óvja a nőt, gondoskodik róla.
Amúgy nem mondtam hogy valótlan amit állítottál, pusztán annyit hogy olyan mértékben és sematikusan leegyszerűsítő hogy a jóval összetettebb kép helyett csak egyszínű mázolmányból von le a dolog természetéből adódóan hasonlóan leegyszerűsítő következtetéseket. Erről ez a szúfi tanmese jutott az eszembe.
…
Ami szinte szíven ütött, bár a legegyszerűbbek közül való, az a következő:
“- A férfi eltartja és védi a nőt.
– A nő hűséget ad cserében.
Ez a házasság lényege.”
Nem mintha újdonság lenne, hanem mert továbbgondolva a mai értékrendre:
– A nő tartsa el magát, védelemre se legyen szüksége.
– A nőtől így semmi nem várható cserébe.
Ez a házasság 2.0 lényege
Ennek így nem sok értelme van. Már régen nem az eredeti kérdéssel foglalkozol. Kiragadsz egyes mondatokat (természetesen a kellemetlenekkel nem fogllkozol), belekötsz, néha trollkodsz egy kicsit (pl. Nagyfarkú Jakab). No és persze nem viszed túlzásba a történelmi hivatkozásokkal való alátámasztást sem (noha a másikon számon kéred). Ez az ego növelésére biztosan alkalmas, de vitaként teljesen értelmetlen. Szóval nem viszem tovább a sort.
Az eredeti kijelentésed annyi volt, hogy a házasság az hűség védelemért cserébe (és ennek kifejeződése a név felvétele), amiből aztán áttértél egy ködös fejtegetésre a nők parazita mivoltával kapcsolatban. Én meg annyit mondtam, hogy noha önmagában igaz az állításod, de túlontúl leegyszerűsíti a házasság intézményét, funkcióit, ennél többről van szó és több indíttatás is az alapja lehet.
Ennyi. A magam részéről leírtam amit gondoltam, semmi értelme huzakodni, akit érdekel és elolvassa, majd kialakítja a saját véleményét.
Manapság a korszellem igényli az egyszerű és lehetőleg bombasztikus válaszokat, gondolom ez is a korszellem része, de valójában, a kérdésekkel ellentétben a válaszok ritkán egyszerűek.
…
Már régóta csípi a szemem ez a matriarchális-patriarchális szembeállítás mint kiindulópont, amely félreértések és hamis önigazolások egész légióját vonja maga után. Kissé talán kibeszélek a témából, de úgy érzem, hogy ideje történetileg rendbe tenni a kérdést!
Elve téves kiindulópont, hogy a matriarchális közösség ősi eredetű. A matriarchális berendezkedés mintegy 12 ezer évvel ezelőtt jelent meg, mégpedig kizárólag a fölművelésre szakosodott közösségek körében, ahol a női munkaerőnek a korábbinál sokkal nagyobb szerep jutott, s ahol a föld és az anya termékenysége közötti párhuzam nyomán a kultúra és az istenhit a Földanya kultusza köré épült. Itt természetesen nem a saját hányásukban fetrengő tinilányok ribanckodásáról szólt az élet, hanem az anyaságot övezte a korábbinál nagyobb tisztelet. Bár a nők választottak, a legtöbb esetben itt is a monogám házasság volt a norma.
Ezzel párhuzamosan léteztek nomád, katonáskodó, hódító életformára berendezkedő társadalmak is, ahol a fizikai erő és a szigorú hierarchikus rend a patriarchális értékrenddel párosult. A patriarchátus megszilárdulása és a nyugati civilizáció kialakulása oda vezethető vissza, hogy a hódító törzsek leigázták, majd a kultúrájukkal és életformájukkal együtt magukba olvasztották a földműves közösségeket. Mint például a pelaszgokat az akhájok – s lőn az antik görögség…
A másik nagy tévedés, hogy az ilyen patriarchális társadalmak alapját a szorgos családapák és a szerelemből nősülű leányok boldog házassága adta. Bocs, de ekkora faszságot régen hallottam. :) A patriarchátus alapja a fegyverforgató szabadok, a “kevesek” (később az arisztokraták) uralma a többséget kitevő szolganép fölött (még a görög demokráciákban is!).
Valószínűsíthető, hogy a kőkori klánok, nemzetségek, törzsek is hasonló módon szerveződtek: megvolt az anyák kellő tisztelete (Vénusz szobrok), de a vezetés a vadászatban sikeres férfiakat illette (barlangrajzok, férfiavatási rítusok). Akár így, akár úgy, annyi mindenesetre biztos, hogy az “alfahímek” társadalmi-szexuális sikeressége, a hipergámia jelensége, a 20%/80% arány, s mindezzel együtt a nők zsigeri vonzalma a fizikai erőhöz, a szociális dominanciához, a hatalomhoz és az erőforrásokhoz semmiképpen nem tekinthető matriarchális őscsökevénynek, sokkal inkább a patriarchális értékrend szociokulturális lenyomatának tekinthető.
A szabad polgárokból álló “középosztályi” családmodell eszménye nagyjából a kereszténységgel együtt született meg, de megszilárdulása a kézművesipar fellendüléséhez és a városiasodással függ össze. E folyamat nagyjából 12-13. században veszi eredetét, csúcspontját a protestantizmus terjedésével a 16-17. században érte el. Bár a puritánok próbálkoztak vele, szerencsére ez az életforma nem tudta felszámolni az arisztokratikus értékrendet. Máskülönben a görög-római örökség, a lovagi kultúra, Shakespeare és a gentleman-eszmény mindenestül a kukába került volna, nem is szólva az ezeket ezer szállal átszövő erényei szerinti nemesség ideájáról, amely a fizikai erőt, a harciasságot, a hatalmat és az ambíciót bajtársiassággal, műveltséggel, közösség iránti hűséggel és kifinomult viselkedéskultúrával párosította össze. Az arisztokratikus és a középosztályi értékrend egymással kölcsönhatásban lendítette a nyugati civilizációt arra a csúcsra, ahová nagyjából a 19-20. század fordulóján ért el.
Mindezek mögött miféle párkapcsolati modellek és szexuális viszonyok működtek évezredeken keresztül? Az írásos emlékek szerint igen sokfélék – társadalmi helyzettől, egyéni vérmérséklettől és a sors kegyétől függően.
Az arisztokraták körében sokan életek a lehetőséggel: rangjuknál, hatalmuknál, befolyásuknál fogva megengedték maguknak, hogy az alacsonyabb sorban élő férfiak asszonyai közül tartottak fenn szeretői háremet maguknak. Így tett például a 19. század derekán báró Wesselényi Miklós, aki az uradalmán élő jobbágyok feleségeiből verbuvált magának 4-5 fős szerető gárdát. A létszám állandó volt, de a menyecskék cserélődtek, a finnyás báró ugyanis rendszeresen fiatalított! :)
A társadalmilag mobilabb közegben a jóképű, délceg, sármos ifjak közül sokan eleve agglegény életformára rendezkedtek be, s mindenkit megdugtak, aki az útjukba került. Köztük természetesen a befolyásos arisztokraták feleségeit is – hol az urak hallgatólagos tűrése mellett, hol teljes titokban. Ilyen életformát élt fiatalon Assisi Szent Ferenc vagy sokáig az egyébként mélyen vallásos gróf Széchenyi István.
A nők is sokféleképpen viszonyultak a helyzethez. Sokan boldogan adták oda magukat a hatalmasoknak és/vagy jóképűeknek (házastársi hűség és kemény gürcölő családapa ide vagy oda); sokan kényszeredetten tűrték, hogy többen is használják őket; s persze voltak olyanok is, akik ténylegesen a családanyai szerepben találták meg a nőies hivatásukat.
Félreértés ne essék: elszomorító, amit manapság magunk körül látunk. Ám ez nem matriarchátus, nem csupán a fiatal lányokat érinti és nincsenek semmiféle történeti előzményei a kőkorszakban. Ami van: az X és főként az Y nemzedék infantilizmusa, kulturálatlansága és céltalansága aláássa a patriarchális férfierényeket éppúgy, mint a nők termékenysége és a családanyaság társadalmi megbecsülése köré épülő matriarchális hagyományokat. A saját hányásukban fetrengő tini ribancok nem azért ülnek fel a “faszkörhintára”, mert az ösztöneik “jó géneket” keresnek és ezt a zsigeri késztetésüket nem tudják féken tartani, hanem azért, mert manapság a nők körében is trendi dolog egy éjszakás kalandok sorával igazolni saját női vonzerejüket. S nem azért lekezelők, tiszteletlenek, arrogánsak, mert oda a monogám családmodell, hanem mert többségüknek sem a családi, sem az iskolai közegben nem voltak olyan érett, felnőtt tekintélyek, akik rendesen helyre tették volna őket mindezért. Na de a tinifiúk vajon jobbak? Van-e bennük ambíció, kitartás, hivatástudat, versenyszellem, bajtársiasság, hűség?
Nem folytatom, elnagyoltan ennyit a történeti hitelesség kedvéért…
…
“Az én megítélésemben a két rend között az apa ismerete és elfogadása (avagy nem ismerete) jelenti a valós különbséget, és minden más dolog (név, öröklés, stb.) csak ebből gyökeredzik.”
Ez így nekem nem teljesen egyértelmű.Talán ott mész félre a dologgal, hogy a modern, atomizált családból indulsz ki és az apát meg anyát tartod családnak. Nagycsaládban érdemes gondolkodni, mert úgy érhető tetten a különbség.
Az apa ismerete és elfogadása két külön dolog. Azokban a matriarchális jellegű közösségekben, ahol gyakorta változik az éjszakai látogató személye, sokszor még az anya se tudja, ki a gyerek apja, meg nem is igazán érdekli. A gyerek az övé, így az ő családjához tartozik és kész.
Azokban a matriarchális jellegű közösségekben, ahol tudják, ki a gyerek apja- nos ott se számít semmit a dolog. A gyerek ugyanúgy a nő családjához tartozik, az apa csak látogathatja meg vihet ajándékot, ennyi “joga” van. Nem nagy különbség, én ezt nem nevezném patriarchálisnak, noha a te definíciód szerint már az..
A név és az öröklés azért fontos, mert az határozza meg, hogy kinek a családjához tartozik a gyerek. A patriarchális jellegű társadalmakban az apa nevét kapja a gyermek, ezzel teszik egyértelművé, hogy az apa családjához tartozik. Ez itt a lényegi különbség szerintem. Nyilván ennek előfeltétele az apa ismerete, de mint láttuk, az önmagában még nem indukál semmit.
+
Kevesebb szó esett róla, de az, hogy a matriarchális jellegű közösségekben a főbb vezetők nők és csak a nőknek lehet vagyona, szintén fontos jellemző. Miért adnák oda a gyereket a férfinek, azaz valakinek, akinek se háza, se földje. A férfi családja nőtagjainak van, de azoknak meg minek kéne a más nő gyereke. Végső soron az egész mizéria oda vezethető vissza, hogy kik a közösség vezetői. Azoké a vagyon, és a vagyon családban tartása miatt fontos az öröklés és a gyerek hovatartozása.
Azért alakult ki a fentebb említett szokás, hogy a feleség házasságba vitt vagyona (akár kelengye, akár föld vagy kastély) külön van számontartva a házasságban a feleség vagyonaként, mert az valójában a feleség családjának vagyona, ami a feleségen keresztül továbbra is ellenőrzést gyakorol a vagyon felett, nem adja át a házassággal a másik család tulajdonába, hanem csak a feleség gyerekei öröklik.
+
Az elrendezett házasságokról, mint (feministák által előszeretettel emlegetett) nőelnyomó patriarchális középkori barbárságról meg annyit, hogy azokban a matriarchális közösségekben, ahol a legkisebb lánygyermek örökli a teljes vagyont, az örökösnő házassága mindig elrendezett, a család választ férjet. Vigyáznak, hova kerül a vagyon.
Úgy tűnik, végső soron a vagyon és a család érdekei számítanak, akár patri-, akár matri-az a bizonyos – archátus…
…
“egy parasztlány, akinek a falu meg a környék összes fiatal férfija nyugodtan udvarolhatott, jóval szélesebb rétegből választhatott partnert, így a szerelem is inkább meglehetett a két fél között”.
Hm, patriarchátusban a nő választ? Miféle gaz világ lehetett ez! Vagy úgy érted, hogy patriarchátusban a nők a nem vonzó férfiakat választották férjül, hanem a középszerűekkel estek halálos szerelembe? :)
Nagyapámék és dédnagyapámék rögvalóságából kiindulva a régi paraszti és polgári “szexpiac” sem működött másként, mint a mostani. A két-három falubikája vagy a városi társaság két-három sármőrje elvette a közeg két-három legmutatósabb menyecskéjét – aztán kevés kivételtől eltekintve egy idő után mindegyik pasi tartott szeretőket is. Másodvonalban volt néhány jó házasság a jó vágású Béta Jóska és csinos Háziasszony Jolán között, de ez meglehetősen ritka volt, s a pasik egy idő után általában itt is szemet vetettek valami fiatalabb arára – akivel vagy összejött néhány numera, vagy nem; s bizony a nők is elcsábultak a helyi James Bond sármos mosolyától – s vagy engedtek a csábításnak, vagy nem. A “szexpiac” legalsó régiójában is voltak jó kapcsolatok, ha Lúzer Jóska és Társfüggő Julcsa zsák a foltját alapon összejött, mer ők tényleg örültek annak, hogy legalább valaki jutott. Középen meg sóvárgás felfelé, meg kényszerű házasság egzisztenciális okokból és társadalmi nyomásra; az apának a kocsma, az anyának meg a házisárkány szerepkőr.
Ma a különbség leginkább annyi, hogy a középső réteg nincs belekényszerítve a házasságba és a családalapításba. Aztán a nők zsörtölődnek, hogy nincs normális pasi, a pasik meg sírnak, hogy a nők csak a szemét bunkókkal hajlandók megdugatni magukat…
A megkülönböztetéseddel nem vitázom, nem ez a szelete csípi a szemem.
Problémám – s ezt igyekeztem a fentiekben jelezni – az erre épülő torz és sematikus történeti fejtegetéssel van. Kezdve azon, hogy a matriarchátus ősi jelenség, gátja a fejlődésnek; a patriarchátus pedig előrelendíti a civilizációt, mert motivált családapák folyót szabályoznak, földeket törnek fel és bátran vállalják a hősi halált a közösségért.
Igazság szerint a matriarchátus éppúgy az emberi civilizáció része, mint a patriarchátus, hiszen mindkettő magasabb szintű, fejlettebb közösségi forma, mint az ősi: társadalom, nem pedig klán, horda vagy törzs.
Másfelől a patriarchális közösségek társadalmilag igen tagoltak voltak: magántulajdona és szabadsága csak a társadalom kisebb hányadának volt. A munka dandárját (a folyók szabályozását, a földek feltörését, a paloták építését stb.) pedig a legtöbb esetben olyan alacsonyabb rangúak és/vagy szolgák és/vagy rabszolgák, majd később jobbágyok végezték, akiknek nem igazán volt más választásuk, de lényegében még örökíthető szabad tulajdonuk sem.
Végül, de nem utolsó sorban az emberi civilizáció kialakulásának és fejlődésének mozgatórugóját én egészen másutt látom. Részint az emberi elme leleményességében, azaz abban, hogy a túlélés gazdasági-technikai feltételeit egyre hatékonyabb és hatékonyabb módon vagyunk képesek megteremteni. Részint az emberi egóban, pontosabban a becsvágyban, amely arra sarkallja az embert, hogy a túlélésért folytatott versengést a túlélést biztosító feltételek megszerzése után is folytassa (például 10 perc alatt kiásható egyszerű sírgödör helyett évtizedeken át épülő piramisokba temetkezzen, s ezért képes legyen emberek tömegeit munkára fogni). Gyakorlatiasabban: a férfiak az élet ezernyi színterén vetélkednek egymással a dominanciáért, a hatalomért, a befolyásért, a hírnévért, a sikerért, na meg azért, hogy minél több szexben legyen részük minél több és/vagy minél jobb nővel. Ennek meg van a maga nemes oldala és civilizációs eredménye – de persze számos árnyoldala is létezik…
Nem vitatom, hogy mindezek árnyékában a történelem egyre fontosabb ágensévé vált Középszerű Jóska, aki úgy örült az apajogú monogám házasságnak, mint majom a farkának. De eszembe nem jutna idealizálni ezt a fajta párkapcsolati modellt. Van rá példa, hogy jól működik, ha két rendben lévő, intelligens ember közös akarattal vállalja és tűzön-vízen át kitart mellette évtizedeken keresztül – de azért ez a ritkább eset.
“…ez nem matriarchátus, nem csupán a fiatal lányokat érinti és nincsenek semmiféle történeti előzményei a kőkorszakban. Ami van: az X és főként az Y nemzedék infantilizmusa, kulturálatlansága és céltalansága aláássa a patriarchális férfierényeket éppúgy, mint a nők termékenysége és a családanyaság társadalmi megbecsülése köré épülő matriarchális hagyományokat…” – Találó és velős megállapítás.
Szerinted mit takar a “házastárs” kifejezés? Vajon mi lehet ennek a szókapcsolatnak a jelentése?
Rég láttalak errefelé…
Az, hogy a nők dönthetnek arról, hogy házasság kötéskor milyen legyen a nevük szánalmas és társadalmilag is kifogásolható.
Az én álláspontom egyszerű. A nő neve csak egy lehet, a férfi teljes neve egy né toldalékkal. Ha a nevem nem elég jó a jövendőbelimnek az azt jelenti, hogy én sem vagyok elég jó neki. Ebben az esetben pedig hülye lennék elvenni.
Mikor megnősültem előre közöltem a leendő feleségemmel, hogy vagy az én nevemet viseli vagy nincs esküvő, ezen nem is volt semmi vita tudomásul vette és kész. Mivel két keresztnevem van annyi engedményt adtam, hogy elég ha abból az elsőt viseli. Az anyakönyvvezető ribanc előtt szembesültünk azzal, hogy azt nem lehet (persze lehet, hogy ma már azt is lehet), ha felveszi a nevemet akkor mindkét keresztnevemet is fel kell vennie. Nem is gondolkozott rajta a drágám, kapásból rávágta, hogy akkor mindkettőt felveszi még ha hosszú is lesz a neve. Ekkor jött a pálfordulat, az anyakönyvvezető nem a további lehetőségekről tájékoztatta hanem agresszíven ráakarta venni, hogy tartsa meg inkább a saját nevét. És mindezt ott előttem tette. Nem is bírtam sokáig hallgatni és elég éles hangon közbeszóltam, hogy vagy az én teljes nevemet viseli vagy nemet mondok a “nagy” kérdésnél. A sértődés az arcára volt írva de ezzel véget is ért a beleszólása.
Az a férfi aki eltűri vagy elfogadja, hogy a felesége ne az ő nevét és csak is azt viselje már nem tekinthető férfinak az én szememben.
…
“utalást tesz arra, hogy nem fogja elhagyni meg nem fog félrekefélni”
“Meg barátkozásnál, ismerkedésnél sem az van, hogy “Kovács Jánosné” és később szól, hogy szólíts Juditnak.”
De minek barátkozik, meg ismerkedik? Egy fasz nem elég neki?
Rókapapa, ez a te világod és a nejedé. Örülök, hogy boldogok vagytok és szívből kívánom, hogy még hosszú évekig boldogan éljetek.
Ugyanezt kívánom a meleg pároknak és a szadista-mazochista pároknak is. Szerencsések, akik megtalálják a hozzájuk illő társat.
Ettől persze a gondolkodási minta nem lesz széles körben elfogadott. Ha van férfiattitűd, amit egy jóérzésű mai nő – akár antifeminista is!!! – messze elkerül, az pontosan ez. Kicsinyesség, uralkodás a másikon, lényegtelen formaságokba való kapaszkodás – hála az égnek, hogy ezt a dohos világot 200-300 éve magunk mögött hagytuk.
“jóérzésű mai nő”
Aha biztos van. Én még egyet se láttam.
Tehát szerinted a Gipszné Szűcs Ilona férje nem férfi? Te viszont az vagy, mert a feleséged a Gipsz Jakab Jánosné nevet viseli, ami kellőképpen jó hangzású meg praktikus?
A férj nevének felvétele szép meg szimbolikus egy pontig (Valakiné Valaki Valaki), de onnan már egyrészt használhatatlan és nevetséges öncélú erőlködés (Valaki Valakiné). Meg azért lássuk be, a jog és a társadalom igazából a születési nevet tartja elsődlegesnek. Lehet egy nőnek egy (vagy húsz) férje, a lánykori neve a lényeg, változtathat bárki ötször nevet, a születésin fogják elsősorban számon tartani.
Az én szememben meg annak a férfinak a férfiassága tűnik kissé ingatagnak, akié azon múlik, hogy milyen nevet visel a felesége. Hogy lehet már az férfiassági tényező, hogy a nejednek ilyen kicsinyes módon megtiltod, hogy élete végéig női keresztnevet viselhessen?
Hajnalkám, te ezt nem tudhatod…
Mer’ az úgy van, hogy a nő nem tanul tovább, nem dolgozik munkahelyen, nem szavaz meg nincsen saját neve neki és ettől majd jól nőnek érzi magát és mindketten egymáséi lesznek meg ásó-kapa-nagyharang… vagy ilyesmi…
Rókapapa ezt sokkal szebben tudja leírni.
Sokkal-sokkal szebben. És ezek a beteg, idejétmúlt ideák még mindig követőkre lelnek a fiatalok körében… Egyszerre vicces és lehangoló.
Már hogy a beteg, idejétmúlt liberalizmus?
Csak azért, mert volt egy komcsisimogató SZDSZ, amelyik ma már a történelem szemétdombján nyugszik, meg van egy csomó idióta, migránssimogató európai, s ezek lejáratják a liberális jelzőt, attól az alapértékek még nem változnak. Szabadság, szólásszabadság, erőszakmentesség, humanizmus. Sem Hitler, sem Sztálin, sem a zsidók, sem a muszlimok fasizmusa nem méltó az emberhez. Ugyanígy a férfiak fasizmusa sem. Ahogy a feministáké sem. Ezek mind vallások. Betegek, velejéig romlottak és embertelenek.
Liberalizmusban nincsen szabadság.
Szólásszabadság pláne nincs.
Erőszakmentesség sincs.
Humanizmus legkevésbé se.
Hitler miben is volt embertelen?
“Az én szememben meg annak a férfinak a férfiassága tűnik kissé ingatagnak, akié azon múlik, hogy milyen nevet visel a felesége. Hogy lehet már az férfiassági tényező, hogy a nejednek ilyen kicsinyes módon megtiltod, hogy élete végéig női keresztnevet viselhessen?”
Ismerek olyan nőket nem is keveset akik büszkén viselik a férjük nevét és büszkék arra, hogy férjnél vannak.
A családalapítás egy olyan dolog, hogy két ember egy családdá válik. Egy családdá amit a férfi alapít azzal, hogy elveszi a nőt. Egy családban az eltérő családnevek elég szánalmasak és a legkevésbé sem praktikusak.
Számomra eléggé megkérdőjelezhető ha egy nő ezzel nem ért egyet. Ha nem veszi fel a férfi nevét azzal kijelenti, hogy számára a férfival történő családalapítás és maga a férfi sem fontos. Ám ha a nőnek egy házasság és a férfi sem fontos akkor minek megy hozzá? Az biztos, hogy nem szerelemből hanem előre eltervezett érdekből.
A férj nevének felvételét -né toldalékkal idejétmúlt szokásnak tartom, és szerintem jó, hogy már szelídült legalább Kovácsné Kiss Virág formátumra, mert a Kovács Istvánné formátum egyrészt kvázi személytelenné tette a nőt, másrészt a férfit illúziókba ringatta.
Valahol valamilyen ügyvédi iratban olvastam vagy hallottam egy ügyvédes műsorban?:
dr. Kovács Istvánné dr. Szabó Aranka tanácsvezető bírónő, nem pont ez csak hasonló analógia…
Ez kicsit más téma, a jogászat egy végtelenül arisztokratikus világ, az ilyen névviselésben általában az az üzenet, hogy “a férjem is jogász, tehát ősi jogi dinasztiából való vagyok”, sőt, akár az is, hogy “a férjem a közismert/közrettegett megyei főügyész”. (Ennek az egésznek persze már semmi köze a férfi-nő kapcsolathoz.)
Az a célja az ilyen kettős névnek, hogy kiderüljön, hogy a hölgy saját jogon (is) doktor, és nem pedig csak dr. kovács felesége, mert enélkül ez homályban maradna.
Ha nem kettős a név, de derüljön ki, hogy a nő saját jogán dr., akkor úgy írták, hogy Kovács Istvánné dr. (Vagy ha Kovács István is dr., akkor dr. Kovács Istvánné dr.)
Na és ahhoz mit szóltok, hogy a születendő gyerek családnevéről is nyilatkozni kell? Tehát abszolút nem alap, hogy az apa vezetéknevét fogja viselni.
Mi a baj ezzel? Nyilatkozol és kész.
Ha kizárólag a csokifagyit szereted, úgy zavar, ha lehet kapni puncsot is? Legfeljebb nem kérsz. Sose ijedjünk meg attól, ha több a lehetőség. (Az elsőszámú szempont az, hogy a gyerkőcnek szép neve legyen. Úgy kell variálni a nevekkel, hogy ezt elérd. Ha téged Tündér Tibinek hívnak, a nejedet meg Tirpák Timinek, úgy nincs mit variálni…)
Mondjuk érdekelne, hogy mi van, ha a b. szülők nem értenek egyet.
Sose voltam házas, de mielőtt a gyerekem megszületett, apasági nyilatkozatot tettem*. Akkor megkérdezték, hogy a születendő gyermek milyen családnevet viseljen. Akkor én ezt úgy értelmeztem, mint egy gesztust felém, hogy bár nem vagyok férj, nem vagyunk szabvány család, mégis megengedik (érted? megengedik), hogy a saját gyerekem, akit én fogok eltartani, viselhesse a nevemet is.
—-
( * Utólag derült ki, hogy milyen jól tettem)
Ezzel ellentétben házasságban élettársi kapcsolatban az apát vélelmezik. Hogy is van ez?
Ezek csak látszólag összefüggő dolgok. A névválasztás szimbolikus. Az apaság kérdése fajsúlyos.
Jómagam apasági nyilatkozatot tettem a gyerekeim születésekor. Ha valaki bizonytalan, az kérjen apasági tesztet. Nyilván az az alapértelmezett, hogy a férjtől/élettárstól van a gyerek. De ebből nem következik az, hogy a gyerek vezetékneve adott. A fiamat akár hívhatom Sting-nek, vagy Prince-nek is. Két külön sztori.
Az államot nem érdekli hogy hívják a gyereket, de az igen hogy ki tartja el…
De azért még a nyilatkozással együtt is eléggé alap, hogy az apa neve van előnyben. Az anya vezetékneve csak akkor jöhet szóba, ha mindketten ezt akarják és az anya a házasságban kizárólag a saját nevét viseli, és semmiképp nem engednek két tagúnál hosszabb nevet.
Ennek anno nagyon utánajártam, mert nekem kéttagú, ritka vezetéknevem van, és mára én vagyok az egyetlen a saját generációmban, aki ezt a nevet viseli. Az unokanővéreim és húgaim nem tartották meg, az egyik unokabátyám meghalt, a másik meg külföldre költözött évekkel ezelőtt és hivatalosan is megváltoztatta a nevét, ráadásul még pici korukban elhagyta a gyerekeit, akik felvették a nevelőapjukét. Az apukám nagyon szerette volna, ha valahogy megmarad a nevünk az én gyerekeim által, de mivel kettős név, csak úgy lehetne megtartani, ha kizárólag az én vezetéknevemet viselnék, ami viszont eléggé furcsa lenne egy közösen vállalt, várt gyereknél…
Szerintem a nő házasságban használandó neve legyen a pár dolga. Egyéni ízlés kérdése.
A kettős névről már írtam, igaz nem hazai a minta, de pl. a spanyoloknál jól kitalálták már.
Én a -né-s változatot nem kedvelem, de nem a levélben említettek miatt – azoktól az érvektől borsódzik a hátam. Egyszerűen csak idétlennek találom.
Amikor bejelentkeztünk az esküvőre, megkérdezték, hogy mit szeretnénk a gyerek(ek) vezetéknevéül. A leendő férj azt mondta, egy ilyen, egy olyan. De ezt nem engedték, közölték, hogy ne bohóckodjunk.
Így az ő vezetéknevét kapták a gyerekek.
A nevemet illetően is a férjjelölt nyilatkozott. :o)
Voltam már olyan esküvőn, ahol a nőnek még a -né-s neve volt… Itt áll előttem Kovács Istvánné és Tót Miklós, hogy összekössék életüket. … Kedves Kovács Istvánné, a Tót Miklóssal kötött házasságában a Tót Miklósné nevet fogja használni.
Ha jól értem, akkor te neveletlen voltál?
Igen, jól érted. :o)
“A csoportonként kijelölt lányoknak le kellett térdelniük, és be kellett venniük a szájukba a kijelölt fiúk lába közé tett pálinkásüveget, szemben a fiúval. Az italospalackot a megjelölt vonalig kellett benyelniük, csak az ért pontot az éjszakai versenyben az adott csoportnak.”
Egyértelmű, hogy az egyetemeket, főiskolákat be kell zárni, feloszlatni, épületeiket földig rombolni.
Marha jó. a fiúknak pedig egymás seggéből kellett kienni a minyont. Milyen beteg állatnak jut ilyen az eszébe? A pálinkásüveg leszopás miatt pedig a jó édes anyját.
Jogos a felvetés, és szerintem nem tiviális a kérdés. Alapvetően szerintem ez a név felvevősdi abból indult ki, hogy régen ugye a férfi tartotta el a nőt, és ezzel jelezték, hogy mostantól nem az apjához tartozik, mint férfihez, hanem a férjéhez. Sokszor, talán még ma is látni idősebb néniknél, hogy a férj halála után is megmarad a név, azaz pl. Özv. Csikós Jánosné.
Namármost tökre megértem, ha ma egy emancipált, önálló nő nem akar Kecskés Józsefné lenni. Viszont a posztoló által felvázolt kötőjeles megoldásnál szerintem nincs gusztustalanabb. Kovács-Répási Bernadett. Részemről, szánom-bánom, de nem logika és józan ész, hanem érzelem alapján is azt mondom, hogy ez nem. Amik nálam szóba jöhetnek:
Kovácsné Répási Bernadett
Kovács Jánosné Répási Bernadett
Kovács Jánosné Bernadett
Kovács Jánosné
Répási Bernadett
Igazából egyikkel sincs bajom, talán a legkevésbé tetszik, mikor csak a férje neve + ‘né van.
Én ezt az egész problémát nem értem. Anyám megtartotta lánykori nevét, azután is, hogy apám felesége lett. Miért kéne megváltoztatni? Ha kérték, odaírta, hogy Tóthné, majd a teljes leánykori neve. De általában nem kérték.
Pedig anyám minden csak nem feminista! Egyszerűen a szüleim nem csináltak belőle ügyet azalatt a 21 év alatt, amíg apám meg nem halt.
Miért az apa vezetéknevét kapják a gyerekek?
https://index.hu/tudomany/til/2019/06/06/vezeteknev/