Bástyaerőszak

Sokan nem tartják sportnak a sakkot, mert nem kell hozzá futni, úszni, nehezet emelni, nem lövöldözünk, nem ugrunk át dolgokat, és ideális esetben nem is rugdosunk semmit, ami kisebb nálunk. A sakk egy nyugodt műfaj.

Két ember ül egymással szemben, és gondolkodik. Az egyik le akarja győzni a másikat, a másik le akarja győzni az egyiket. Már a sportszerűség határain belül persze.

Mert a sakk igenis sport.

Nehezíti a helyzetet, ha az egyik fél nem gondolkodik, hanem csak dacosan odatesz egy bábut, ahová épp jólesik neki. Még ha a szabályokat úgy-ahogy betartja is, de azért kedveli, ha a gyalog hármat léphet az induló pozícióból, vagy a futót sunyiban át lehet tolni egy mezővel odébb, hogy azt is üsse, amit nem tud. Miért ne tenné, ha egyszer szüksége van rá?

Még nehezebb, ha olyan ellenfelet kapunk, aki azonnal kikiáltja magát világosnak, és ragaszkodik hozzá, hogy a másik oldal a sötét. (Sakkban ugye nem azt hívjuk sötétnek, aki hülyeségeket lép, hanem aki a zordabb külsejű bábukkal van). És még sokkal-sokkal nehezebb, ha az illető azzal fenyeget, hogy változtassunk a sakkjáték szabályain (az ő javára, nyilván), különben ránk borítja a táblát.

Ezt persze nem erőszakból tenné! Hová gondolsz, dehogyis: ő ilyennek képzeli a sakkot. Ő nem nyerni, hanem győzni akar – azt akarja, hogy a másik összetörten, bánatosan, megadóan kullogjon haza, és ő belemosolyoghasson a kamerába: “jobbnak bizonyultam, nekem volt igazam”. Ha nem ez jön ki, akkor a sakkparti, a tábla, az egyesület, a sportág, de inkább az egész világ igazságtalan. Még ez sem erőszak, hiszen a fehér a tisztaságot, ártatlanságot jelképezi.

Az erőszak a sötét oldal fegyvere.

Vajon érdemes vitatkozni valakivel, aki kizárólag győzni hajlandó? Érdemes-e vitát kezdeményezni valakivel, aki célirányosan és kitartóan arra tör, hogy a másik fölé kerekedjen – ahogy ő mondaná – a világos bábuk biztonsága érdekében? Gondolod, hogy meg fogod győzni? Gondolod, hogy amit ő csinál, az sakk, gondolod, hogy ő el fogja ismerni, amikor leveszel egy világos figurát, hogy szabályosan odatedd a helyére a sajátodat?

Ő nem ismeri a “meggyőzni” fogalmát.

Nem azért játszik, hogy betartsa a szabályt. Nem érdekli a parti. Nem érdekli az ellenfél. Nem érdekli a bábuk helye. Nem fogja fel, hogy a lépések ellenlépéseket szülnek, azokra pedig újabb ellen-ellenlépésekkel szokás reagálni.

Neki ez nem játék.

Csak az eredmény érdekli. A bábuk csak akadályozzák. Az egész sakktáblát azért vette elő a polcról, azért tette eléd, hogy lehessen a fehérrel, és hogy úgy üljetek egymással szemben, mint akik gondolkodnak. Hogy komolyan vedd végre. Neki egyetlen stratégiája van: ha a játék célja a király, akkor oda kell menni és le kell ütni a királyt. Az összes többi szabályt csak azért olvasta el, hogy megtudja, mi ennek a legjobb módja – biztos ott lesz valahol, “király leütése három egyszerű lépésben”, vagy ilyesmi. Ha nincs, hát nincs – akkor kezdődjön a játék!

De jaj!

A sötét oldal nagyon erős. Sötét kérlelhetetlenül mindig oda lép, ahol a legjobban igaza van, és nem adja fel a pozícióit. Sötét minden lépésének indoka van, ez a gonosz szín okos és precíz lépésekkel egyre jobban beszorítja, sorra veszi le a szép fehér bábukat, akik ott sírnak keservesen a tábla mellett – senki sem figyel rájuk, hát micsoda dolog ez? Hamarosan már nem marad semmi, amivel érvelni lehetne ellene. Sötét tud sakkozni, és ezzel visszaél.

Hát hol van ilyenkor az IGAZSÁG??

Hol van ilyenkor a törvény, ami a gyengébb hadállásút védi? Ki hallja meg a kevesebb bábu hangját, ki ad neki Sötétnél több jogot, több ütőerőt, nagyobb gyalogértéket? Hahó! Közönség? Valaki? Ha sok sakktábla összefogna? Hiszen nézzétek, a gonosz fekete bástya napról-napra több áldozatot szed! Ő akármennyit léphet, a szép fehér sörényű lovacska meg csak kettőt előre, egyet jobbra? Senki sem sajnálja meg a kecses elefántcsont futót? Ez talán rendben van így? Milyen sport az, aminek ezek a szabályai?

Ki találta ezt ki, és miért nem módosítják végre?