Záróegyenleg

Tizenkettő.

Gyönyörű, éles fények, ragyog a napsütés, mintha kora tavasz lenne, csodálatosan néz ki a város innen a magasból.  Egészen a hegyekig el lehet látni.  November vége van, és metsző hideg, simán eshetne akár a hó is, de az időjárás ma valamiért máshogy döntött, egy árva felhőt nem látni az égen.  Mosolyog rám a világ.  Visszamosolyognék rá; szinte érzem, ahogy a látvány időtlensége átjárja a szívemet, a minden­napok mázsás terhei lefoszlanak rólam, és hirtelen ott lebegek, súlytalanul, szabadon, az ég és a város között, a végtelen, békés nyugalomban, ahol az élet udvariasan megáll és várja, hogy eldöntsem, meddig szeretnék maradni – addig nem is szólal meg, nehogy megzavarja az elmélkedésemet.

Van neki humora.

Ez az első jó dolog ebben a napban, ami történik velem, és valószínűleg az utolsó is.  Semmi sem úgy alakult, ahogy szerettem volna; talán hiú reményeket dédelgettem, talán nem figyeltem eléggé, amikor kellett volna, talán egyszerűen csak így volt megírva a csillagokban, hogy ennek kell történnie.  Az ember nem mindig érdemli meg azt, amit kér, és nem mindig várja azt, amit megérdemel.

Én Meirát vártam.  Hogy megérkezik, és gyönyörű lesz, ahogy mindig.  Hogy szeretni fog, mint régen, mint annyi éven át – hogy belép és szájon csókol, és olyan szorosan ölel át, mintha soha többé nem akarna elengedni.  Én tényleg azt hittem, hogy soha többé nem akar.  Még ott van az ujjaimban a bőre érintése, a haja, ahogy végigsimítom; még ott van az arcomon a finom puha nyaka, a parfümillat, ami mindig egész nap elkísért, miután reggel elköszöntünk; még ott mosolyog a szívemben az egész csodálatos kis lénye.  Nem állok készen rá, hogy elengedjem ezeket az emlékeket.  Muszáj, igen, tudom; csak még egy kicsit hadd ne.  Még nem akarok arra gondolni, milyen kérlelhetetlen erők szakítanak el bennünket egymástól.  A napsütésre akarok gondolni.  A városra, ahogy fürdik a kora délutáni fényben. Az otthonomra. Az otthonunkra.

Tizenegy.

Ő persze már nem lakik itt.  Ha megkérdezném tőle, talán azt mondaná, sosem lakott igazából sehol, ő mindig csak tartózkodik, mint valami átutazó ügynök.  Az én életemben valamivel hosszabb ideig tartózkodott, ennyi az egész.  A vérében van a szabadság, senki sem tudja elvenni tőle.  Én is csak hitegettem magam, hogy nálam végre megpihent, megtalálta mindazt, amire szüksége van, és a megfelelő feltételeket, hogy ne érezze magát bezárva.  Azt hittem, ő akarja így; azt hittem, ő akar végre horgonyt vetni valahol.  Ha most elém állna és azt mondaná, hogy így van, újra és újra elhinném neki.  Újra és újra, százszor is, amíg bele nem bolondulok.  Mert szeretem, és mert szeretni azt jelenti, hogy ha arról hazudik, ami ott van az orrom előtt, akkor inkább behunyom a szemem.

Talán okosabban is lehetne szeretni.  De én olyat nem tudok.  A homlokomra volt írva, hogy “áldozat”, de a behunyt szemem miatt a tükörbe is hiába néztem.

Tíz.

Pedig milyen egyszerű!  Néhány kézenfekvő lépés, amit precízen be kell tartani.  Ahol van pénz, onnan el lehet venni, és ahonnan el lehet venni, onnan el is kell.  Mindig annyit, amitől még mennek tovább a dolgok.  A termelőeszközt, amíg termel, meg kell őrizni, karban kell tartani, biztosítani kell a minőségét, és beavatkozni, ha valami elakad.  Majd jön egy pillanat, amikor úgy döntünk, hogy maga az eszköz elhasználódott, nem dolgozik már olyan hatékonyan, sok vele a baj: ekkor végre ki lehet árusítani minden darabját, és keresni egy másikat.  Egy olyat, ami még jól működik.  Az előzőnek nyomtalanul el kell tűnnie – és mehet az egész elölről.

Meira mindent jól csinált.  Még tönkre sem mentem igazán, amikor már megtette a szükséges lépéseket.  És nem hagyott ki semmit.

Kilenc.

Először a magánszférámat hálózta be.  Mindenről tudott, ami a lakásom környékén történik.  Már a legszebb éveink alatt a válásra gondolt, hogy minél kedvezőbben tudja alakítani – úgy volt vele, hogy bármit talál, valamire csak jó lesz.  Nem talált semmit.  De azért kitartó volt és alapos: aki csak megfordult nálam, arról másnapra mindent kiderített; erre külön tartott egy informatikust, akiről máig nem tudjuk, hogy szerelemből vagy kényszerből segített neki.  Később a munkahelyem következett, a kollégáim a Facebook-on, a LinkedIn-en, mindenkihez volt egy kontaktja, volt, akiről tudtam, volt, akiről nem, őket csak utólag ismertem fel a listán.  Akkoriban még mindig csak azt hittem, hogy féltékeny típus.  A banktól csak nagy ritkán kaptam hívást gyanús pénzmozgásról, és még akkor sem jutott volna eszembe éppen Meirára gyanakodni.  Az utolsó lett volna, akire gondolok.

Nyolc.

Emlékszem, ahogy sétáltunk a tengerparton, mezítláb, a nedves homokban, a tökéletes pilla­natban, amikor úgy megy le a nap meg úgy vannak odarajzolva a sirályok – minden férfi álma az összes romantikus hollywoodi film zárójelenetében.  Emlékszem a mozdulatra, ahogy felém fordul és szenvedélyesen megcsókol, aztán felugrik rám, átölel a lábával és szinte magába húz; annyira profi rendezés volt, hogy el kellett hinnem minden pillanatát.  Pedig ezek ugyanazok a pillanatok voltak, amikor nem messze tőlünk gondos kezek kinyitották a bérelt apartman lenti ajtaját, és magukkal vitték az összes készpénzt, amit odabenn találtak; és valamiért magát a tárcámat nem vitték el, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, de ez akkor nem ütött szöget a fejembe, csak örültem, hogy nem kell letiltani a bankkártyáimat.

Hét.

Sokkal később, teljesen véletlenül jutott el hozzám egy felszólító levél, amire először értetlenül néztem, és Meirát hívtam, hogy tud-e erről valamit, de szerencsémre akkor pont nem vette fel.  Nyomozni kezdtem.  Megtudtam, hogy a leveleim évek óta át vannak irányítva, egy számomra ismeretlen címre, és nagyon csodálkoztam, hogy akkor viszont miért kaptam egyáltalán bármit is postai úton.  Ehhez valakinek folyamatosan ki kellett válogatnia a nem gyanús küldeményeket, és kézzel bedobálnia az igazi címemre.  Még mindig nem gondol­tam Meirára, főleg amikor kiderült, hogy a kártyám digitális klónjával egy csomó nagy értékű férfi karórát meg kézzel gyártott spanyol prémium szivart vásároltak.  De erről már hívást sem kaptam a banktól, pedig életemben nem rendeltem semmiféle szivart.

Hat.

Amikor aztán egyre több gyanús jel volt arra, hogy mindenféle tartozás van a nevemen, magán­nyomozót fogadtam.  Megígérte, hogy utánajár, összeszedi nekem egyetlen jelentésbe, hogy mekkora a baj, de sosem láttam többé.  A bankok és az online oldalak közben elkezdték peres úton behajtani a pénzüket.  Mielőtt megegyezhettem volna velük, a lakásomból tárgyak tűntek el; még mindig nem értettem a lényeget.  Egyik nap rendőrök vették le az autóm rendszámát, és közölték, hogy a jármű végrehajtás alatt van.  Gyengeség fogott el, ötletem sem volt, mihez kezdjek, imádtam azt az autót – megfordult a fejemben, hogy elszököm vele, de tudtam, hogy nem jutnék messzire.  A rendőrök mindig csak a legtipikusabb két-három forgatókönyvre vannak felkészülve, de ez pont az lenne, amire azonnal reagálnak.

Öt.

Aznap, amikor hazamentem, mégsem az autóm volt a legnagyobb veszteség.  Meira volt az, akit végérvényesen elveszítettem.  Sírt, ahogy csomagolta össze a cuccait; azokból is hiányzott egy csomó minden.  Állítólag elvitték.  Nagyon buta vagyok, hogy nem jöttem rá, de nagyon ügyesen sírt, és én mindennél jobban szerettem.  Még én szégyelltem magam, amikor ellökött magától, kiviharzott, és a teraszról még nézhettem, ahogy beül egy lent várakozó taxiba.  Ez az utolsó képem róla.  Ahogy az okkersárga kis kocka besorol a forgalomba a többi színes kis kocka közé, és én örökre elvesz­tem szem elől.

Négy.

Amikor ma reggel a lakást jöttek volna megnézni, végképp eltört bennem valami.  Többen is hívtak emiatt, és akkor elkezdtem végre felfogni, hogy hol tartok.  Hogy ebből már nem jövök ki jól.  Még ekkor sem tudtam elképzelni, hogy ő…  De akkor végre felhívott a magánnyomozó.  Ő segített helyretenni a hiányzó mozaikkockákat.  Azt mondta, látott már ilyet, de ennyire profi és átgondolt munkát még sosem.  Nem egyszerűen csalás, hanem hosszútávú, jól álcázott, sorozatos személyazonossági visszaélés áldo­zata lettem.  Az aláírásom ott van mindehol, az okmányaim újragyártva, lefotózva, mindenhol mindenkinek igazoltam magam anélkül, hogy tudtam volna róla.  Hitelek, jelzálog-szerződések, bankok, földhivatal, biztosítók, ügyvédek, behajtók – többen állították, hogy személyesen is ott jártam náluk.  Ennyit a biztonságról meg az arcképes igazolványról.

Három.

Emlékszem, ahogy belépek a titkos azonosítómmal.  Emlékszem, ahogy az offshore accountról megbízást adok az összes tartalék átutalására.  Emlékszem, ahogy rágyújtok odakint az erkélyen, és végiggondolom az egészet újra.  A kódolt alkalmazáson keresztül hívom vissza a nyomozót.  “Hamarosan befut önhöz egy nagyobb összeg.  Két dolgot kérek cserébe.  Az egyik a becsületem: hozza helyre belőle, amit még lehet, bármelyik újság örülni fog egy ilyen történetnek.  Nevekkel, mindennel.  A másik a feleségem.  Azt akarom, hogy keresse meg, akárhová menekült is a következmények elől – keresse meg, és tüntesse el a föld színéről.  Ez az utolsó kívánságom.”   Megle­pett csend marad a vonalban, aztán a nyomozó visszakérdez valamit, de azt már nem hallom.  Eldobom a csikket, aztán háttal a mélységnek, átfordulok a széles korláton.  Hirtelen végtelenül lelassul az idő, ahogy kilebegek a semmibe.  Tizenkét eme­letnyi időm van visszatekinteni, hogy mennyivel okosabb lehettem volna.  Már nem leszek.

Kettő.

Az utcán sétáló emberek mostanra mind kővé dermedten néznek felfelé – néma köztéri szobrok egy művészi zárójelenetben.  Pontosan értik, mi fog következni, de még hagyják, hogy a valóság írja a törté­netet, majd csak akkor kezdenek artikulátlanul sikoltozni, amikor megér­kezem közéjük.  De nincs már azon a két négyzetméteren senki, ahová engem várnak: az életösztönük gyorsabb volt, mint a felfogóképességük.

Egy.

Csak most értem meg, hogy hamarosan vége van.  Próbálok valami szépre gondolni, a tengerpartra, Velencére, a lemenő napra, a repülőre, ahogy a felhők fölé emelkedik…  Próbá­lok nem haragudni Meirára.  Ahová megyek, ott minden csupa megbocsátás.  Ha valamiért ő is oda kerülne, szeretném újra átölelni.

Szeretem őt.  Még mindig.

Földszint.  Végállomás.