Nincs napjainkban megosztóbb téma a hétköznapi beszélgetések során, mint a rejtélyes női természet feltérképezésére tett kisebb-nagyobb törekvések. Akkor mondhatjuk el először magunkról, hogy a megvilágosodás első lépcsőfokára léptünk, mikor felfedezzük, hogy a nők másképp gondolkodnak, mint a férfiak. Ezek a különbözőségek nem szükségképpen rosszak; hiszen mi értelme volna két pontosan ugyanolyan embernek együtt élni, ha már párokba rendezett minket a teremtő? Hogy volna lehetséges akár evolúciós alapon az emberi faj fennmaradása, ha már ezen a mikroszinten, amit családnak nevezünk, sem teljesül az a tényező, hogy a két nem egymás kiváló kiegészítője, és ezáltal saját genetikailag örökölt, vagy szüleiktől neveltetés útján szerzett negatív mintáikat a másik fél révén helyesbítsék, élüket tompítsák? Így a két nem által egymás megjavítására tett kísérletek ideális esetben egyáltalán nem elvetendőek; a baj ott kezdődik, ahol két olyan ember kerül össze, ahol mindketten – általában mesterséges, tehát civilizációs behatással – hasonlóképp negatív mintákat örököltek, mely negatív minták megakadályozzák az ún. összecsiszolódás folyamatát.
Az összecsiszolódás hiánya, és ezáltal a kapcsolatok felbomlása mindkét nem részéről olyan káros minták rögzülésének köszönhető, melyek a kompromisszumkészség erodálódásával, a személyiség totális rugalmatlanságával járnak együtt. Ebben a négy fejezetből álló cikksorozatban az elsősorban női nemre jellemző, tisztán modern civilizációs behatások által keletkező negatív mintákat vesszük végig, mely jelenségek szervesen egymásra épülnek. Igyekszem tudományos alapossággal – elsősorban az evolúciós pszichológiából, biológiából, valamint történelemből vett vizsgálódások alapján – szemléltetni a modern nő mindazon lelki defektusait, melyek a velük való harmonikus kapcsolatra való esélyt nagymértékben csökkentik. Az első két fejezet olyan személyiségzavarokról szól, melyek egyébként mindkét nem képviselőiben jelen lehetnek (ezek az egocentrizmus és nárciszizmus), míg a szintén két részes záróakkordban speciálisan a nőkre jellemző kognitív mintákat veszünk górcső alá, melyeket szolipszizmusnak és racionalizáló hörcsögnek hívunk.
Állattól az emberig, ösztöntől a tanult mintákig
Ahhoz, hogy kellő alapossággal történő betekintést nyerhessünk a női psziché sötét zugaiba, érdemes a kályhától elindulnunk, azaz némi biológiai szemléletű megágyazása következik a szükséges vizsgálódások végrehajtásának. Az evolúciókutatók egyetértenek abban, hogy az ember nagymértékben neotén faj, ami azt jelenti, hogy a felnőtt egyedek legtöbb tulajdonságukban fiatalkori példányaikhoz hasonlítanak. Ezt egyszerűen felmérhetjük az emberiség gyermekkorban lévő és idősebb egyedeinek összehasonlításával, ahol néminemű méretbeli különbség mellett nem sok testi eltérést találhatunk. Az ember a másodlagos nemi jegyein kívül minden létező tulajdonságát gyerekkorból visz át a felnőttségbe, kezdve a tanult képességekkel és folytatva a szerzett lelki sérülésekkel, új szervei sem nőnek az eltelt évek alatt, a vedlés is meglehetősen ritkán tapasztalható jelenség.
Psziché szempontjából ugyanez a megállapítás kissé másként fest. A legtöbb állatfaj agyában egy ún. alapszintű programozás, azaz ösztönvilág uralkodik. Az ember az evolúció során ezt a szintet lényegesen meghaladta, hiszen a gondolkodás, az ösztöncselekvések felülírásának lehetősége nélkül most nem volna lehetőségem gondolatébresztő tartalmú cikket írni. Ugyanakkor egyáltalán nem igaz, hogy az alapszintű programozás, azaz az ösztönvilág az embernél teljes egészében megszűnt volna: a felnőtté válásunk hosszú évei során belénk ivódott ún. feltétlen és feltételes reflexek azonnal átveszik az irányítást, amint roppant gyors döntéseket igénylő, mérlegelésre alkalmat nem adó szituációba kerülünk. Ugyanezen mechanizmusok alapján rossz cselekvésmintázatok is rögzülhetnek. Az elsajátított negatív feltételes reflexek egyik kiváló példája a tanult tehetetlenség, mely az ember élete során bármikor kialakulhat külső ingerek hatására, és ahol egy ösztönből érkező agyi inger (passzív beletörődés, az energia-megtakarítás szuggerálása) legyőzi a tudatos én próbálkozásait a sikerélmény eléréséhez szükséges erőfeszítések végrehajtására.
A felnőtté érés egyik kritikus tényezője, hogy a számunkra alapból adott, ösztönvilágból öröklött tényezők nagy részét felülírjuk a józan mérlegelés képességével. Akinél ez nem történik meg, az alkalmatlanná válik a felnőtt létre, és bizonyos szempontból mindig egy nála nagyobb öntudattal, és így magasabb hatalommal megáldott egyed uralma alatt létezik. Aki önmagát uralja, annak viszont egyáltalán nem kötelessége ebbe a hierarchiarendszerbe beszállni, azaz akár másokon hatalmaskodni, akár másoknak hagyni, hogy rajta uralkodjanak.
Az ego és a fejlődés viszonya az emberben
További faktorai is vannak az emberiség állatvilágtól való eltávolodásának. Ezek közül az ego-t vesszük górcső alá, melynek elemzése jelen cikk tartalmának nagy részét adja. Maga az ego egy érdekes jelenség, ugyanis a tudomány mai álláspontja szerint kizárólag az emberi faj rendelkezik egóval, az állatvilág szereplőinek nincs tudatos énjük. Az ego létezésének alapja az a megállapítás, hogy tudom magamról, hogy csak vendégként vagyok jelen ezen a Földön, de egyszer meg fogok halni, és ezáltal én, mint individuum, megsemmisülök.
Mivel az ego halálra van ítélve, ezért embertől függően egy jó széles skálán bejelölhetjük, az öntudatos lét mely szintjén tartózkodunk. Az ego magas fokának jelenlétéről beszélhetünk akkor, ha úgy érezzük, kevés közös van bennünk és a többi ember között, el vagyunk szigetelve, gyakran vagyunk magányosak és mentális betegségekre is fogékonyak vagyunk. Azaz a magas ego elszigetel bennünket embertársainktól. Ezzel szemben alacsony fokú ego működik bennünk, ha olyan dolgok után mutatunk érdeklődést, melyek saját testünk határain, esetleg felfogóképességünkön túl lakoznak. Ilyen a spiritualizmus, a vallás, de ide sorolhatjuk az emberiség fejlődését alakító, az univerzum jelenleg ismeretlen csodái után kutató tudósokat és feltalálókat is. Az ego működésének legmagasabb foka a pszichopátia, az egótlanságé pedig az önfeláldozás.
Az ego táptalaja az önimádatnak, de ugyanígy az érvényesülésnek is. Tehát nem egy önmagában jó vagy rossz dolog, hanem egy eszköz, mondhatni kétélű kard, amivel lehet jól vagy rosszul is bánni. Maga az ego onnantól kezd rosszul működni, amikor átcsap egocentrizmusba. Az egocentrizmus egy bizonyos ideig minden ember életében jelen van, ez ugyanis a kisgyerekek közös jellemzője, egészen addig a pontig, míg végül kinövik. Megtanulnak tovább látni a saját énjüknél, észreveszik, hogy a többi, hasonló felépítésű teremtmény is ugyanúgy emberből van, mint ők. Az egocentrikus gyermek viszont azt a hitet tudja magáénak, hogy a saját egyéni értékítélete többet nyom a latban, mint – akár jelentős statisztikai bizonyítékokkal indokolható – külvilágból származó tények. Az egocentrikus ember hajlama a hamis felsőbbrendűségtudatra magas, de ugyanígy az öngyűlölet feneketlen kútjába is beleeshetnek. Röviden összegezve, az egocentrizmus a következőt jelenti: „Minden rólam szól, a körülöttem történő események mind az én gondolataim és cselekedeteim függvényei.”
A neoténiának köszönhetően az ember nem veszíti el véglegesen a gyerekként szerzett tulajdonságait, élményeit tapasztalatait; ehelyett minden újabb szerzett ismeret, változás, tanulási folyamat szervesen ráépül az előzetesen már megszerzett ismeretekre, melyek közül ütközés esetén legtöbb esetben a frissebben megszerzett, és így jó eséllyel érettebb információk alapján dolgozunk fel egy adott élethelyzetet. Amennyiben azonban az adott életkort jellemző, fejlődésre sarkalló stimulusok elakadnak, olyan jellegű krízisek következnek be, melynek közvetlen tünete a társadalomba való beilleszkedés nehézsége, pszichológiai kifejezéssel élve személyiségzavar. Az egó meghaladásának (azaz a saját magunk igényein, akaratán, valóságán túl való látás képessége) sikertelensége egy hasonló jellegű megrekedtséget idéz elő a személyiségben, mely az egocentrizmus tartós rögzülésének ágyaz meg akár késő felnőtt korig elnyúlóan.
Szüleim elváltak, mert rossz gyerek vagyok
Jean Piaget fejlődéstani pszichológus megfigyelte, hogy a gyerekek egészen serdülőkorukig (amikor is fellázadnak szüleik ellen) egy ún. kényszeredett erkölcsösség fázisában tartózkodnak, ahol a nebuló kritika nélkül hallgat szülei szavára, mindenféle morális aggály felvetése nélkül. Ebben a despotikus viszonyrendszerben a gyerekek feltétel nélkül hisznek (hiszen természeti körülmények között az életük múlhat a feltétlen engedelmességen), egyetlen kivétellel: amennyiben személyes érdekeit sértené, ezt a viszonyrendszert felfüggeszti, és elkezd kisajátító módon viselkedni. Ez a fajta relativista hedonizmus akkor figyelhető meg, amikor a gyerek az óvodában vagy iskolában kisajátít magának bizonyos játékokat, mondván: „Ez az enyém, mert ezt most én akarom”, és megőrül, amikor másvalaki is akarna pont ugyanazzal a játékkal játszani. Mivel az egocentrizmus megakadályozza az embertársainkkal való empátia gyakorlását, így a nézőpontok és vélemények különbözőségének meg nem értése felnőtt korban a nárcisztikus személyiségzavar egyik biztos ismérve.
Az egocentrizmus – mint már említettük – egy természetes, ámde kinőhető és kinövendő jelenségnek számít az embernél, azonban ha az adott egyed ezt a tulajdonságát nem „vedli le”, az elvezet egy teljesen illogikus, hamis ok-okozati összefüggéseken kialakuló gondolatvilághoz, amit mágikus gondolkodásnak nevezünk. A mágikus gondolkodás jegyében a kisgyerek minden őt ért pozitív élményről azt képzeli, azok saját kiválóságának eredményei (holott néhány éves korban még nem képes az egyéni felelősségvállalásra, azaz minden körülményét a szülei teremtik meg). Ugyanez a jelenség sajnos az ellentétébe is átcsaphat: egy diszfunkcionális családban a gyermek saját maga kudarcaként érzékelheti, és magát hibáztatja, amikor szülei összevesznek, vagy éppen válni készülnek. A kisgyermek ránevelhető arra az attitűdre, hogy minden rossz, ami környezetében történik, neki köszönhető. Ezért van az, hogy a mérgező szülők által nevelt, alázott-gyalázott gyermekek jó eséllyel felnőtt korukban is identitásukban megsemmisültek maradnak.
Mindenki engem figyel, mindenki megítél
Az egocentrizmus serdülőkorban is megfigyelhető. David Elkind professzor kibővítette Piaget elméletét és megállapította, hogy a tizenévesek gyakran nem tudják megkülönböztetni a külvilágból érkező negatív impulzusokat és értékítéleteket a saját elméjükben keletkezett félelmektől, belső gátlásoktól. Ahol a felnőtté válást a körülmények késleltetik (akár a szülők is lehetnek a ludasok), ott kialakulhatnak olyan pszichés rendellenességek, melyek egészen életük deléig elkísérhetik az egyént. A nagyjából kialakult, de azért még formálható és befolyásolható személyiség ilyenkor legalább háromféle különböző módon viselkedhet, attól függően, milyen alapvető személyiségtípusba tartozik és miféle sérüléseket szedett össze környezetétől kiskorában.
A legnagyobb fokú belső szenvedésen a súlyosan önbizalomhiányos emberek esnek túl, tehát akiket szüleik mostohán kezeltek, akiknek gyakori lelki terrorral kellett szembenézniük az otthon biztonsága és kellemes melege helyett. Az ő agyukban kialakul egy súlyos gátlásos állapot, a képzeletbeli közönség jelensége. A képzeletbeli közönség a tinédzser konstans megérzése, miszerint a külső környezet folyamatosan megfigyeli őt, és ítéletet mond róla. Gyakran előre lejátssza magában, hogy egy adott cselekedetéhez vagy gondolatához a barátai vagy rokonai mennyire negatívan fognak viszonyulni. Sok embernél ez a tévképzet egész hátralevő életében megmarad (jaaaaj, mit szólnak majd a szomszédok, meg a Józsi, Pisti, meg a főnök!), gyakorlatilag kiirthatatlanul. Felnőtt korban a képzeletbeli közönség jelenségének személyiségbe való integrálódása okozza a neurózisokat, mint a kényszerek, pánik, szorongás, illetve az ezekből eredő súlyos gátlásosság, amelyek sikertelenné teszik az embert.
Érdekes, hogy a képzeletbeli közönség, és a hozzá tartozó szorongásos állapot végeredménye a férfinél és nőnél teljes egészében ellentétes: a szorongó nő (a nőtársaival csordaszellemben való működés miatt) nem mer visszautasítani olyan impulzusokat, és ezzel olyan cselekedeteket, melyeket a későbbiekben megbán. Ezért van az, hogy az erőszakos rosszfiúk szinte mindig célt érnek a lányok többségéből az egyéjszakás kalandok felhajtásában (pedig ők alapvetően nem egyszer használatos ürítőtégelyek akarnának lenni). A szorongó férfi ezzel szemben nem mer megtenni olyan dolgokat, melyeket meg kéne tennie. Nem mer megszólítani például egy szép nőt, még akkor sem, amikor egyébként tudja, hogy az esetleges kudarcélmény sem jár majd hosszú távon negatív következményekkel. Így lesz a szorongó nőből kiégett, levetett, harmincas macskás szingli, és a neurotikus férfiból a mamahotel állandó lakója, aki önálló életvitelre képtelen.
Szőke herceg, fehér ló
Ha az egocentrizmus önbizalomhiány mellett nárciszizmussal is párosul, azaz egy elkényeztetett, ámde önmagában bizonytalan és esetlegesen identitászavaros gyermeket nevelünk, kialakul a képzeletbeli közönség mellé a személyes tündérmese. Ez a képzet szemlátomást a képzeletbeli közönség pontos ellentéte: művelőjét annyira speciálisnak és különlegesnek állította be környezete, hogy azt hiszi, a nagybetűs élet semmilyen nehézsége nem lesz hatással rá, függetlenül saját viselkedésétől és embertársaihoz való hozzáállásától.
A személyes tündérmeséjükben élő egyedek sérthetetlennek hiszik magukat, szerintük bármit elérnek, amit csak akarnak és előszeretettel vállalnak szükségtelen kockázatokat. Érdekes módon a nárciszizmus mögött is súlyos önbizalomhiány húzódik meg, ez az önbizalomhiány viszont a teljesítménykényszerből fakad az értéktelenség érzete helyett, hiszen aki valóban speciális, természetfeletti képességekkel bír, ahogy szülei tanították, annak ezeknek a roppant felfokozott elvárásoknak meg is kell valahogy felelnie. Ha mégsem sikerül, megszégyenül egész képzeletbeli közönsége előtt.
Szemléltető példának álljon itt Dana Adiva esete, aki egy tévéműsorban elmondta, minden ismerőse azért utálja vagy irigyli, mert túl szép. Elmondja, hogy rendkívül irritálja, hogy az utcán állandóan megbámulják (képzeletbeli közönség), miközben egyébként bármit megkap, amit akar, hiszen mindenki hercegnőként kezeli (személyes tündérmese).
Van egy jó ötletem; valósítsd meg te!
A harmadik, leginkább ritkaságszámba menő, és egyben leginkább nőkre jellemző egocentrikus személyiségjegy a nyíltszíni képmutatás, melynek keretében az illető személy azt hiszi, egy adott ötlet vagy eszme kinyilatkoztatása ugyanaz, mintha azt ténylegesen, cselekvésszerűen végrehajtaná. Gyakorlatban az ilyen nő megfogalmaz egy ötletet, hozzácsap mindenféle magasztos jelzőket, de a hozzá tartozó szükséges erőfeszítéseket inkább vigyék véghez mások. Speciálisan azok a nőneműek viselkednek így, akik sikeresnek akarják láttatni magukat, miközben valójában nem azok.
Néhány jellemző példa: Jean Twenge és Keith Campbell pszichológus professzorok egy 2006-ban egyetemistákon végzett, 37.000 fős reprezentatív felmérése szerint 30%-nyi nebuló gondolta úgy, hogy pusztán a tanórákon való megjelenésért jó jegyet érdemelnek a félév végi vizsgákon. Természetesen a képmutatás jelensége sem korfüggő: terjeng egy anekdota, miszerint a balkáni háborúk során egy tévéadó meginterjúvolta a helyi nyugdíjasokat, mit szólnak ahhoz, hogy a fiataljaikat harcolni, és így potenciálisan a halálba küldik. Az egyik öregasszony a következőt nyilatkozta: „Haljanak meg nyugodtan, a világháborúban is elhullottak a fiatal férfiak”. Végül egy újabb interjú, melyről videófelvétel is készült: egy szingapúri hölgy nyilatkozik arról, hogy a nemzeti szolgálat egy helyénvaló kötelezettség, de ő maga nem vállalna részt benne, menjenek csak a férfiak.
Egocentrizmus felnőttkorban
A kognitív fejlődés (lásd még: felnőtté válás) során az egocentrizmust felváltja a felelősségvállalás, amit a felnőtt ember nem kizárólag magával kapcsolatban gyakorol, hanem mindazon embertársai iránt is, akik közel állnak hozzá (legkésőbb akkor, amikor neki születik gyereke). Akinek nem adatik meg a lehetősége a felnövésre, akár élete végéig magán hordozhatja az egocentrizmus jegyeit.
Azt hihetnénk, speciálisan a mai generációk lányainak jellemzője az egocentrizmus. Hogy ez mennyire nem így van, arról mesél nekünk a történelem. 1674-ben Angliában az asszonyok petíciót indítottak a kávé betiltásáért. A kávé az 1600-as évek elején jelent meg Britanniában francia közvetítéssel, és csakhamar az értelmiség kedvenc itala lett, melyet szívesen kortyolgattak az újonnan létrehozott kávéházakban, miközben aktív politikai és filozófiai eszmecserét folytattak. A kor asszonyainak ez nagyon nem tetszett, arra hivatkozva, hogy férjeik „elfranciásodtak”, és elvesztették az érdeklődést a velük való bujálkodás iránt. Kifejtették, hogy a bőbeszédűség (vö. pletykálkodás) a nők kizárólagos előjoga kell, hogy maradjon. A petíció szövegéből vett részlet gyönyörű szemléltető példája a női egocentrizmusnak.
„…Ezen kívül okunk van megértést gyakorolnunk és féltékennyé válnunk azzal kapcsolatban, hogy a férfiak ezekbe a sztüxi söntésekbe járulva elbitorolják a pletykázáshoz való előjogainkat, és hamarosan túlszárnyalnak bennünket bőbeszédűségben; egy olyan tulajdonságban, melyben saját nemünk mindig is felsőbbrendűséget élvezett.”
Elemezzük egy kicsit ezeket a mondatokat. A petíciót megfogalmazó nők azt képzelték, a férfiak attól váltak beszédesebbé, hogy imitálták a női viselkedésformákat (képzeletbeli közönség). Ezután irigykedve és nyugtalanul szemlélték, hogy esetleg a férfiak feléjük kerekednek beszédkészségben, miközben az egyébként semmilyen módon nem igazolt mendemondák szerint a nők kommunikatívabbak (személyes tündérmese). Végül az évezredes női princípiumokra hivatkozva kijelentik, hogy a minőségi beszélgetés csak a nőknek jár, ezért a férfiakat ki kell zárni belőle (nyíltszíni képmutatás). A fenti petíció tehát, ha bekukucskálunk a színfalak mögé, egyáltalán nem a kávéval kapcsolatos bonyodalmakról szól, hanem a női nem irreális és egocentrikus elvárásairól.
Férfi egocentrizmus, mint erény
A női egocentrizmusnak azért akad néhány pozitív oldala is. Egy 2011-es, a nemek és versengés kapcsolatát vizsgáló tanulmány kimutatta, hogy a hagyományosan férfiaknak való munkákért a nők nem szállnak versenybe; ugyanígy a törtető karrieristák kivételével nagy többségben nem kívánnak magas fizetésért és előléptetésekért küzdeni. Természetesen e kutatásban is megjelenik a nyíltszíni képmutatás, amikor a megállapítások ellenére a nők azon hisztiznek, hogy nem kapnak egyenlő bért a férfiakkal, pedig nem hajlandók ringbe szállni a magasabb pozíciókért, és túlórákat is kevésbé vállalnak.
Az egocentrizmus jelenléte feltételezi, hogy egy ember jóval többet tud saját magáról és képességeiről, mint másokéról, ugyanígy saját képességeit is hatásosabban tudja megítélni, mint a többiekét. Ez azt jelenti, hogy a férfi számára az egocentrizmus akár kifejezetten erény is lehet, hiszen hozzájárul a magabiztosság és a saját tudásába vetett megingathatatlan hit kialakulásához, függetlenül attól, hogy másoknak mi róla a véleménye, vagy neki mi a véleménye másokról. A versenyszférában kimondottan szüksége van a férfiaknak egocentrizmusra, mert hozzásegíti őket az ésszerű döntések meghozatalához és a szükséges optimizmus kialakulásához.
Az egocentrizmust azonban érdemes távoltartani a hálószobától, az intim helyzetektől és minden olyan szituációtól, amely embertársainkkal való szoros együttműködést kíván. Mivel egy férfi-nő kapcsolattól az együttműködést és az intimitás betetőződését várjuk el, női részről az egocentrizmusnak nincs semmiféle haszna. Az egyébként mentálisan egészséges nő egocentrikus rivalizálási hajlamát maximum a nőtársaival vívott szépítkezési verseny színterén éli ki.
Mint láthatjuk tehát, az előző bekezdésekben gazdagon sorolt egocentrikus tulajdonságok mindkét nem esetében felszínre kerülnek. A különbség ott adódik, hogy a nők egocentrizmusa rájuk nézve nem jár semmiféle előnnyel, azt nem tudják érvényesíteni a saját javukra. A legtöbb egocentrikus nő, akikkel napjainkban találkozunk, maximum az ellenkező nem őrületbe kergetésére alkalmas, mindennemű várható pozitív hozadék nélkül, ráadásul a női nemre amúgy alapvetően jellemző erények (a gondoskodási hajlam, empátia gyakorlása, szerénység) a fel nem növő, és ezáltal egocentrikus állapotukban megrekedt nők esetén elmaszkírozásra kerülnek.
Jelen írás a „Going Your Own Way” fórumon megjelent „The Female Psychosis” című négyrészes cikksorozat szabad fordítása. Eredeti szerző: Kyojiro Kagenuma. Az eredeti poszt részletes forráslistával együtt itt olvasható (elérve: 2016.04.27.):
http://www.goingyourownway.com/mgtow-mgtow-101/female-psychosis-1-egocentrism-638/
Másolat elérhető (letöltve: 2016.04.27.):
A cikkben említésre került személyekről és fogalmakról további hasznos olvasnivalók találhatók az angol nyelvű Wikipedián, szintén kellően gazdag forráslistákkal tarkítva:
https://en.wikipedia.org/wiki/Jean_Piaget
https://en.wikipedia.org/wiki/David_Elkind
https://en.wikipedia.org/wiki/Keith_Campbell_(biologist)
https://en.wikipedia.org/wiki/Egocentrism
https://en.wikipedia.org/wiki/Imaginary_audience
https://en.wikipedia.org/wiki/Personal_fable
Jó volt olvasni. Remélem, a másik három rész is lefordításra kerül.
Amúgy nekem a súlyosan egocentrista (masszívan nárcisztikus és szolipszista) nőkről egy példány jut eszembe: Kelemen Anna. Akit ugyebár maga Havas Henrik, mint “felelős értelmiségi” igyekezett tisztára mosni a gyatra interjúkönyvében. Kelemen Anna egyébként maga is jegyez egy (úgyszintén alja színvonalú) könyvet: Harminc nap a nép szolgálatában – Így szexel a magyar elit.
https://moly.hu/konyvek/kelemen-anna-harminc-nap-a-nep-szolgalataban
Kelemen Anna szerint a szülei felelősek azért, hogy ő szenved a saját fényűzően berendezett poklában.
Ezt úgy nevezi a pszichológia: hárítás. Az adott személy, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy ő maga a felelős a sorsáért, és ő maga a hibás, hogy eljutott a lejtőig, áthárítja másra, legtöbb esetben a szüleire a felelősséget. Így akármilyen hibája is jön elő az egyénnek, mindig előjön azzal: „anyu és apu a hibás”, a lényeg, hogy ő csak áldozat, nem tehet semmiről. Az egyén akkor léphetne a változás útjára, és ezáltal a boldogság felé, ha
1, „eltemetné” a szüleit, vagyis
A, meglátná, hogy nem istenek, hanem emberek, akik sem emocionálisan, sem racionálisan nem voltak neki jó női és férfi minták, példaképek,
B. és megbocsátana nekik, vagyis elfogadná őket olyannak, amilyenek voltak
és ezzel megtörténne a szülők elengedése.
2, és felismerné, hogy felnőttként már saját maga felelős a sorsáért, vagyis azokért a hibákért is, amiket elkövet az élete során
Kelemen Anna, láthatólag eljutott odáig, hogy kimondta, hogy a szülei nem voltak jó szülők, de nem engedte el őket, hanem folyamatosan hárítja rájuk a felelősséget. Pont ezért ő szellemi szempontból nem is igazi nő, hanem „kamasz lány”. Nem hajlandó felnőni, folyamatos a frusztráció, pontosan ezért kompenzál pénzzel, luxuscikkekkel, drogokkal, szex-szel, médiaszerepléssel és természetesen ÍRÁS-sal (ami egyébként nem megy neki, de mindegy).
Csúnya öregkora lesz. És nem lesz szebb az elmúlása sem.
Nem olvastam a könyvet, és nem is fogom elolvasni. Őszintén megmondva: nem vagyok kíváncsi erre a boldogtalan roncsra. Miért olvassak egy olyan emberről, aki nem győzte le önmagát, aki lassan száll alá a pokolra, aki elkárhozik? Annyi ilyen van mind lent, mind fent.
Engem azok érdekelnek, akik legyőzték önmagukat, diadalmaskodtak a démonaik felett, megmaradtak embernek az embertelenségben. Akik megtalálták magukban a békét, a világban a Teremtőt, önmagukban és környezetükben a harmóniát. Engem nem a bukottak érdekelnek, hanem a megdicsőültek. A példaképek, a váteszek, a pozitív minták, az emberek az embertelenségben, az igazi férfiak és az igazi nők egy olyan társadalomban, ahol piedesztálra lett emelve a férfiatlanság és a nőietlenség. Azok, akiktől lehet tanulni az életről.
Az ilyen Kelemen Anna-féle bukástörténetek nem. Az megint más kérdés, hogy a média folyamatosan beteg lelkületű embereket rak elénk példaképnek. (Szemétláda RTL Klub és TV2, ideje lenne elhagyni ezt az országot!)
(Ez az értékelésem egyébként kinn volt a Moly.hu-n, de valamiért a szerkesztőség eltávolította onnan. Hmm…)
“Engem azok érdekelnek, akik legyőzték önmagukat, diadalmaskodtak a démonaik felett, megmaradtak embernek az embertelenségben. Akik megtalálták magukban a békét, a világban a Teremtőt, önmagukban és környezetükben a harmóniát. Engem nem a bukottak érdekelnek, hanem a megdicsőültek.”
Egyetértek. Ha még neveket, könyvcímeket is mondasz, még boldogabb leszek :)
Adolf Hitler – Mein Kampf.
Jó-jó, ez egyértelmű… De ezen kívül.
id. Henry Ford – A nemzetközi zsidó.
http://mek.oszk.hu/01900/01901/01901.pdf
Szerzők? Márai Sándor, Fekete István, Hamvas Béla. Művek? Márai naplója, Fekete önéletrajzi ihletésű novellái, Hamvasnak a világ eseményeiről való elmélkedései.
Aki keres, talál normális példaképeket. Követésre való életműveket és életpályákat.
Maximálisan egyetértek. A felsorolt szerzőket illetően is.
Jó a lista. Bár én azt gondoltam, a kortársak közül tudsz valakiket, akik a mai korban voltak képesek a felülemelkedésre és írták le érzéseiket. A felsoroltakban rengeteg értéket találni, ám nyilván szűrni kell hozzá, átemelni a mába és nem mindig lehet a szöveget elvonatkoztatni a kortól, amiben éltek, amivel viszont torzulhat itt- ott az üzenet. Nyilván készen szeretném kapni a tutit, hogy nehogymár még gondolkodnom is kelljen….
Mindenkinek megvan a maga belső világa (kora). Ennek megfelelően mindenképpen egyéni módon szűrni fogsz. Másrészt könnyen lehet hogy a számodra fontos mondanivaló másnak lényegtelen lesz. Az előbbiekből következik, hogy a “tanítód” bármelyik kultúrában és korban alkothatott.
Anthony de Mello
Philipp Zimbardo
Marshall Rosenberg
Eric Berne
Csíkszentmihályi Mihály
Richard Dawkins
Erich Fromm
Konrad Lorenz
Pál Feri
Szendi Gábor
Kortárs? Böjte Csaba, Jankovics Marcell.
A szolipszizmust összekeverni az egoizmussal tévedés.
Érdemes megnézni ezt a videót, mert itt tökéletesn felvázolják psichológiai levezetéssel, hogy egyfajta erős személyiségzavarban szenvednek az úgynevezett modern nők és ennek miféle szörnyű kihatásai vannak a privát és társadalmi életben:
https://www.youtube.com/watch?v=Q3zwmwv0z6I&t=345s
Nem először jelenik meg ez a típus, már évezredekkel ezelőtt is létezett-érdemes utána olvasni Nimród és Szemirámisz történetének!
HIPERGÁMIA!
“Barbi érkezése után rögtön DiCaprioval találkozott, majd az azt követő partin is, így mondhatni, hogy szinte az egész napot együtt töltötték. A buliról felvétel is készült, ami alapján jól érezték magukat egymás társaságában. DiCaprio nem igazán kívánta más hölgy társaságát, de persze nem tudni, miről esett szó, miközben nagyokat nevettek és trécseltek.
Palvin Barbi szépsége és humora azonban sokakat kíváncsivá tett, és nem egy hírességgel boronálták már össze a modellt. Legtöbbször Éder Krisztiánnal, SP-vel szokták, mert viszonyukról úgy tudni, hogy igen közeli, illetve nagyon sokat is dolgoznak együtt. Ugyanakkor többen arról beszélnek, hogy Justin Bieber, Niall Horan, a One Direction egyik énekese, valamint Lewis Hamilton is kivetette már Barbira a hálóját.
Palvin Barbi úgy tűnik, nagyon bölcsen kivár, és a számára legalkalmasabb partnerrel kovácsol majd szerelmet.“
http://888.hu/article-palvin-barbi-dicaprioval-kavar
Valószínűleg a karrirje utolsó 1-2 évében hirtelen rátalál a szerelem…és majd olyan görögzitásan elfogyaszt 10 év alatt 3 ‘komoly’ kapcsolatot.
Még Kelemen Anna kapcsán néhány korrekt értékelés a Moly-ról:
„Amikor az hittük, hogy az Ötven árnyalat-trilógia sikerén felbuzdulva a minőségtelen erotikus regények kiadásán túl nem lehet lejjebb menni, akkor jött Szepesi Niki. Egy ország bízott benne, hogy ennél mélyebbre nem lehet süllyedni, de aztán megérkezett Kelemen Anna és bebizonyította, hogy van lentebb a Mariana-ároknál.
A „könyv” “szerzője” Kelemen Anna, aki állítása szerint nem kurva, csak pénzt fogad el a szexért, és aki nem pornózott, csak kipróbálta magát felnőttfilmekben, ellenben most már kész írónak tekinteni magát. A sajtótájékoztatón készült videóban még egy olyan kijelentést is tett, hogy a továbbiakban is szándékában áll tollat ragadni és írni, én nagyon bízom benne, hogy inkább visszatér eredeti hivatásához, az jobban megy neki.
Az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani a kötet kapcsán, az a borító. Ötletes, figyelemfelkeltő és passzol is a könyvhöz. És ennyi.
A baj egyébként ott kezdődik, hogy látszólag senki nem tudta eldönteni, hogy mi is a könyv címe. Egyszerűen csak annyi, hogy „A nép szolgálatában”, vagy vegyük hozzá a „Harminc nap” megjelölést is. (Legalább az alcímmel nincs gond.) Ennek következtében tehát senki ne lepődjön meg, ha különböző webáruházak honlapján különböző címen találja meg a kötetet. A probléma ott folytatódik, hogy látszólag Kelemen Anna laptopjáról (igen, naivan elhiszem, hogy elejétől a végéig ő írta) egyenesen a nyomdába ment a szöveg, anélkül, hogy bárki is átfutotta volna azt. Helyesírási hibáktól, elütésektől terhes a könyv, ráadásul arra sem ártott volna felhívni Anna figyelmét, hogy ne mesélje már el ugyanazt a sztorit majdnem ugyanazokkal a szavakkal húsz oldal különbséggel, mint ahogyan tette ezt a 18. fejezetben. Egyébként kerestem, de sajnos nem találtam semmilyen arra vonatkozó információt, hogy a kiadó munkatársai közül bárki is törődött volna a könyvvel érdemben.
De miről is szól ez a nagy élettörténet? A fülszöveg szerint arról, hogy az ország Annácskája elhatározza, hogy ő harminc napon keresztül hirdeti magát ország-világ előtt, és százezer forintért bárki megkaphatja. Ő meg ebből jól leszűri a tapasztalatokat, de lehet még egy disszertációt is ír. Sajnos utóbbi regénnyé nőtte ki magát, de hősnőnk elfelejtette, hogy egy könyvnek általában arról kell szólnia, ami a címe, ugyanis ennek a harminc napos tanulmánynak mindössze 27 (!) oldalt szentelt az egyébként 270 oldalas könyvből. Arról már nem is beszélek inkább, hogy ez alatt az idő alatt napokig nem volt kedve a szexhez, meg a telefonját is kikapcsolta, tehát tökéletes alanya volt a saját tesztjének.
Felmerülhet tehát a kérdés az olvasóban, hogy akkor mégis mi tölti ki a maradék 90%-ot? Hát jóformán a nagy semmi. Anna orrba-szájba kefél, utóbbit elég sűrűn teszi, és közben persze fogadja el a méregdrága kocsikat, a luxusutakat, drogozik, meg különböző bizarr partikon teszi tiszteletét. Időnként persze próbál valamiféle megértést kicsikarni az olvasóból, hogy azért neki szar gyerekkora volt, mert a szülei elváltak, meg gondoljunk bele, hogy neki tinédzserként hegyes volt a melle, és ez mekkora lelki törést okozott neki. Az meg egyenes felháborító volt, hogy az apja mondta neki, hogy tanuljon tovább, és még hajlandó is lett volna finanszírozni az egyetemet. (Persze a szilikonokat nem – a szemét smucig!)
Logikát senki ne keressen az egészben, Anna valószínűleg össze-vissza diktált… izé, na írta le az eseményeket, ami éppen eszébe jutott. Így történhet meg az, hogy a kutyáját már az első fejezetekben eltemetjük, de igazából lehet, hogy macska volt, mert annyiszor tért vissza a sztoriba, hogy annak tuti kilenc élete van. Anna a drogról való leszokását is említi az elején, de senki ne lepődjön meg, hogy az aktusok 90%-ban be van tépve a későbbiekben. Tehát a cselekményeket meg se próbáljuk időrendben tenni, mert egyedül az derül ki konkrétan, hogy Anna 18 éves kora után vesztette el a szüzességét.
Mindenesetre egyetlen értelmes gondolatot mégis csak tartalmaz a kötet: Anna rájött, hogy nem áll készen az anyaságra. Remélem, ezen az álláspontján nem is fog változtatni, Magyarországon már így is van épp elég önjelölt celeb, nincs szüksége többre.” (Chris)
„Olyan volt ez a könyv, mint maga Annácska: bugyuta, gátlástalan, szánalmas és szörnyen undorító.
Nem szólt másról ez a 272 oldal, mint hogy
1. a szülei tehetnek mindenről! Ha nem válnak el 5 éves korában, és az anyja nem egy rittyó, az apja pedig nem ennyire konzervatív, akkor teljesen másként alakulhatott volna az élete.
2. milyen férfiakat szeretett, milyen férfiak futottak utána, milyen férfiakat utasított el.
3. mikor, hol, hogyan és kivel feküdt le először, másodszor, majd ezredszer, kitérve a méretekre, a hanghatásokra és a különféle testi nedvekre.
4. saját maga – akit a könyvben csak Kelemen Annának hív, mint egy védjegyet – mennyire tökéletes, okos és kívánatos, és nekünk, hétköznapi nőknek fel kellene néznünk rá.
5. azokat a férfiakat, akik jóképűek, de egy használt, régi autójuk van, és nem tudnak elvinni egy ötcsillagos szállodába, le kell nézni. Ellenben azokat, akik már betöltötték a hatvanadik életévüket, és hordóhasat növesztettek, ne adj isten potencianövelő szerekhez folyamodnak, becsülni kell, főleg, ha milliók vagy milliárdok csücsülnek a bankszámlájukon.
6. a prostitúció nagyon jövedelmező állás, akár pornózik az ember lánya, akár „hostess ügynökségnek” dolgozik, akár a saját lakásán fogadja a kuncsaftokat.
7. a drog (kokain) ellazítja az embert, jobb lesz tőle a kommunikációs képessége és jobban élvezi tőle a szexet, ugyanakkor drága mulatság, grammja 15 000 Ft.
8. egy jó bulira napokat kell készülni! Meg kell tervezni a ruhát, a cipőt, a hajat, a sminket és a körmöket is.
Kíváncsi leszek, hogy 20-30 év múlva mi lesz ebből a „nőből”!” (Sippancs)
Amire nem tér ki Kyojiro Kagenuma, az, hogy az általa tárgyalt beteg nőket állítja be példaképnek az agymosó média – és azt, hogy mi ennek az oka. Nálunk ez Kelemen Anna és Tóth Gabi, külföldön Paris Hilton és Miley Cyrus. Meg még vannak egy páran.
És a Kelemen Anna-témát (eme megfelelő illusztrációt a témához) befejeztem!
Jó kis cikk ez. Kár hogy kevés közvetlenül a cikket érintő komment született.
Női részről ez a fajta felnőtten is gyakran megmaradó egocentrikus látásmód ami miatt a TRP-ben a nőket soha fel nem növő tinédzsernek tekintik: lásd pl. itt: http://no-maam.blogspot.hu/2012/06/woman-most-responsible-teenager-in.html
A férfi egocentrizmus része pedig az a fajta kockázatvállalás kedv, önbizalom és végső soron önzés, ami a környezeti erőforrások egyéni kisajátításának érzelmi mozgatórugója lehet így akár pozitív jelenségnek is tekinthető.
Ha jobban belegondolunk női részről az egocentrizmus tipikus élősködővé, míg férfirészről ideális gazdatestté tesz.
Továbbgondolva az is egyértelműen látható, hogy társadalmi szinten mindkét egocentrizmus erősen támogatott, az egyik legjobbnak tekinthető ösztöke az egyén megfelelő irányba való terelésére. Ez pedig évezredek óta jól működő rendszernek bizonyult. Az igazi változás jelenkorunkra következett be. Míg korábban e viselkedés sokkal inkább közelített valamiféle kölcsönösen hasznos szimbiotikus kapcsolathoz (cápa és kalauzhal), addigra eljutott az élősködés olyan fokára amely a gazdatest kiszipolyozásáig vezetett, ahol a kölcsönösség már csak kevéssé van jelen.
Az egyenlet vége (a jelen) jól leírható. A nemi egocentrizmus maradt, de míg a férfiaknál ez az erőforrások fokozottabb kisajátításával és megosztása hajlandósága csökkenésével járt (házasságok számának csökkenése, MGTOW), addig női részről e kisajátítás ellehetetlenítésével (nemi kvóták, igazságtalan vagyonjogi törvények, a társas érintkezés kriminalizálása, a társadalom feminista elrákosítása).
http://no-maam.blogspot.hu/2012/06/woman-most-responsible-teenager-in.html
Az idézett linken lévő írás(ok) magyar fordítása fellehető valahol?
Ha esetleg igen, akkor merre?
Köszönöm.
A legtöbb idézet ebből van:
http://www.booker.hu/konyv/onallo_gondolkodas_-_tanulmanyok_arthur_schopenhauer/
Köszönöm.
“A szorongó férfi ezzel szemben nem mer megtenni olyan dolgokat, melyeket meg kéne tennie. Nem mer megszólítani például egy szép nőt, még akkor sem, amikor egyébként tudja, hogy az esetleges kudarcélmény sem jár majd hosszú távon negatív következményekkel.”
Nekem pont ez a problémám. 6 éve építem, van amikor visszacsúszok, van amikor előrébb jutok, összességében előre halad de iszonyatosan lassú folyamat. 6 éve az önbizalmam 10-es skálán kb. 2-3 volt, most mondjuk 5-6. Már bánom utólag hogy nem kerestem fel szakembert, de ezt már csak most látom be. Tudatosan természetesen van önbizalmam, mert tudom miben vagyok jó, mit értem el és azért mennyit dolgoztam. De tudat alatt ezt az értékjavulást valamiért nehezen követi le az önbizalomhiányos, szorongó ember, tulajdonképp a saját elméjének a csapdájában szenved.
Szerintem egy férfi képes kilépni ebből a börtönből, mert ha dolgozik magán és folyamatosan nő szexpiaci értéke a kor előrehaladtával és jönnek a pozitív megerősítések akkor folyamatosan fentebb tornássza az önbizalmát. De egy nőnél szerintem ez nem működik. Amelyik nőnek nem voltak sikerei, nem volt harmonikus kapcsolata húszas évei közepéig akkor később még nehezebb lesz. Kivéve ha nem párkapcsolat, anyaság terén teljesül ki az élete, de szerintem baromi kevés nő az akit pl. a karrier tesz boldoggá, a többség csak becsapja vele magát.
Szerintem is. Az önbizalmat a sikerek erősítik viszont más sikerélmények tudnak hatni az ösztön szintjén a nemeknél. Nem általánosítás, de az átlagnál messze szebb nők sok esetben erősen önbizalomhiányosok, a magas (180 cm és felette) nők meg jóval erősebben szubmisszívek. Persze ez leginkább anekdotikus érvelés de azért érdekes dolog ez…
Az egészséges önbizalom kifejlődését valamiféle módon ellenőrizni kellene legkésőbb a kamaszkorban, érje bár családi vagy iskolai erdetű sérülés a gyerekeket, ha nem veszik észre, hogy baj van (márpedig többnyire nem veszik észre) , akkor a korai segítségnyújtásra sincs esély. Nagy az apák felelőssége is mert a fiúgyerekek elsőszámú példaképként néznek rájuk, tehát a mai magyar családok jó része bajban van, mert pl. az apa külföldön dolgozik és csak ritkán tud részt venni a család életében, de egyébként is átengedheti (sokan megteszik) a család irányításából eredő feladatokat az anyának. A kizárólag pénzkereső apák ideje le kell hogy járjon, ——————– A szorongás leküzdése csak fokozatosan képzelhető el, kis lépések akár előre megtervezve is , skrupulusaink (valamilyen aggály, ami visszatart egy cselekvés elvégzésétől) akaratlagos lebontása valószínűleg segítséggel a leghatékonyabb, de az önfejlesztés is elképzelhető csakhogy a visszaesés kudarc esetén előrejelezhető.
Vigyázz ezzel a mondattal, mert félreérthető: ,,A kizárólag pénzkereső apák ideje le kell hogy járjon”. A feministák is mindig ezt szajkózzák, igaz ők arra gondolnak, hogy mellette főzzünk, mossunk, takarítsunk.
Valóban nagyon fontos, játszunk, sportoljunk a gyerekkel (ha lehet, nőmentes környezetben.) Egy ismerős mondta, hogy teljesen felesleges túlórázni, megszakadni a karrierben. 20-30 év múlva úgyis rájön az ember, hogy szart sem ér, viszont a gyerek, aki fontos lett volna, már elveszett.
Amit az első tíz évben átadsz, azt viszi egész életén át (van amit teherként, van amit életélést könnyítő útravalóként), ami ez után az életkor után jön már jóval kevésbé hatékony. Ha az első dekád elmarad, már nem lehet pótolni. Régen rossz ha egy gyereket a kamaszkorában próbál rendre szoktatni a szülő, amikor már valójában elment a hajó.
Ahogy mondod, akkor az apa ösztönös viselkedése elraktározódik a gyerekek ösztönös viselkedésében. Sőt én továbbmegyek. Akár örökölhetik is.
Sok tulajdonságunkat öröklünk a szüleinktől (DNS, RNS örökítőanyagon keresztül): ezek a genetikus tulajdonságok.
És vannak a szerzett tulajdonságok: ezeket epigenetikus tulajdonságnak hívjuk. Ezek a tulajdonságok szintén megváltoztathatják a saját és a gyermekeink genetikáját. Pl. ha az apa szorgalmas, dolgozik vagy sportol, a gyerek is ilyen irányba változik.
Jobban szeretek örökletes hajlamokként, lehetőségekként gondolni az ember genetikus örökségére, amely lehetőségeket a környezeti hatások (pl. nevelés, életvitel stb.) aktívvá agy éppen inaktívvá tesznek. Amennyire tudom az élőlények genomjában a teljes evolúciós örökség tükröződik (ami egykor volt, annak az alapjai mindig megmaradnak, hátha valamikor még hasznosak lehetnek), ezért mindig léteznek aktív- és passzív génszekvenciák.
Másik részt minden testi adottságunkban, tulajdonságunkban nagyon komoly tartalékok vannak, éppen a túlélés érdekében. Több éves adaptációval az ember számos területen a külső szemlélő számára már-már csodákra válhat képessé.
Női “logika”:
http://velvet.hu/elet/2017/01/21/a_nyolcgyerekes_csaladanya_levetkozott_azert_hogy_autoszerelo_muhelye_legyen_galeria/?utm_source=index.hu&utm_medium=doboz&utm_campaign=link
Sok szempontból “érdekes” amúgy a nő eddigi “életútja”, de a “kedvencem” :
Persze joggal merül fel a kérdés, hogy miért pont így próbál tiltakozni a szexizmus ellen, de az biztos, hogy a figyelemfelkeltés rész sikeres. A nő annyira ragaszkodik az autószereléshez, hogy idővel saját autószerelő műhelyt is szeretne, ahol csak nők dolgoznának!
Húúúúú, de hosszú elmélkedés a – semmiről.
Tudod drága szerző, hogyan gyógyitsd meg a rakoncátlan, nyafogó, szófosó, durcás nőt ?
Úgy, hogy nekiesel és jól megbaszod. Ott helyben. Ezt akarja a nő, csak nem meri nyiltan kimondani.
Majd a baszás közben mondja, hogy még, még, édes Istenem, ez kell nekem, ne hagyd abba……!!!
Mindjárt megoldódik a női lélek, a nő igazi kívánsága.
Egy durva, de jól célzott baszás hiányzik mindnek.
Eddig nem vetted észre ? Nem ? Az meg hogy lehet ?
Nem készülődni kell a tetthez, hanem tenni kell azonnal. Ott. Jó, egy kicsit beljebb, nem szem előtt.
A hosszú elemezgetések megölik a tettet, az igazi orvosságot, az igazi műtétet, a sürgősségit.
úgy valahogy, aztán a megbaszs után rögtön lehet is kidobni a hisztis ribancot a francba, mert ezek a jelenetek csak egyre rosszabbak lesznek. tapasztalat
Már aki ráér még nőkkel foglalkozni, randizgatni meg mozikba menni, meg ilyen felesleges faszságokra. Ma már a 40 körüli átlagjulcsa és azt hiszi hogy neki még féléven keresztül udvarolgatni fognak egy kúrás miatt, álomvilág 2.0.