Így rombolja le az Isztambuli Egyezmény a jogrendszert és a társadalmat

Az Isztambuli Egyezmény ratifikálására tett előkészületek újra ráirányíthatják a magyar közélet figyelmét, hogy milyen társadalmi veszélyekkel fenyeget Európában a gender-ideológia és az azt (ál)tudományos alapérvként használó feminizmus. Bár az Isztambuli Egyezmény körül éppen elkezdődött társadalmi vitában a magyar nőszervezetek (feminista véleményvezérek) azt állítják, hogy az Isztambuli Egyezmény védelmet nyújthat a családon belüli erőszak férfi áldozatainak, a férfitársadalomnak is, de valójában nem mondanak igazat, mert az egyezmény nemi alapon diszkrimináló, szexista szövege abszolút ellentétben áll ezzel az állítással. Ügyetlen érvelés részükről az is, amikor eltúlzott, orwelli képekkel való riogatásnak állítják be a férfijogi aktivisták tiltakozását, merthogy megfeledkeznek arról, hogy az Isztambuli Egyezmény következetes véghezviteléről létezik egy “hatástanulmány”, egy egész országra kiterjedő társadalmi kísérlet is, amely szabályszerű nemzeti tragédiába torkollott. Spanyolország az Isztambuli Egyezményt megelőzve hozta létre saját nővédelmi és családon belüli erőszak elleni törvényeit és nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a törvénycsomag szolgált az Isztambuli Egyezmény prototípusául. Spanyolország az Isztambuli Egyezmény szempontjából egy mintaállam, az egyezmény rendelkezéseivel tökéletesen összhangban lévő jogrendszert és szociális ellátórendszert működtet. A törvényekért személyében is felelős miniszterelnök, José Luis Rodríguez Zapatero büszkén ki is jelentette, hogy egész Európa, sőt a világ számára szolgáltattak példát. Egyébként a spanyol törvényalkotók ma is jelentős szerepet töltenek be az európai közéletben és folyamatosan ösztönzik az EU-ban a gender-mainstreaming társadalomátalakító folyamatokat, például olyan kezdeményezésekkel, hogy az EU tagállamai hivatalosan, a törvények szintjén fogadják el a gender-ideológiát és a gyermekek gender-nevelését. És ha nem lehetséges frontálisan az EU törvényeibe erőltetni a gender-dogmákat, akkor elrejtik egy nemzetközi egyezményben trójai falóként és azon nyomban rá is építik egy férfiellenesen diszkrimináló, államfeminista családjog minden elemét. Kijelenthetjük, hogy egy olyan orwelli vízióról van szó, amely valósággá testesült Európában, és az Isztambuli Egyezmény képében már döngeti Magyarország kapuit is…

Spanyolország számára az új időket a 2004-ben hatalomra kerülő szocialista kormány és annak miniszterelnöke, José Luis Rodríguez Zapatero hozta el. Zapatero ideológiai irányultságát egy elhíresült mondatban fogalmazta meg tömören: “Nem csak antimacsó vagyok, hanem feminista.” Ezt a kijelentését sietve alá is támasztotta azzal, hogy kormányának tagjait aszerint válogatta, hogy a miniszterek legalább fele nő legyen. Amikor összeállt a kabinet, kijelentette: “Büszke vagyok rá, hogy több nő van a kormányban, mint férfi.” Aztán ez a feminista nőkormány álmodta meg és hozta létre Spanyolország nővédelmi intézményrendszerét és az új, Isztambuli Egyezménnyel konform családjogot. Ez a kormány hívta életre a felettébb haladó szellemiségűnek látszó “Egyenlőség Minisztériumot” és a “Nőkutató Intézetet” is, de az állítólagosan az egyenlőség eszméje körül forgó gépezet fogaskerekei közé valahol (mérhetetlenül sok) homokszem kerülhetett, mert a népnyelv ma már csak “a feminácik főhadiszállása” néven ismeri az új minisztériumot. – Mi történt Spanyolországban?

Az RV Production idegeket borzoló dokumentumfilmjének segítségével bepillanthatunk egy olyan társadalomba, ahol naponta(!) 400 büntetőügy indul férfiak ellen, annak ellenére is, hogy ezek 90 százaléka(!) hamis vádnak bizonyul. Az ítélettel végződő ügyek is olyan számban bizonyulnak tévedésnek és általában is olyan mértékű jogi és társadalmi igazságtalanságot termelnek ki, aminek eredményeként végetérhetetlen jogviták zajlanak, az alkotmánybíróságig ható kezdeményezések születnek, tucatszám alakulnak a civil jogvédő szervezetek és jelentős utcai tüntetések zajlanak. Az Isztambuli Egyezmény mintájául szolgáló törvény életbelépését követő évben már 160 000 (!) spanyol férfit tartóztattak le családon belüli erőszak vádjával. A létrehozott nővédelmi intézményrendszerben a nők a hamis vád miatti felelősségre vonás legkisebb kockázata nélkül tehetnek bármikor panaszt férjük vagy más férfi hozzátartozóik ellen, sőt akár egyetlen telefonhívással is elintézhetik, hogy a rendőrség kopogtasson a férfiért és a nővédelmi törvényeknek megfelelően azonnali vizsgálati fogság alá helyezze. Spanyolországban az új törvények bevezetését követő két éven belül már háromszorosára, évi közel 4 ezerre növekedett az öngyilkos férfiak száma. A családon belüli erőszakkal meggyanúsított férfiak gyermekláthatáshoz fűződő jogait gyorsított eljárásban megvonhatják, akár bűnösségük bizonyítása nélkül is, és a megvádoltaknak sokszor csak több hónap után nyílik lehetőségük újra találkozniuk gyermekeikkel, esetleg akkor is csak egy szigorúan ellenőrzött látogató szobában, gyámügyi felügyelő jelenlétében. Spanyolországban a házasságot, a családalapítást elutasító, férfiszeparatista “MGTOW” férfiak immár egy rendkívül jelentős társadalmi réteget alkotnak, a nemek közötti bizalomról már csak múltidőben lehet beszélni.

Francisco Zugasti, a Projusticia (Igazságért) civil társaság képviselője maga is a spanyol gender-feminista törvények jogfosztott áldozataként meséli el az RV Production kamerájának, hogy a vele szemben folytatott nővédelmi, gyermekvédelmi eljárás során közölték, nincs joga kérdéseket feltenni, bizonyítékokat vagy tanúkat állítani, a hatóság hivatalból végzi el a nyomozást. Az ellene folytatott eljárás során több ízben arról sem volt tudomása, hogy valójában mi történik, számos eljárási cselekmény során még az ügyvédje sem lehetett jelen. Meggyőződése, hogy már a bírósági tárgyalás előtt ítéletet mondtak felette. Az eljárás végén minden jogát megvonták, hogy láthassa gyermekét. Véleménye szerint egy brutális, fájdalmas háború zajlik a társadalomban, aminek a kárvallottjai leginkább a gyermekek.

Eufemiano Cespedes az isztambuli szisztéma egyik áldozata, akinek a teljes egzisztenciája ráment a felesége által ellene indított nyolc(!) hamis vádra és az ellene lefolytatott eljárás eredményeként elszegényedve és megnyomorodva hat éven keresztül élt egy konténerben, így foglalja össze a fennálló állapotokat: “Ez nem igazságszolgáltatás, hanem terror!”

José Díaz Herrera spanyol író és újságíró “A kasztrált férfi” című könyv szerzője, aki munkája során 3000 bírósági jegyzőkönyvet vizsgált meg, úgy fogalmaz, hogy a spanyol nővédelmi törvény nem más, mint egy férfikara irányított gépfegyver, amelynek segítségével csak 2015-ben már 160 000 férfit tartóztattak le és tettek tönkre.

Maria Sanahuja a Barcelonai tartományi bíróság bírónője kifejti, hogy súlyos mértékben sérült a férfiak igazságos eljáráshoz való joga, mert sokszor figyelembe sem veszik a vallomásaikat, a bírósági eljárás kizárólag a nők előjogaira, peres akaratára koncentrál. A nők túl sok jogosítvánnyal rendelkeznek, amelyekkel módszeresen visszaélnek és emiatt a bíróságok rendszeresen hoznak téves döntéseket. Megengedhetetlennek gondolja, hogy a Spanyol államban a nők a férfiak elleni fegyverként használják fel a törvényeket és a gyermekeket. Mindeközben az egész jogrendszer arra ösztönzi a nőket, hogy ha valaki csak rájuk kiabál, máris rohanjanak a rendőrségre és tegyenek büntetőjogi feljelentést. (Az Isztambuli Egyezmény pénzügyi támogatást, lakhatási támogatást, munkahely-keresési támogatást, tehát összetett anyagi előnyöket irányoz elő minden nőnek, aki áldozatnak vallja magát.) – A törvénykezés lehetővé tette a nők számára, hogy kihasználva privilégizált helyzetüket és gyermekeiket bosszút állhassanak párkapcsolati sérelmeikért és egyúttal jobb anyagi helyzetbe is kerülhessenek. Ez borzalmas! – mondja Maria Sanahuja bírónő. Arra a kérdésre, hogy miként látja Spanyolország jövőjét, kifejti:  egyértelművé vált, hogy a “gender erőszak törvény” semmilyen javulást nem hozott a társadalmi viszonyokban, éppen ellenkezőleg, minden társadalmi probléma nagy mértékben fokozódott: például sokkal több nőt vernek meg, a gyermekek zaklatásával járnak a családjogi intézkedések, a nagyszülők érdekei is nagy mértékben sérültek… Öt évvel a “gender erőszak törvény” megalkotása után már mindenki kristály tisztán láthatta, hogy a törvény megbukott. Meggyőződése, hogy a törvénykezés és a jogalkalmazás évek óta megsérti az alapvető emberi jogokat.

Guadalupe De la Fuente Espinosa az Unokáiktól Elszakított Nagyszülők civil szervezetének alapító elnőknője érintettként tapasztalhatta meg, hogy a törvények milyen módon sértik meg az elvált vagy hamisan megvádolt férfiak és azok családjainak jogait. Látva, hogy milyen nagy számban léteznek sorstársai, létrehozott egy civil társaságot, hogy megpróbáljanak fellépni a jogaik helyreállítása érdekében. Arra a kérdésre, hogy véleménye szerint hány nagyszülőt érint a probléma, azt válaszolta, hogy a pontos számot talán úgy lehetne megkapni, ha a válások számát elosztanák kettővel, mert az egészen biztos, hogy minden elvált férfi családjának a jogai sérülnek valamilyen formában. A probléma kialakulásának okát abban látja, hogy egy feminista érdekcsoport csalárd módon visszaélt a törvényekkel és a férfitársadalmat olyan bűneikért akarják megbüntetni, amely bűnök valójában nem is léteznek. Ezen a táptalajon alakulhatott ki az a helyzet, hogy a nők a bosszúra és az anyagi előnyszerzésre használják fel privilégiumaikat.

Javier Pérez Roldán családjogra szakosodott jogász a következőképp foglalja össze az Isztambuli Egyezményre épülő családjogi törvényekkel kapcsolatos problémákat: A törvény mindenek előtt kimondja, hogy a családon belüli erőszak annak a megnyilvánulása, hogy a férfiak társadalmi szinten elnyomják a nőket. Ez a törvénybe iktatott dogmatika vezet oda, hogy a bíróságok, amikor nem tudnak igazságot tenni a nehezen megítélhető családi vitákban, akkor ezen vakhit alapján ítélkeznek, és semmibe vesznek minden más jogelvet. Ráadásul a gender-ideológiára alapozott törvények szellemében, ha a nők terhére követnek el bűncselekményt, az már önmagában egy súlyosbító körülmény. A büntetőjogban megjelenő nemi diszkrimináció, nem más, mint egy jogi abszurditás. Javier Pérez Roldán rámutat, hogy egyetlen bejelentéssel tönkre lehet tenni egy férfit, mivel a családon belüli erőszak vádja miatt azonnal őrizetbe vehetik 48 órára, és hiába nem bizonyítanak rá az előzetes fogva tartás alatt semmit sem, a nővédelmi, családvédelmi előírások szerint nagy valószínűséggel potenciális veszélynek tekintik őt a családjára, ezért már csak távoltartó végzéssel hagyhatja el a börtönt, és ha nincs valaki, aki hirtelen befogadja a rossz “ajánlólevele” ellenére, akkor máris hajléktalanként élhet az utcán, mert senki sem foglalkozik a férfiakkal. (Az Isztambuli egyezmény egyik követelménye a gyorsított távoltartási végzések megvalósítása.) Javier Pérez Roldán véleménye szerint a probléma abból ered, hogy a gender-ideológia megerősödött és a férfigyűlölet hatalmát hozta el Spanyolország számára. Arra kérdésre, hogy milyen jogokat biztosít a családon belüli erőszakról szóló  törvény a férfiak számára, egyértelműen kijelenti, hogy a férfiaknak nincsenek jogaik: nincs számukra jogsegélyszolgálat, nincsenek számukra “védett házak”, nem kapnak munkahely keresési támogatást, természetesen semmilyen segélyt sem, nem segítenek nekik mediációval, de még alapvető pszichológiai segítséget sem kaphatnak, pedig az a férfi, akit egy hamis váddal azonnali hatállyal őrizet alá helyeznek és fogva tartanak, majd az utcára tesznek, minden bizonnyal súlyos pszichológia sérüléseket fog elszenvedni. De ez nem érdekel senkit sem. Sem a férfiáldozatok, sem a hamisan megvádolt férfiak számára nem létezik semmilyen segítség. Meggyőződése, hogy a törvények alapvető emberi jogokat sértenek meg: az igazságos, szakszerű bírósági eljáráshoz való jogot, az ártatlanság vélelméhez való jogot, az egyenlő bánásmódhoz való jogot. Bár az alkotmánybíróságon sikertelenül támadták meg a törvényt, azonban meggyőződése, hogy az alapjaiban sérti meg az Emberi Jogok Európai Egyezményét is.

Francisco Serrano családjogi bíró közli, hogy a férfiak ellen indított átlagosan évi 142 ezer ügynek kevesebb mint 10 százaléka ér csak véget elmarasztalással, mégis az eljárásoknak megszámlálhatatlan kárvallottja van. A kialakult ítélkezési gyakorlatot egyszerűen a Guantánamói fogolytábor működtetéséhez hasonlítja. Mint mondja, a férfiak ellen irányított törvénykezés egy olyan folyamatot indított el, amire talán a legjobb szó a “holokauszt”.

Fent idézettek mellett nagyobb tüntetések résztvevőit is megszólaltatja a film, akik sorra mesélik el, miként lettek az Isztambuli szisztémájú törvénykezés áldozatai. Tönkretett férfiakat, férfijogi szervezetek képviselőit, megosztott felügyeleti jogokért harcoló apajogi szervezeteket, egyszerű magánembereket, férfiakat és nőket, szülőket és nagyszülőket egyaránt láthatunk megszólalni. A dokumentumfilm felsorakoztatja azokat a statisztikai adatokat is, melyek bizonyítják, hogy az okozott károk között tartható számon az is, hogy a nők védelme tekintetében sem váltott be semmilyen ígéretet a törvény, mivel a nők terhére a partner által elkövetett emberölések száma nem hogy csökkent, hanem néhány év leforgása alatt közel 50 százalékkal(!) növekedett meg. Spanyolországban elkeseredett, kiábrándult, felháborodott állampolgárok tömegei tanúsítják, hogy miként rombolja le az Isztambuli Egyezmény a jogrendszert és a társadalmat.

Nos, ezt a borzalmat akarják Magyarországra szabadítani rosszindulatukban vagy mérhetetlen tudatlanságukban mindazok, akik a nemi alapon diszkrimináló, férfiellenes Isztambuli Egyezmény mellett érvelnek, akik elmulasztják megszervezni az állampolgárok tájékoztatását, akik szabotálják a társadalmi párbeszédet arról, hogy milyen súlyos veszélyeket hordoz, ha a magyar törvénykezés ratifikálja az egyezményt és aszerint szervezi meg jogrendszerét, közintézményeit és családsegítő hálózatát. Most még nem késő megfontolni, mert még lehetséges az efféle törvénykezés ellen fellépni, de az egyezmény ratifikálását követően a társadalmi folyamatok és a jogalkotás statikus tehetetlensége évtizedekre határozhatja meg a magyar emberek jövőjét. Magyarországnak nem a nemek háborújának felszítására, a gyermekek és a családok megnyomorítására van szüksége, hanem olyan törvényekre és közintézményekre, amelyek a nemi gyűlölet ideológiájától mentesen, egyformán gondoskodnak mindkét nem áldozatairól, és egyformán tekintettel vannak mindkét nem érdekeire.

Gyakran felmerülő kérdés, hogy miért az egész egyezmény ellen szükséges fellépni és miért nem annak férfiakra való kiterjesztéséért? Ez egy logikus, de valójában laikus kérdés. Azt mindenképpen tudni szükséges, hogy egy több állam által elfogadott egyezményt csak az összes részes fél beleegyezése után lehetséges módosítani. Egy ilyen folyamat évekig is eltarthat és könnyen megtörténhet, hogy más államok a kezdeményezést elutasítják és soha nem születnek meg az Isztambuli Egyezményt az alapvető jogokkal is összeegyeztethető formába hozó módosítások. Magyarország törvénykezése nem függhet egy ilyen folyamattól. Magyarország semmiképpen sem iktathat a törvényei közé egy olyan egyezményt, amelynek az egyik nagyon is lehetséges kimenetele úgy fest, mint a Spanyolországban látható társadalmi állapotok. Az erőszak magyar áldozatainak védelmét egyébként is a magyar társadalom sajátosságaihoz igazodva, a lehető legnagyobb társadalmi konszenzussal kell megalkotni. Mindehhez hazánknak nincs szüksége elhibázott, diszkriminatív, alapvető emberi jogokat semmibevevő egyezményi keretekre.