„Kíváncsi vagyok, hová fog futni szünetben a fiam…” – gondolta András, miközben leült a lelátón. Tőle jobbra, talán tíz méterre foglalt helyet egykori szerelme, Anna, és mostani élettársa, József. Anna korábbi férjével, aki őt követte az asszonynál, jó volt András viszonya, sajnos jó öt éve elhagyta a nőt. József… más lapra tartozott.
Tomi még kinézett hozzájuk az öltözőből, immár mezben. Apja odament hozzá; hozzá és a két másik felnőtthöz.
– Kérsz vizet? – kérdezte a fiát. Mielőtt az megszólalhatott volna, József közbeszólt.
– Ne igyál, lötyögni fog a hasadban!
András jóindulatúlag bólintott.
– Talán tényleg jobb, ha nem iszol.
Tomi megölelte, intett az édesanyjának, és visszament a társaihoz. Hamarosan kivonultak mind a pályára, és megkezdődött a meccs. Tomi hátvéd volt, jó ideig nem akadt dolga: jól támadott a csapata, a másik térfélen rúgták a bőrt. Aztán az ellenfél csatára elindult a kapu felé.
– Tomi! Jobbról! Figyelj! – kiáltotta András.
– Balra, Tomi! Hallod, balra! – ugrott fel József.
– Nem fogja tudni ez a gyerek, mit csináljon – nevetgélt idegesen András, Annáék felé fordulva. Azok ránéztek, majd vissza a pályára. András ujjai alatt kezdett meghajolni a drótkerítés drótja, ahogy szorította. Ő is a fia felé fordult. Közben a fiú megszerezte a labdát a csatártól, és nézegetett, merre rúgja. Azonban a csatár sem volt rest, próbálta visszaszerezni a focit.
– Add haza! Majd a kapus kirúgja! Bízd rá! – harsogta András. A sikeres hazaadás után rögtön felcsattant József hangja:
– Minek rúgtad hátra?! Elől mindenki szabad volt!
András szemét egy pillanatra vörös köd lepte el. Nagyot nyelt és kifújta a levegőt. Azon tanakodott, meddig kell még a jófiút adnia. Kiengedte a szorításba gémberedett ujjait, és mereven a pályát nézte, rajta nyolcéves fiával. Lassan engedett a feszültsége. „Ha még egyszer megszólal ez a kretén…”
Eljött a szünet. Tomit véletlenül combon rúgták, picit húzta a bal lábát. Egy perce kijött a szüleihez: az édes és a nevelőapjához, meg anyukájához.
– Fáj a lábad, Tomi? – hajolt le András a gyerekhez, hogy lássa a combját.
– Hát… valamennyire igen – húzta fel a nadrág szárát a fiút, mutatta apjának, hol rúgták meg. Piros folt látszott a helyén.
– Ne a lábaddal foglalkozz, hanem focizz! – lépett melléjük József. András szó nélkül megfogta Tomi karját, és húzni kezdte.
– Na, apa, ez fáj!
– Ne haragudj, Tomi! Szeretném, ha kicsit itt maradnál! – azzal András visszalépett az éppen tiltakozni készülő Józsefhez.
– Na ide figyelj, te szarházi! Ne ugass bele a fiam és az én dolgomba, és ne utasítgasd, amikor vele vagyok!
– Igen, te köcsög? A focival foglalkozz, ne velem! – replikázott a másik férfi.
– Leverlek, kishuszár, csak szájalj még velem! – András pontosan tudta, hova fog ütni először. Mindkét keze ökölbe szorult. Anna ugrott a két férfi közé.
– Andris! Nem ismerek rád! Te nem ilyen vagy! Nyugodj le, nehogy már verekedj a fiad előtt!
– Tudod, ez nagyban függ a mostani párodtól – nézett József szemébe András. Az állta a tekintetét, majd félrenézett.
– Mennem kell – hallatszott Tomi hangja. Bizonytalanul intett a szüleinek, és visszasomfordált az öltözőbe. Annáék felől nem hallatszott több utasítás a meccs alatt.
Már az autók felé mentek, amikor András úgy érezte, nem hagyhatja annyiban. Mégiscsak Istenfélő ember. Odalépett Józsefhez.
– Nézd, sajnálom. Viszont én vagyok az apja. Ha itt vagyok, hagyd meg nekem, hogy neveljem a fiam!
– Mindenki tudja, hogy te vagy apja, nem kell kakaskodással bizonygatnod – válaszolt József helyett Anna, meglehetősen epésen.
– Igen, Anna? – vett mély levegőt András. – Akkor mond meg nekem, miért szervezel úgy programot, hogy mindketten itt legyünk Józsival? Olyan helyzetet teremtesz, amit aztán nem tudsz kezelni. Javíts ki, ha tévedek, de a mai veszekedés jó részt a te hibád.
Megint József felé fordult.
– Nézd, én ezt a gyereket nyolc éve szeretem. Azóta kísérem, mióta először felsírt a kezemben. Egyszerűen BIZTOS vagyok benne, hogy több jogom van hozzá, mint neked.
Lehet, hogy ünneprontó leszek, de itten kérem szépen két (egy kirúgott és egy új ) “kakas” viadalát láttuk egy olyan “tyúkért”, amiről az egyik biztos “lemaradt” és ezért veri magát, a másik meg “birtokon belül” “bizonygatja”, hogy ő a nyertes kan.
Hogy a nő hibája-e vajon, az megint egy külön kérdés(amúgy meg nem az ő hibája:), de ha két faszfejt így meg tud forgatni, akkor meg profi.
Az orbitális faszság meg az, amikor egy béta a nőt okolja a saját nyomoráért.
Ja, és rivalizálásról szó sincs, amit a gyerek lát: az apja lúzer és az anyja ugráltatja a férfiakat.
mondjuk annyiban igaza van a szerzönek, hogy a gyereket igazan megkimelhetnek a pöcsvörközestöl.
Ez nem pöcsvörközés volt.
Ha a történet nem ott kezdődött volna, ahol, akkor esetleg még lenne rá halvány reményem, hogy bemagyarázom magamnak, a gyerek is érdekelt valakit a három felnőtt közül.
Szia erre fújt a tavaszi szél?
Friss tavaszi Zefír. :o)
Iszonyat sok a munka. Ami egyrészt jó, egyrészt nem annyira.
Néha benézek, de sokszor csak a ruhám van bent, olvasni nincs időm. :o/
Hét végén gépet/monitort látni sem bírok…
Sokszor emilekre sem tudok normális időn belül válaszolni. :o(
De.
A gyerekemmel kapcsolatosan senki ne játssza el az apafigurát ha én is jelen vagyok. Az anyjának meg több esze is lehetne ha családi rendezvényre kerül sor.
Nem az apafigurát játszotta el, hanem az alfahímet.
A két pasi egymásnak akarja megmutatni, hogy ki a főnök. Ehhez a gyerek ad talajt – olyan, mint a futók rajtgépe.
Pontosan.
A két férfi nem ugyanazon az erkölcsi alapon van. Ezzel persze nem állítom hogy helyesen cselekedtek volna, csak annyit hogy abszolút megértem az apa helyzetét és együttérzek vele.
Fordított esetben egy nő anyaként még ölni is képes lenne, ha úgy érezné hogy elvonják tőle a gyermeke szeretetét. A valóság nem a Stella című film.
Pontosan. Hibás egy ilyen alkalomra összehozni a két férfit. Ez az apa joga, egy új élettárs maximum ” szürke eminenciásként” vehet részt a történetben. Természetesen kivéve azokat a helyzeteket,amikor a vérszerinti apuka elhanyagolja a gyereket és apja helyett apja a másik,de itt nem erről volt szó.Ez csak ez intelligencia kérdése lett volna anyuka és új élettárs részéről tapintattal kezelni a helyzetet.
Együttérezni lehet vele, de az hogy a gyereket használja az gáz. / Nôknél is.
Infantil emberek játszmái, akik csak a kis egojukkal vannak elfoglalva, az hogy ettôl a faxnizástól a gyereknek a legcikibb egyik se foglalkozik, szóval
Kalmannal az igazság, eleve minek szól közbe a partvonalról, szurkoljon és a végén veregesse meg a vállát, hogy mennyire jó volt és büszke rá. Az önbizalmát erôsítse.
Egyetértek.
:) (bocsi a múltkori varrógèpèrt, nem akartalak férfiasságodban megbántani, tényleg!)
Semmi gond:) Nem bántódtam meg, tényleg, asszem nem is reagáltam rá, hanem elengedtem:)
Ez jobban elmagyarázza az apai-, férfi szempontokat (mégha kissé túltolt, vicces formában is).:
http://indavideo.hu/video/South_Park-9evad_5resz_Tul_a_csucson
Te valamiféle női morális alapról próbálod megközelíteni ezt a sajátosan férfi rituálét. Bizonyos szinten mindenképpen el fogunk beszélni egymás mellett.
Nem “nôi morális” alapról (van ilyen?), hanem a gyerek szemszögébôl nézem az egèsz szitut.
Mondjuk eleve vàlàsellenes vagyok, ha màr összehoztuk a pulyákat, akkor legyen màr annyi felelôssègtudat, hogy fel is neveljük és a “szerzôdèsünk” a felnôtté vàlàsukig szól, és ezerszer jobb megoldàsnak tartom ha a fèrjem ès köztem nincs dinamika, a diszkrèt szeretôtartàst (mert a szexhez a gyereknek nincs köze), minthogy mindenki új kapcsit kezd, közben meg a gyerek fejèrôl leszakítom a hàztetôt. De ezzel a vèlemènyemmel valószínûleg èn leszek az ultrakonz bolond.
Nem tudod a gyerek szemszögéből nézni.
A többiben igazad van, kivéve ha az együttlét már ártalmasabb a gyereknek (szóval a szülőknek igencsak felnőttnek kell lenniük), ami sajna elég gyakori.
De. A. most kezdett el kézizni, és nem annyira ügyes, viszont csillogó szemekkel jön haza minden edzèsrôl, viszont vannak nála kèt èvvel nagyobbak akik folyamatosan piszkáljàk és szülôként a hozzáálláson tudok formálni, hogy nekik volt már három èvük, te meg csak nemrég kezdted. ha a lelàtóról folyamatosan utasítgatnám, akkor rendesen belerondítanék az önbecsülèsebe, az edzôk dicsérik a bullykat meg le kell szarni. Ennyi.
Mondjuk eleve vàlàsellenes vagyok, ha màr összehoztuk a pulyákat, akkor legyen màr annyi felelôssègtudat, hogy fel is neveljük és a “szerzôdèsünk” a felnôtté vàlàsukig szól, és ezerszer jobb megoldàsnak tartom ha a fèrjem ès köztem nincs dinamika, a diszkrèt szeretôtartàst (mert a szexhez a gyereknek nincs köze), minthogy mindenki új kapcsit kezd, közben meg a gyerek fejèrôl leszakítom a hàztetôt. De ezzel a vèlemènyemmel valószínûleg èn leszek az ultrakonz bolond.
+ egy bolond:)
https://www.youtube.com/watch?v=A6ldrAnR4s4
…
a bolondot csak azèrt írtam, mert ép a bezzegen megy egy CSBES poszt sorozat profi nanes agymosás, igazi bérolvirral és ha vki a válás ellen és egy kapcsolat elmérgesedésében nem explicit a faszit teszi meg, hanem az elôzményekre is rá merészel kérdezni, akkor auto kapja az antifeminista bolond jelzôt (egyébként nem hszlek ott csak bele-bele olvasgatok).
A nőknek szabad…
…
Erre írtam, hogy a “patchwork idill”, ami senkinek se jó és vmièrt a nôk hajlamosabbak azt hinni, hogy lètezik “intelligens” mozaikcsalád. A poszt kitünôen szemlèlteti ennek minden buktatóját. Valójában mindenki áldozat.
Egyetértek. Amit én írtam, az az az oldala a történetnek, hogy a fickó is elkövetett egy rakás hibát. De ki nem követ el? Azért a főbűnös nem ő, és senki nem érdemli meg, hogy ilyen helyzetbe hozzák.
A nő részéről valóban úgy tűnik, hogy szándékosan tüzeli fel a két kakast egymás ellen, aminek a végén csak a gyerek látja a kárát. A nőnek tudnia kellene, hogy egy fiúgyerek előtt a saját apját lehúzni olyan, mintha a gyereket magát sértegetné. Egyszerűen, ha már valaki az apja lett a gyereknek, akkor jó pofát kell hozzá vágni, és ha lehet a jó tulajdonságait domborítani a gyerek felé. Szerintem olyan nincs, hogy a gyerek érzelmileg annyira kihátrál az apja mögül, hogy egyáltalán ne vegye magára amikor az apja bénának mutatkozik (mert ő a szitut nem a red pill szaknyelven elemzi, hanem csak annyit lát, hogy milyen béna arc az apja meg az anyja új palija, hogy itt feszengenek).
“– Mindenki tudja, hogy te vagy apja, nem kell kakaskodással bizonygatnod – válaszolt József helyett Anna, meglehetősen epésen.”
Mert volt apasági teszt?
az érzelmi kötelék már akkor is kialakult.
Meccs után oda kellett volna menni egy mintavevővel, hogy:
“Úgy eladtad azt a labdát, hogy már azt se hiszem el, hogy a vérem vagy!”
egy ilyen szöveg ezerszer jobb, mint a posztban levô tilitoli, hogy mit nem csinált jól. Egyik felnòtt fèrfi sem kezelte szuverén, dönteni kèpes egyedkènt a srácot…
…
Hát ezt is megértük. Tökéletesen egyetértek Zombigyilkossal!
Nagyon pillanatkép volt ez a főszereplő és fia életéből, ne döntsük el ennyiből, hogy jól neveli-e!
Hm, egy biztos, senki nem mondta Andrásra, hogy rosszul neveli, de a nevelésnek van egy nonverbalis része és ez pont a posztban levô gyötrôdés- amit nagyon plasztikusan írtál le- ez nemcsak az olvasónak jött le, hanem András fia is minden antennájával vette.
Szóval a kérdés az, hogy hogyan lehetett volna adott helyzetbôl kevésbé iszaposan kikerülni.
az egyetlen eszköz a humor, akkor is ha keserû.
Hiába pillanatkép, pont olyan mint egy röntgenfelvétel- a törés ott van, mindenkiben.
Külső szemlélőként ez szép és jó, de nagyon más a leányzó fekvése, ha te is benne vagy, ha érzelmileg érintett vagy.
Szülôként folyamatosan ilyenekben vagy és csak az segít, ha jön egy következô hasonló, akkor másképpen kerüljenek ki belôle, amennyire csak lehet nyertesen.
Nyilván ez egy bitang nehezített terep,
van Tomi, akinek mostanra az anyja kb csereszavatossá tette a pasikat. egy 8 éves gyereknek (!) az apján kívül még két nevelôapaszerûseghez kellett már idomulnia. Andrást már kivesèztük, de azèrt Józsinak se egyszerû. Az anya? inkább egy nôstèny macska jut róla az eszembe,.
Én rendkívül empatikus tudok lenni, beleélem magam a figurák lelkiállapotába. Emellett mai fejemmel roppantul szégyellem a (főleg a múltban elkövetett) béta megmozdulásaimat. Ezzel a háttérrel az ilyen történetek olvasása szinte fizikai fájdalmat okoz. Beleélem magam a megalázott béta szerepébe, és olyan érzés, mintha felváltva gyomroznának és szorongatnák a tökeimet. Úgyhogy jó kis írás :-)!
Ahogy én látom az elkövetett hibákat:
* A csapatban játszó gyerek tudja mi a dolga. Nem kell megmondani neki, hogy balra vagy jobban cselezzen. Ha beleéljük magunkat az ő helyébe, neki a legrosszabb, hogy a barátai előtt két vén muksó is meg akarja mondani neki, hogy mit csináljon. Az apák feladata a meccsen már csak az önfeledt szurkolás szerintem. A taktikai elemzés a meccs utánra való – szigorúan négyszemközt. Kritikával, vagy tanáccsal mások jelenlétében nem illetjük a kamasz fiúnkat.
* Vádaskodni a volt nőnek megintcsak tök fölösleges. Egy férfi ha rosszul érzi magát, akkor sem mutathatja ki a gyengeségét. Tűrjön sztoikus nyugalommal mindent. Ez a legtöbb, amit megtehet az ember egy vesztes helyzetben. Legközelebb meg vinni kell valami 20 alatti eszkortlányt, úgy mindjárt jobb az ember kedve.
+1 – hazaadásra bíztatni a vesztes csapat szurkolói szoktak. Nem menő.
“A csapatban játszó gyerek tudja mi a dolga. Nem kell megmondani neki, hogy balra vagy jobban cselezzen. Ha beleéljük magunkat az ő helyébe, neki a legrosszabb, hogy a barátai előtt két vén muksó is meg akarja mondani neki, hogy mit csináljon. Az apák feladata a meccsen már csak az önfeledt szurkolás szerintem”.
Yes, Sir!
“A taktikai elemzés a meccs utánra való – szigorúan négyszemközt. Kritikával, vagy tanáccsal mások jelenlétében nem illetjük a kamasz fiúnkat”.
A kritikát és az elemzést döntő részben érdemes az edzőre bízni!
Részemről: Reszet Elek szívemből szólt.
Egyébkènt, tök jó a poszt és légyszi írj még ilyeneket, mert az ilyen szituációs játékok végigelemzése nagyon sokat segít a megfelelô szülôi magatartás megtalálásában, az meg ne zavarjon, hogy kèt szálon fut… egyrészt az elvált szülôk problémái, másrészt hogyan neveljünk magabiztos harcosokat (élethelyzetbôl adódóan ez érdekel jobban).
Köszönöm, ebbe éppen belefutottam és megragadott. Ha találok ilyen sztorit, persze, szívesen megírom.
Sose tartottam normálisnak a focibuzikat. Jöhetnek a mínuszok.
Nekem a fő tanulság ebből a történetből az a nagyon elszomorító jelenség, amikor a szülők (és nevelőszülők) rátelepednek a gyerekeikre és még focimeccs közben is ők akarják megmondani szegény kölyöknek, hogy mit és hogyan csináljon. Ebben nem látok különbséget a történetben szereplő két férfi között. Ha valakinek itt van szerepe a gyerek terelgetésében, az csakis az edző, bár a részéről is hibának tartanám, hogy a gyerek minden lépését irányítsa. Egy nyolc éves gyereknek az tesz jót, ha az élet olyan területein, mint a játék és a sport, szabadon kibontakozhat és próbálgathatja a leleményességét, kreativitását. Csak így fog tudni szert tenni magabiztosságra és autonómiára.
A fenti módon terelt kisfiú leginkább bizonytalan és frusztrált lesz. Borzasztó egyébként, amikor a szülők – részint jó szándékból, részint saját sikertelenségük kompenzációjaként – már a BLASZ III. kölyök bajnokság derbijét is BL döntőnek fogják föl (de ugyanez meg van más sportágaknak is), és nagyjából a “győzelem vagy halál” hangulatba hajszolják bele a gyereket minden hétvégén. Sajnos láttam jó néhány, egyébként igazán tehetséges srácot, aki ilyen okok miatt 17-18 éves korára teljesen megutálta a sportot…