A „progresszióról” – Igor Safarevics gondolatai

Igor Safarevics A szocializmus mint világtörténelmi jelenség című nagyszerű művének zárásaként külön fejezetben foglalkozik a progresszióval. Ennek a fejezetnek a tartalmi, gondolati felidézésére teszek kísérletet. Jelen írás a szerző gondolatainak tartalmi és szó szerinti idézeteire hagyatkozik. Technikai okokból csak a nem Safarevicstől származó citátumok kerültek szigorúan az idézés szabályainak megfelelően feltüntetésre.

Egy olyan gyakran használt kifejezésnek, mint a „progresszió” nagyon nehéz a tartalmát kifejteni. Elsőre nyilvánvalónak tűnik, de ha konkrétan megpróbáljuk kideríteni, hogy mi is „halad”, kiderül hogy nem is olyan egyszerű a dolog. Ma ha a haladás korszakáról beszélünk, leggyakrabban a mai nyugat-európai „ipari” vagy „technológiai” civilizáció néhány évszázadát értjük rajta.

Reneszánsz

A manapság emlegetett “progresszió” a reneszánsz időszakkal kezdődött. Már a reneszánsz korszak szerzői is előszeretettel emlegették a „konstruktivitást” és az „absztakciót”, a szakítást a hagyománnyal és az organikussággal. Náluk az isteni rend helyét elfoglalja az egyén konstruktív tevékenységének világa. Azé az egyéné aki képes átépíteni, sőt „megkonstruálni” a társadalmat és a világot. Ebben a megkonstruált világban olyan tulajdonságok válnak fontossá, mint a „mesterség”, a „technika” vagy a „művészet” (diplomácia művészete, háború művészete). Megnő a specialisták szerepe, mint a mérnökök, a diplomaták, a condottierek. A pénzgazdálkodás elterjedésével mindent a számokra vezetnek vissza (könyvelés). Ez a szellemiség az erkölcs területére is behatol. Az új tudomány célja is megváltozik. Ahogy Galilei megfogalmazza: „…mindent megmérni, ami mérhető és mindent mérhetővé tenni, ami nem mérhető.”. Minden ami szubjektív (színek, illatok, hideg, meleg stb.) a tudomány határain kívülinek ítéltetik és az „emberi készülék” tökéletlensége eredményének, alacsonyabb megismerési módnak nyilvánítják. A kor (XVI-XVII. sz.) új irodalmi műfajaként megjelenik az utópia. A kor utópiáinak társadalma végsőkig szabványosított, egyforma házak, ruhák, életek. A termelés és az egyéni élet legrészletesebb szabályozása. Az utópia társadalmai tudományos elvekre épülnek és tudósok irányítják.

A kapitalizálódás új koncepciója

A hagyományos gazdaságra a természetes szükségletek megtermelésének az elve a jellemző. A kapitalista gondolkodás áttöréséhez ennek a gondolkodásmódnak a megtörésére is szükség volt. Előbb a tudatot kell megváltoztatni, hogy a termelés öncéllá váljon és ne az egyéb emberi célok elérésének az eszköze legyen, hiszen addig a gazdasági élet alapelvei még emberre szabottak voltak, az ember volt minden dolog mértéke (Weber).

Ezt váltja fel a késői kapitalizmus szelleme. Korábban például az adósságot kizárólag az emberi kapcsolatok részeként fogták fel, ezt váltja fel az anonim váltó, amit el lehet adni, majd újra tovább adni. Megjelennek az értékpapírok, a tőzsde, a gazdaság elszakad a konkrét munkatevékenységtől, kommersz és absztrakt jelleget ölt. Az értékpapírok megjelenésével a tulajdon eltávolodik az embertől, noha korábban szinte testrészeként nőtt össze vele. Könnyen vándorol egyik kézből a másikba, névtelenné, mechanizálttá válik. Végső soron ez a mechanizált tulajdon válik tőkévé. Új individuumok bukkannak fel, mint a trösztök, vállalatok stb., amelyek kizárólagos célja a bevétel növelése lesz, amely növekedésnek már természetes határa sincsen. Az élet végtelenbe vesző határtalan folyamattá lesz és e behatárolt emberi élet parányivá és jelentéktelenné zsugorodik.

Másik részről az élet változásának az üteme példátlanul felgyorsul. Minden változás szakítás a hagyománnyal, de az egység  és a fejlődés folytonossága képes helyreállni. Ha azonban az élet változásának a sebessége túllép egy bizonyos határon a szakadás már nem tud begyógyulni, a szerves fejlődés megsérül, az élet nem támaszkodik a hagyományra és az absztrakt, tisztán racionális tevékenyég irányába fejlődik tovább. A kapitalizmus szellemének ezzel a sajátosságával függ össze, hogy a fejlődésében nagy szerep jut az áttelepülőknek, az emigránsoknak, a gyökértelen embereknek.

Az új kor új tudományos ideológiája az életet is tudományos alapokra igyekszik helyezni. A világot egyforma testekből, egyforma molekulákból stb. állóaknak tekinti. Az kor új vallásának tudományosan megkonstruáltnak kellene lennie, ahogy például a történelem sem több amolyan „szociális fizikánál” amely egységes, szilárd és törvényszerű alapelvekre épül.

A XX. század

A technológiai civilizáció fejlődése a XX. századra radikálisan megváltoztatta az emberek életét. Az emberiség mind nagyobb részét használják mechanizmusok termelésére vagy újabb mechanizmusokat létrehozó mechanizmusok létrehozására (és így tovább). A munka mindinkább eltávolodik céljától vagyis értelmétől, a munka végzése közben a munkát végző emberek a legritkább esetben találkoznak bármi élő dologgal. Munkaritmusuk, életstílusuk alárendelődik a technikának. Az ember nem magától, hanem valamilyen külső erőtől függ. A vizet nem a kútról hozza, hanem valaki a csapba engedi, nem maga által megrakott kályhánál melegszik, hanem valaki más meleg vízzel vagy gőzzel fűti a házát. Nem otthon, hanem kórházban születik és ott is hal meg, ahonnan nem kísérik utolsó útjára sem a pap, sem pedig szerettei. A tanár-diák vagy az orvos-páciens viszony feloldódik a népes iskolákban és kórházakban. Az új dolgozókat tömegiskolákban sztenderdek alapján gyártják. Az emberek élete tömegtermelés módjára standardizálódik. Eltűnik az építészet nemzeti jellege is. Egymástól távol élő emberek ugyanúgy öltözködnek. Az újságok középszerű nyelvre szoktatják az embereket, a tévé és a rádió megöli a helyi nyelvjárásokat. A kamaszok a tévéből, moziban tanulnak meg csókolózni, a pornókból meg egyéb dolgokat.  Az ember egyre inkább kiszakad a természetes viszonyok közül és mesterségesekhez viszonyul. Az utcák megvilágítása kiszakítja a nappal-éjszaka, a kényelmes házak és közlekedés a nyár-tél ciklusából. A ház megszűnik a hagyományokhoz és a családi érzésekhez kapcsoló hely lenni.

E civilizáció gyökértelensége megkönnyíti az új talajba való átültetését, expanzióját. „Egy-két nemzedék elegendő ahhoz, hogy egy évezredes hagyományokat őrző országot átállítsanak a nemzetközi ipar vágányaira és kiépítsék elektromos hálózatát” (Hans Freyer). A „gazdasági csoda” számos helyen végbemegy (Kína, Tajvan, Szingapúr stb.).

„A technológiai civilizáció mindenestől elnyeri az embert nemcsak a munkában, hanem a fogyasztásban, a szórakozásban és a pihenésben is. Mindent ez a civilizáció szervez meg.” (Lewis Mumford) Az egész élet bekapcsolódik a tömegtermelésbe, mint egy kis részecske. Az ember úgy élheti az életét hogy lecövekeli magát a televízió, ahonnan megkapja a maga porcióját az emberi élményekből. Ez a mechanikus [virtuális] világ egyre jobban kiszorítja a valódit, hatása a hipnózishoz hasonlít: nincsen valódi párbeszéd, nem lehet kérdezni és gyakran„visszalapozni” sem. Az embert a civilizáció működésébe bekapcsoló mechanizmust szolgálja a reklám is. A bővebb értelemben vett reklám (politikai, eszmék és ideológiák reklámja is) a modern pszichológia, szociológia, neurofiziológia tudományos eredményein alapul. A tömegszociológiai kísérletek kiegészítik azokat az alapelveket, amelyekre kutyákkal és patkányokkal végzett kísérletek során leltek rá.

Amint Ludwig von Bertalanffy mondja: „…ezen filozófia szelleme áthatja a társadalmunkat, bár talán szükséges is hogy működésben tartsa; az a filozófia, amely az embert állati természetének síkjára redukálja, gyengeelméjű fogyasztóautomatává vagy politikai hatalmak bábjává manipulálja (…)” »Az atomfegyverek mellett ez korunk felfedezése: az emberiség automatává formálása, amely egyszerűen mindent „megvesz”: fogpasztát, mosógépet, elnököt, atomháborút és önmegsemmisülést.«

A jelenkor utópiája

A jelenkor utópiája (a természetet és társadalmat megagépként megszervezni akaró technológia-központú ideológiája [a kozmosz-központú helyett]) magában hordja önmaga elpusztításának zálogát. Minden élőlény alapvető és legrejtélyesebb tulajdonsága saját formájának ismerete, önkorlátozó képessége. Ha lemondunk a szervességről a technológiai civilizáció javára, elveszítjük ezt a tulajdonságot. A modern technika csak korlátozottság nélkül egyre növekedve és gyorsulva képes “fejlődni”. Ezáltal szembe kerül a környező természet korlátozottságával (azaz a szervességgel), amelynek a az ember is része. A természet erőforrásainak és a technika romboló hatásával szembeni ellenálló képességének, az emberi pszichikumnak a változások folyton gyorsuló tempójához és az élet mechanikus jellegéhez való alkalmazkodó képességének határa és szemmel láthatóan igen közeli határa van.

E közeledő határ jelei egyre sokasodnak. Gyorsan növekszik az élet értelme érzésének elvesztésével kapcsolatos betegségek száma, zavargások, növekvő terrorizmus, az emberek (különösen a fiatalok) úgy érzik az élet valahogy elviselhetetlenné vált számukra. Nagyon nehéz elképzelni, hogy ezeket a nehézségeket ugyanazon az úton-módon lehet leküzdeni, mint amelyen létrejöttek: a természetre tett még radikálisabb ráhatás révén.

A kiút sokkal inkább a technicista utópiáról való lemondás lenne. Az alapvető probléma viszont a civilizáció alapelveivel van, amely az univerzalitásában, gyökértelenségében és más kultúrák leigázásának a képességében érhető tetten.  Ezek miatt megsemmisültek, megsemmisülnek a tartalékvariánsok, amelyhez az emberiség folyamodhatna míg a korábbi válságoknál ezek rendelkezésre álltak. Például az antik földközi-tengeri kultúra válságakor az emberiség a lehetséges fejlődési irányok széles tárházával rendelkezett. Egyéb válságidőszakokban is rendelkezésekre álltak más forgatókönyvek. Ma jóval kevesebb reményünk van alternatív gazdasági- és társadalmi berendezkedés fellelésére.

Egykor az alapvetően paraszti civilizációban az emberek a természet közelében éltek, a munkával és annak eredményével közvetlen kapcsolatban. A munka tervét a gazdálkodó állította össze, minden fontos kérdésben ő döntött, így ez alkotó munka volt. A másik oldalon viszont a munka nehézsége és kimerítő volta, a holnapi nap bizonytalansága, éhínségek és óriási mértékű (gyermek)halandóság állt. A technológiai civilizáció kiküszöbölte ezeket a negatívumokat, de ennek sajátos ára volt. Az embernek le kellett mondania az élettel szembeni emberi elvárásairól, alá kellett vetnie magát a technika logikájának. Ilyen feltételek mellett a civilizáció igen termékenynek bizonyult nemcsak tömegpusztító fegyverek kifejlesztésében, de az energiatermelésben, a nagyszámú népesség táplálásában és még számos pozitív dologban. Ezzel szemben annak áraként az élettel szembeni emberi igényeket olyan mértékig figyelmen kívül hagyta, hogy ma már magának az embernek a fennmaradása került veszélybe.

Az emberiség ma szemmel láthatólag valamilyen történelmi fordulópontot él át, új létformára kell rátalálnia. Ez a fordulat méreteiben a neolit kor vadászó életmódról a földművelő-állattenyésztő életmódra való áttéréshez hasonlítható. Az akkori válsághelyzetet, amely a vadászat technikai fejlődéséből adódó számos állatfajtát érintő kiirtás okozott (vadló, mammut) az emberiség a földművelésre való áttéréssel oldotta meg. Az akkori áttérés a ma elérhető régészeti leletanyag alapján koránt sem volt könnyű vagy zökkenőmentes. Egyes leletek szerint némely akkori kísérlet zsákutcának is bizonyult. A mai civilizációs „áttérés” kudarca viszont már nem egy-egy helyi kultúrának, hanem az egész emberiségnek és minden földi életnek az elpusztulásával fenyeget.