Marton László ellen tanúskodna egy újabb “áldozat”, aki vélhetően pszichés beteg

A tegnapi napon egy beszélgetést(?) vagy levelet(?) adott közre a HVG, amelyben egy színésznő szólal meg és állítja be Marton Lászlót zaklatóként, “férfiállatként”. A szöveget a cikk végén teljes terjedelmében idézem. Tekintsünk el most a Marton László személyét érő szerteágazó hibáztatástól, vádaktól és koncentráljunk kizárólag erre az ügyre. A HVG által leközölt szöveg élénk képekkel és érzelmi színezetű jelzős szerkezetekkel manipulálja(!) az olvasót. Folyamatosan azt az élményt kelti, hogy egy drámai jelentőségű önvallomás tanúi vagyunk, azonban amint a sodrólendületű irodalmi élmény helyett a logikus elemzésnek adjuk át a teret, feltéve a kérdést, hogy “mi történt valójában?”, azonnal kiderül, hogy mindaz, amit az életét megváltoztató, szörnyű drámaként tálal a mesélő, csak annyi, hogy egy fagylaltozás után megölelte őt Marton László az irodájában, ami neki nagyon  kellemetlen volt, ezért egyszerűen faképnél hagyta a rendezőt. Kész, pont. De mindezt olyan drámai tálalásban adja elő, mintha az egész világ omlott volna szó szerint össze körülötte. A képletes nyelvezetű manipulációk hálózatából nem sikerül kirekesztenie valódi önmagát sem a mesélőnek: “kis résébe” “betüremkedik” “a férfiak gyűlölete”. Szerinte természetesen ezt Marton László egyetlen ölelése váltotta ki belőle mindörökre, de épeszű ember azonnal tudja, hogy még véletlenül sem. Az eredendő férfigyűlölet savas kémhatású, fortyogó közegében a szómágia alkímiája lényegíti pusztító sorsdrámává egy hétköznapi szexuális közeledés történetét. Mindez irodalmi műként határozottan jobb mint a vámpírpornó; ez egyenesen a szürke ötvenegyedik árnyalata, de terhelő tanúvallomásként egy átlőtt nulla.

Ha ténynek ismerjük el a HVG közlését, miszerint “egyetlen szó változtatása nélkül” adták közre a mesélő szavait, akkor nem csak irodalmi műként, hanem az illető személyiségének lenyomataként is határozottan elemzésre érdemes a szöveg. Általánosan kimondható, hogy a társas érintkezésnek része egy másik ember megérintése, a kapcsolat bizalmasságától és a személyes ízléstől függő mértékben. Igaz ez a nők és férfiak közötti érintkezésre is, ahol természetesen szexuális jelleget is ölthet a közeledés. Ettől senki nem szokta a megérintett “világos vászonruháját”, amelyet egyébként eleve “izzadtságtól megsérült pajzsként” viselt végül “memento mori”-ként (a halálra való emlékezetként) a szekrényében évtizedekig fétistárgyként őrizni. A tanúnak jelentkező nő minden bizonnyal felcseréli az ok-okozati összefüggéseket: nem az egyszerű szexuális közeledéstől lett pszichés beteg, hanem azért nem tudta azt egy átlagos ember módjára kezelni, mert eleve pszichés problémái voltak. Egészséges, felnőtt emberek esetében természetes kultúrája van az ilyen közeledések kezelésének és a további szándékok tisztázásának. A szexuális kezdeményezés korunkban egyébként sem tartozik a tabusított erkölcsi bűnök közé, napjaink gondolkodásától az alkalmi, “rekreációs szex” sem idegen és különösen nem volt idegen soha a “művészvilágtól”. Ha egy felnőtt nőből olyan súlyos pánikot, rettegést és azonnali menekülési reakciót vált ki egy egyszerű közeledés, egy ölelés, hogy “legszívesebben a kocsik közé rohanna”, akkor nyilvánvaló, hogy az illető pszichés zavarral, minimum valamilyen súlyos fóbiával küzd. Elsősorban a Kiraptofóbia, Haphefóbia, Aphenphosmfóbia (súlyos félelem az érintéstől) és az Arrhenfóbia, Androfóbia (félelem a férfiaktól) továbbá a Genofóbia (súlyos félelem a szextől) irányába érdemes tapogatódzni. Azonban a történet mesélőjének olyan szófordulatait látva, hogy “semmi nem csillapítja a fájdalmat és sötét gondolatok kínoznak” és “sokszor voltam magányos, elkeseredett, néha nagyon sötét gondolataim is voltak” az sem zárható ki, hogy nagyon súlyos generalizált szorongással, neurózissal, disztímiával sőt esetleg egyenesen major depresszióval küzd. Évtizedek óta. Kezeletlenül. Talán valaki szólhatna neki, hogy a biztonság kedvéért keressen fel egy pszichiátert, mert ez az állapot akár az életét is veszélyeztetheti.

Ahogyan ez az eset is mutatja, a “szexuális zaklatás” fogalmának értelmezése egyre megfoghatatlanabbá válik és egyes nők egyenesen a saját zaklatott lelki életüket tévesztik össze azzal, hogy mások zaklatják őket. Úgy tűnik, nekik és az őket bátorító férfigyűlölő feministáknak nehezükre esik tudomásul venni, hogy a társadalomnak, az egészséges emberek tömegének nem kötelessége fogalmait az ő sérült lelkiéletükhöz szabnia. Nem az a zaklatás, amitől valaki “saját megélt tapasztalata szerint” zaklatottá válik, sem köznapi, sem jogi értelemben. A zaklatás egy pontos jogi definícióval rendelkező szabálysértés.

Vegyük észre, hogy valóban tisztességes szándékú közéleti szereplőknek nem lehetne célja, hogy ezeket az embereket morális pánikkeltésre használják fel, hogy aztán saját politikai, közéleti ambícióikat rajtuk keresztül valósítsák meg. Különösen azért nem, mert nyilvánvaló, hogy ezeknek az embereknek nem ígérhetnek gyógyulást a pszichés zavaraikból; hiszen a fóbiák, a férfigyűlölet, a neurózis nem gyógyulnak meg sem az Isztambuli Egyezménytől, sem új férfiherélő törvényektől, sempedig attól, ha egyes feminista aktivisták rájuk hivatkozva milliókat és zsíros szakértői állásokat dumálnak ki az államból vagy a magánmecénásokból. Ideje lenne a #metoo mizéria hullámain lovagoló feminista mozgalmaknak és médiumoknak valódi felelősségük tudatára ébredniük és a további pánikkeltés és férfigyűlölet szítás helyett valódi segítséghez juttatniuk az általuk felhergelt rászorulókat.

Vegye mindenki számításba, hogy ez a kampány nem csak haszontalan, hanem rendkívül kártékony is: a tisztességes férfiakat súlyosan megsérti, elbizonytalanítja, és végül elborzasztja a nőktől, hiszen egyes feltüzelt #metoo “aktivisták” estében a közösség elleni izgatás fogalmát is már-már kimeríti, ugyanakkor a valóban faragatlan, zaklató, kriminális személyiségű férfiakat természetüknél fogva mindez egyáltalán nem érdekli és egy cseppet sem érinti meg. Úgy gondolom, lassan ideje lenne a jobb érzésű nőknek ellenkampányt indítaniuk, mert egészen biztos, hogy a most még némán hallgató férfiak is mára már azon gondolkodnak, hogy miként fogják az ellenük szított gyűlölet árát a női nemen bevasalni. Ne legyenek senkinek illúziói, ez azokat a nőket is hátrányosan fogja érinteni, akik most csak tétlen szemlélői a férfiak elleni boszorkányüldözésnek. A társadalmi bizalom ilyen mértékű pusztítása nem múlik el nyom nélkül. Nem fogja megérni  a végelszámolásnál.

Napok óta gondolkozom, tépelődöm, gyötrődöm, hogy előálljak-e a saját történetemmel. Migrénem van, semmi nem csillapítja a fájdalmat és sötét gondolatok kísértenek. Nem álltam volna ki a nyilvánosság elé, ha Marton László bocsánatot kér Sárosdi Lillától és a többi, nem nevesített nőtől. De nem ez történt. Ellenkezőleg. A kialakult méltatlan és borzalmas helyzet sokunkat lépéskényszerbe hozott. Így engem is.

A történetem.

Egyetemista koromban, a kilencvenes évek elején, adódott egy lehetőségem, hogy gyakornokként dolgozzam egy készülő vígszínházi produkcióban. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, színházban szerettem volna folytatni a pályafutásomat, így ez egy remek első lépcsőfoknak tűnt. Mielőtt azonban elkezdhettem volna ezt a munkát, be kellett mennem a színház igazgatójához bemutatkozni. Meleg júniusi délután volt a felvételi beszélgetésem napján. Nagyon izgultam, hogy jól sikerüljön. Sokat jelentett volna, ha megkapom ezt a lehetőséget. Lelkemre kötötték, ne késsek. De szerencsétlenségemre kimaradt a metró. Ugyan szegény diák voltam, de az utolsó pár száz méterre taxiba ültem. De így is késtem néhány percet. Lihegve érkeztem, az izzadtság átszűrődött a lenvászon ruhámon. Talán ez ütött rést a páncélomon, talán ettől váltam sebezhetővé. Féltem is, hogy ezzel mindent elrontottam. Bocsánatot kértem. Az igazgató úr kedves volt, nem tűnt mérgesnek. Fagylaltra hívott a szemközti cukrászdába, amit hálásan elfogadtam. Nem láttam ebben semmi kivetnivalót. Átmentünk, fagyiztunk, beszélgettünk. Az eddigi színházi tapasztalataimról kérdezett, meg a családomról. Meséltem. Nagy kedvvel. Nagyon szeretek mesélni. Főleg magamról. Aztán visszamentünk, át a titkárságon, ahol ott dolgozott ez egyik színházi titkár, be az irodájába. Innen homályosabbak az emlékeim. Ezt majd egy perben biztosan fel lehet használni ellenem. Több mint húsz éve volt, és az elfojtás kívülállóvá tett a saját történetemben. Mert ezt csak úgy lehet túlélni, üzenem mindenkinek, férfinak és nőnek egyaránt, akikkel ez nem történt meg, vagy akik nem az áldozati oldalon voltak, hogy az ember elkezdi kívülről nézni önmagát, mintha nem vele történne meg, ami történik. Azt a világos vászonruhát nem vettem fel soha többet, de még évtizedekig ott lógott a szekrényemben felakasztva. Költöztem vele városról városra. Memento mori. Valami rövid beszélgetés még lehetett, némi bók, elpirulás. Én már mennék, ez volt a fejemben. Hogy lehet itt szépen elköszönni, ez már valahogy nem a színházról szól, ez már másról. Láttam a vöröshajú lányt, magamat, a falnak nyomva, beszorítva. A menekülési út elzárva. A lelkem elhagyta a testemet. Aztán már csak arra emlékszem, hogy látom, amint ellököm a férfit, aki egészen közel, kellemetlenül közel van hozzám, testemnek feszül a teste, feltépem az ajtót, és kirohanok. Zrínyi Ilona. Futok. Át a titkárságon, köszönés nélkül, ki az utcára. Futok a körúton, és nem tudok sírni. Félelmet érzek, bénultságot, legszívesebben a kocsik közé rohannék. De miért is? Hiszen semmi nem történt. Senki nem dugott be semmit sehova. Sem nyelvet, sem hímtagot. De valami mégis történt. Velem. Az én viszonyom változott meg a világhoz, a bizalmam tűnt el azon a júniusi délutánon, a férfiakban, magamban. Ebbe a kis résbe, a védtelenségem résébe betüremkedett a félelem, az önutálat, a férfiak gyűlölete, és önmagam hibáztatása.

A történtek után visszamentem az albérletembe és felhívtam az édesanyám. Próbáltam tárgyilagosan elmesélni ezt a találkozást. Anya azt kérdezte tőlem: „Biztos, hogy ezt jól csináltad? Mi rossz van abban, hogy tetszel neki. Szép kislány vagy. Szerintem nem kellett volna ellöknöd. Nem kellene inkább visszamenned és bocsánatot kérned?“ Meghökkentem. „Bocsánatot kérni? Miért? Én mit vétettem szerinted, anya?“ Anyámnak erre is volt válasza: „Megsértetted. Ha így viselkedsz, akkor talán soha nem fogsz bekerülni a Vígszínházba. Sőt, semmilyen színházba.“ Ültem a rózsaszín matracomon az albérletemben és úgy éreztem, szétszakít a fájdalom, a düh, az elkeseredettség. Ordítani szerettem volna, és végre ordítottam is, az anyámmal, a telefonban. „Ha ez az ára, akkor én inkább nem akarok bekerülni oda. Eddig én mindent a tehetségemmel értem el, az eszemmel, és ha ezt itt nem lehet, inkább elmegyek külföldre. Máshol ez nem így van. Skandináviában például. Úgy rossz ez az ország, ahogy van, ha itt így mennek a dolgok. Kinn ilyen nem fordult velem elő. Pedig ott is elmentem sétálni, meg kávézni a professzoraimmal. De azok nem tapiztak. Azokkal Nietzschéről meg verstanról lehetett beszélgetni.“ Ezzel lecsaptam a kagylót. És természetesen meg voltam győződve, hogy édesanyámnak igaza lesz, és nem fogok bekerülni a színházba. De nem így történt.

Az én esetemben valójában nem lett az incidensnek semmi látványos következménye. A produkcióban annak ellenére, hogy nem feküdtem le a szereposztó díványra, részt vehettem, mivel azt egy másik rendező rendezte. Marton László többet nem közeledett felém, és nem tett ajánlatot. Emlékszem arra a szeptemberi napra, amikor legközelebb találkoztunk. Egy időben érkeztünk az épület elé reggel. Ezúttal sajnos nem késtem el. Gondolkodtam azon, hogy azt mondom, klausztrofóbiám van, de aztán úgy döntöttem, nem tudok itt létezni, dolgozni, ha nem tudok felmenni vele a harmadik emeletig a liftben. Végül is mi történhet? Ha még egyszer egy ujjal is hozzám ér, sikítani fogok, és botrányt csinálok. Érzékeny ember. Művész. Nyilván megértette, hogy ezt nem lehet. Velem nem. Én csak egy pillanatig voltam gyenge és sebezhető. De az eltelt időben felvérteztem magam. Megkérdezte, hogy telt a nyaram. „Remekül“ – válaszoltam. „Sokat dolgoztunk a darabon, Tanár úr.“ „Hallottam hírét. Isten hozott a Vígszínházban, Kicsim!“ – mondta, és felértünk a harmadik emeletre. Tudtam, hogy ez akkor így már rendben lesz. A nyári esetet eltemettem a tudatom legmélyebb bugyraiba, nem beszéltem róla senkinek, még a legközelebbi barátaimnak sem. Bezártam magam egy páncélba az elkövetkezendő évekre. Sokszor voltam magányos, elkeseredett, néha nagyon sötét gondolataim is voltak, de ezt próbáltam nem mutatni. A munkába temetkeztem. Aztán elmentem külföldre és új életet kezdtem. A Tanár úrral, ha hébe-hóba összefutottam, kedélyesen elcsevegtünk. Nyilván ő már nem emlékszik semmire.

Nem a bosszú vezérel. Azért mondom el, mert szeretném, ha valami megváltozna. Jó lenne, ha a lányok és fiúk, a nők és férfiak, akiket molesztálnak, bántalmaznak, akik abúzus áldozatai lesznek, akiket méltóságukban megsértenek, ki mernének állni magukért, és segítséget kapnának. Társadalmi paradigmaváltást szeretnék ebben az ügyben. És mindezt anélkül, hogy ki kelljen herélni hozzá minden férfit.

A nevemet azért nem akarom vállalni, mert védeni szeretném édesanyámat és anyai barátnőmet, akiket, ha egy ilyen kritikus helyzetben az akkori és mostani reakcióikkal meg is nehezítették a dolgomat, és nem tudtak igazán segíteni, nagyon szeretek, és nem akarom, hogy emiatt bármi bajuk, bántódásuk essen, vagy ebből akármiféle hátrányuk származzon.

Még mindig azt kívánom, hogy a Tanár úr tudna mégis csak bocsánatot kérni. Elegánsan, őszintén, nemcsak tőlem. Mindenkitől. Nem szeretném, ha meghurcolnák. De azt sem szeretném, ha ő hurcolna meg ártatlan nőket, akik már eddig is éppen eleget szenvedtek. Az egyik felem, az alkotó, a művész, nagyon tiszteli az ő egyik felét, az alkotót, a művészt. De a másik felem, a nő, megveti az ő másik felét: a férfiállatot.