Baló György diszkriminatív televíziós vitát rendezett az Isztambuli Egyezményről

Baló György a Magyarul Balóval című műsorában ismét elővette az Isztambuli Egyezmény kérdését. Műsora felvezetőjében kifejtette, hogy nem érti, hogy miként lehetséges, hogy több mint három év alatt nem ratifikálta a Kormány az aláírt egyezményt.

A műsor vendégei voltak: Szelényi Zsuzsa független képviselő, Demeter Márta LMP-s képviselő, Varga-Damm Andrea a Jobbik képviselője, jogász. Nem csak férfiszervezeteket, de egyetlen férfit sem hívtak meg a műsorba (igaz, feminista férfinak ott volt maga Baló), így sikerült egy teljesen egyoldalú, elfogult, sajtóetikai szempontból a béka alsó fertálya alatt leledző beszélgetést, mondhatni egy feminista összeröffenést megrendezniük. Bár Baló megemlíti a meg nem hívott férfiszervezeteket, ám sokat elárul, hogy mennyire manipulatív módon: (9 p, 10 mp) “Meg vannak mindenféle férficsoportok, amik mindenféle kiáltványokat tesznek közzé, azzal, hogy ezért, azért, amazért nem szabad ezt ratifikálni…” Amiből “csak” annyi nem stimmel, hogy nem “mindenféle” és nem “csoport”, hanem Férfihang Civil Társaságnak hívnak minket, nem  “kiáltványt”, hanem egy állásfoglalást adtunk közre, az érveink pedig nem úgy festenek, hogy “ezért, azért, amazért”, hanem leginkább azért, mert az egyezmény férfiellenes alapvetésekből indul ki, diszkriminatív és lehetőséget hagyna a fiú-férfi áldozatok elhanyagolására, a kötelező gendernevelésel megsértené a szülők neveléshez fűződő alkotmányos jogait, és bevándorlási kiskaput nyitna. Ha Balónak egy cseppnyi igénye is lett volna rá, hogy bemutassa a másik fél álláspontját, akkor megtehette volna, mert valójában szemmel láthatóan ismeri. Ehelyett inkább kiélték magukat abban, hogy felvázolták a maradi, történelmileg lemaradt, előjogaikat féltő, nőverő patriarchák rémképét, a modern, felvilágosult nőkkel szemben, akik egy “rendkívül korszerű és friss” (Szelényi Zsuzsa, 7 p, 30 mp) egyezményt akarnak bevinni a magyar jogba. De sajnos semmiképp sem korszerű, és kicsit sem friss: a patriarchális nőelnyomás feminista elmélete évtizedek óta mérgezi a társadalmat. Az a rendkívül furcsa ebben a “korszerű és friss egyezményben”, hogy szövegezése mindvégig nemi alapon diszkriminál. Törvényi nemi diszkrimináció a XXI. században? Mindez jelzi, hogy akik egy ilyen egyezményt pártolnak, még a “feminista” jelzőt sem érdemelnék meg valójában. És még ők neveznek szexistának és hazugnak másokat?

Az ilyen diszkriminatív törvények mögött az a gondolkodás áll, hogy a férfiak igazságtalan előnyöket élveznek a nőkkel szemben, és csak plusz jogokkal lehet a nőkön segíteni, hogy valóban egyenlőek lehessenek a férfiakkal. Szelényi Zsuzsa szerint “az Isztambuli Egyezmény pont ezt a célt szolgálja, az az alaptézise, hogy a nőket és a férfiakat azonos státusz illeti meg.” Szelényi Zsuzsanna hazudik. Mi, férfiak nem élvezünk igazságtalan többletlehetőségeket a nőkkel szemben: minimum egy tucat jogszabály hozza joghátrányba a férfiakat. Kvótákról beszélni pedig majd akkor lesz értelme, ha elsők között megoldásra kerül a probléma, hogy a bírók hozzávetőleg 70%-a nő, a gyermekvédelmi, gyámügyi rendszerben dolgozók hozzávetőleg 90%-a nő, és persze a szénbányászok, építőipari segédmunkások, csatornatisztítók kvótájának is egy időben kell esedékessé válnia a cégvezetőnők és politikusnők kvótájával. Az “üvegplafon” mellett ismerjük fel a “betonpince” problematikáját is.

Szelényi Zsuzsa persze a klasszikus “a családon belüli erőszak áldozatainak 95 százalékban nők és gyerekek” hazugságot is újfent előveszi, (7 p, 20 mp) holott empirikus kutatások (OKRI 2005) igazolják, hogy a családon belül elkövetett emberölések áldozatainak 61 százaléka férfi, és a kiskorúak sérelmére elkövetett bűncselekmények áldozatainak 66 százaléka fiú.

Ugyancsak Szelényi mondja (7 p, 55 mp), hogy a párkapcsolati erőszak (családon belüli erőszak másik elnevezése) mindig valamilyen hatalmi visszaélés mentén alakul ki. Különös, hogy ezzel szemben az Országos Kriminológiai Intézet fentebb már említett kutatása szerint a szociális-anyagi nehézségek, a tanult helytelen viselkedés minták, a másik fél feletti hatalomgyakorlás egyéni vágya, a nő vagy a férfi, illetve mindkettőjük alkoholizmusa vagy a gyereknevelés kérdései fölötti viták vezetnek el többnyire a felek erőszakos viselkedéséig. Ha egészen őszinték és egyenesek akarunk lenni, akkor kimondjuk, hogy a kutatás szerint ha egy férj a bántalmazó, akkor az egyik leggyakoribb bántalmazási indok az, hogy a feleség alkoholizál és nem hajlandó leszokni.

Demeter Márta érvel amellett, (9 p, 45 – 9 p, 58 mp) hogy az kevés, hogy a párkapcsolati erőszak tényállása bekerült a jogba, ha ez mindent megoldana, akkor nem emelkedett volna ez az erőszak két és félszeresére. Kérdezzük meg: ha egy új jogszabály nem segít, akkor egy másik nagyon hasonló jogszabály miért segítene? Talán nem a jogalkalmazással és a családsegítői hálózatok munkájával van akkor gond?

Később Szelényi Zsuzsa nem átall arról is manipulatív módon hazudni (11 p, 50 mp – 12 p 22 mp), hogy az Isztambuli Egyezmény ellenzői egy hierarchikus, férfi dominanciájú családot tartanak egyedül elfogadhatónak, ahol a férfiak bántalmazhatják a nőket és gyerekeket. A Férfihang Civil Társaság állásfoglalása az erőszak és a bántalmazás minden formáját elítéli. A családi szerepek problémájára ebben a vitában a civil ellenlobbi nem fektetett hangsúlyt, a patriarchátusról való képzelgés csak egy a genderfeministák által kiötlött mumus, amellyel riogatva el akarják nyomni és el akarják lehetetleníteni jogi eszközökkel a férfiakat. Nyilvánvaló,  hogy minden családot alapító párnak saját joga eldönteni, hogy milyen szereposztást szeretnének a családjukban, ezt az államnak és a jognak kötelessége tiszteletben tartani. Ne akarjanak a genderfeministák senkire, főleg ne a gyerekekre “nemi sztereotípiák” elleni gendernevelést ráerőszakolni.

A műsor második felében már a politikai modorról, #metoo kampányról folyt a szó. Itt váltott át igazán a beszélgetés férfiszapuló teadélutánba. Mintegy érdekességképpen: Szelényi Zsuzsa azt tartotta az ellene  elkövetett legvérlázítóbb szexizmusnak, amikor Varga Mihály megdicsérte őt, mint három gyermekes anyát, hogy milyen dicséretesen sokat dolgozik a képviselőként. Hát ez valóban sokkoló lehetett. Sírjunk vele együtt! Az egyezmény ellenzőinek véleményén kívül egy dologról esett kifejezetten kevés szó: a valódi áldozatokról.