A megvetés tradíciója

Mindig azt szoktuk mondani, hogy az a “hagyományos értékrend”, amikor az asszonynak a konyhában van a helye, mert a férfi azt mondta. Hogy az a konzervatív hozzáállás, amikor leragadtunk a múltban, nem engedjük oda sehová a nőket, mert úgyis mindenhez suták, és inkább csak mossanak kötőjel főzzenek. Annyit mondogatjuk ezt, hogy lassan már igaz lesz, visszamenőleg is. Ugyanakkor ott van az ellenoldal, hogy érezzük, mennyire abszurd mindez: egy olyan felvilágosult társadalom, amelyben már minden és mindenki egyenlő, mindenkinek jogai vannak, és persze a nőknek egy kicsivel több is, mert gyengébbek, de ne is nézzük le őket, mert nem is gyengébbek. És hogy így lesz szép a világ, mert így logikus. Ez az új korszellem: a régi, elavult férfivilág helyére inkább csináljunk szép, tiszta, új, értelmes nővilágot. Háború helyett béke, elnyomás helyett megértés, kapcsos zárójel, nyíl, férfiak helyére nők.

Valamilyen beteges módon szeretem közelről nézni ezeket a gondolatokat, azzal a kéjesen undorodó borzongással, mint az amatőr biológus a Nagyonronda Bogarat a mikroszkóp alatt. Gusztustalan minden porcikája, ahogy még ott ficánkol is a hülye ízelt lábaival – ugyanakkor nagyon össze van rakva, és láthatóan működik. Ettől olyan ijesztő.

Nőstény imádkozó sáska felfalja a hímet

Az elavult férfi – modern nő mítosz nagyon benn van a köztudatban. Nem számít, hány újabb generációnyi távolságra vagyunk attól a kortól, amikor még tényleg a férfi volt a ház ura, és tényleg minden a fizikai erőn múlt (nem azon, hogy lehet-e a légypapírból arzént főzni), tényleg minden a férfi keresetéből jött össze (nem pedig traktorost meg bányászt csinált a nőkből a szocializmus), tényleg mindenben a férfi szava volt a perdöntő (nem pedig a bíróságé, ahová a nő bármikor fordulhat). Az ilyen gondolatformáló, álláspont-tologató elméletek nagyon jól példáznak egy jelenséget, amit egymás között csak úgy szoktunk hívni, hogy keréknyomgyártás. Ez annak a fogalomnak a párja, amikor azt mondjuk, hogy valami “visszazökken a régi kerékvágásba” – igen, az az, amikor az élet behúzott egy vonalat, és te automatikusan visszatalálsz hozzá, mert a vonal alapján könnyebb tájékozódni. Na, a modern zsenik kitalálták, hogy ilyet direkt is lehet csinálni. Hogy mindenki arra menjen. Hogy elég hozzá behúzni egy jó feltűnő vonalat, és az emberek elkezdik betartani, mint a forgalmi sávot.

És hát nézzünk csak körül!

Volt rá idejük. A nőforradalomnak bőven volt mindenre ideje, olyan vonalakat húzhatott, amilyet jól esett neki: megrajzolta a férfit mint démont, megrajzolta a nőt mint áldozatot, meghúzta a szexualitás szaggatott elválasztóját élénk pirossal, hogy “idáig jöhetsz és nem tovább”, gondosan úgy, hogy a férfi képtelen legyen odáig-és-nem-tovább menni; berajzolta a múltat, mintha ott se lettek volna a tények, ördögszarvakat festett a munkaerőpiacnak, hitlerbajuszt a tudományos közéletnek, telefirkálta medvecsapdákkal a női érvényesülés útját, és széles, ezersávos sugárutat füllentett a férfikarrier hátterébe. Ma már közhely, hogy nekünk mindent könnyű, nekik mindent nehéz. Ma már közhely, hogy mi mindig csak a szexet akarjuk, ők meg mindig csak békét és őszinteséget. Ma már senki nem vonja fel a szemöldökét, ha elhangzik a szó, hogy “nőgyűlölet”, vagy “férfierőszak”, vagy  “áldozathibáztatás”– ugyanakkor nini, egyszerre áll meg a nézők szájában a popcorn, ha valaki azt mondja, hogy “férfigyűlölet”, vagy “nőerőszak”, vagy esetleg “áldozatfelmentés”.

A kondicionált társadalom

Hát hogy sikerült ezt?

Hiszen megmondta a Wikipedia, hogy ők csak egyenlőséget akarnak, nem?… Hát nem az volt, hogy a férfi és a nő egyenjogú? Hát nem azt beszéltük meg, hogy a két nem bármelyik mondatban felcserélhető – hogy még csak kimondani se szabad, hogy ki milyen nemű, mert azt igazából ő dönti el, és amúgy sincs jelentősége?

A keréknyomgyártás lényege, hogy adnak az agyadnak egy könnyebb utat. Veled is csinálják, ne aggódj, igen, megtörtént, és nem is mindig rossz, mert például ezért tudsz azonnal reagálni a tipikus helyzetekre: megvan rá a bejáratott út. Ha megmondom egy telek szélességét-hosszúságát, máris tudod, mennyi a területe. Nem kellett gondolkodnod, tudod, hogy ehhez szorozni kell. Ugyanígy, ha megmondom, hogy 38 fokos a tested, már tudod, hogy enyhe lázad van, és be kell venned Kalmopyrint. (Shameless product placement, gyertek holnap is.) És igen, ma már ugyanígy, ha azt mondod, hogy “jó, az a nő azért igenis kereste a bajt”, az agyad gondolkodás nélkül rázökken arra a keréknyomra, hogy hohó, de hiszen erről tanultál egy szót. Ez bizony áldozathibáztatás.

És hogy az rossz.
Tehát rögtön ott van mellette az ítélet is, mint Pelikán elvtársnak.

Nincs szükség részletes elemzésre. Hogy miért? Mert ott egy minta, és láthatóan stimmel. Mert ezt úgy hívjuk, erre azt mondjuk. Ha a férfi kezet emel a nőre, az bántalmazás. Ha a férfi nem kérdezte meg, hogy beteheti-e óvatosan, az nemi erőszak. De vajon kik csinálták ezeket az azonnali asszociációkat, és hogyan érték el?

Pedig mi szóltunk

Annak idején, amikor ez még nem volt ilyen igazságtalanul egyértelmű, néhányan elkezdtünk erről cikkeket írni. Hogy vigyázat, veszélyes sínek ezek, és hogy odakint Amerikában már jön a vonat, ha csak a közelükbe mész. Hogy tessék óvatosan mászkálni a genderizmus témájában, mert ma még csak két felháborodott matróna kiabál ki a konyhából, de holnap már tüntetni fognak, hogy több pénz meg több idő kell (ejtsd: “jár”) nekik, és pár éven belül mindenhol ott lesznek, mindenhonnan leskelődnek, és neked kell majd bocsánatot kérned, amiért nem elég gyorsan adtad a kezükbe az életed fölötti döntés jogát. Éreztük, hogy ez lesz, mert jól ismerjük az emberi jellemhibák természetét, és tudjuk, hogy az erősebb (hiszen azok ugye mi voltunk) milyen gonosz kísértést érez a gyengébb kihasználására. Az erővel való visszaélés a világ legtriviálisabb igazságtalansága – és ordít róla, hogy az. Senki nem vonja kétségbe.

Vagy mégis?

Hát persze. Ha nem látják, hogy erő, ha nem látják, hogy igazságtalan, ha nem látják, hogy visszaélés, akkor hirtelen nincs is semmi baj. Jaj, hát semmi sem az, aminek látszik! Nézd meg, mi folyik a csapból: “mi nem vagyunk erősebbek, mi vagyunk a gyengébbek, minket kell védeni!” – meg hogy “nem is mi voltunk, igazából ti voltatok!” – meg hogy “még mindig a férfiak világát éljük, egy mai nő sokkal nehezebben kapja meg a munkát, ráadásul kevesebbet fizetnek neki!” – Igen, így, egyszerre, nekik ez nem ellentmondás. Hagyjad. Szóval ez megy, ez ömlik ránk a médiából, ez fröcsköl ránk az internetről, újabb és újabb színes magazinok, blogok, mémek, facebook-posztok terjesztik, mint a ragályt. Hogy mi nem is loptunk libát, hanem sőt, pont hogy ti voltatok, és különben se tudjuk, mi az a liba, és adjátok vissza, mert meg akarjuk enni. De hát gágog, kezicsókolom. Onnan, a zsákból, igen. Ja, hogy az nem az. Az nem liba, és különben is ilyen hangon egy nővel nem lehet beszélni, és most jut eszükbe, hogy a múlt héten megerőszakolta őket mindenki, ez most a fontos, ne tereljünk már megint a baromfiügyek felé.

Ezalatt a tárgyalóteremben…

Erősebbek lettek nálunk. Elfoglalták a médiát, elfoglalták az internetet. Nézz körül. Elfoglalták a közvéleményt, kiálltak középre, náluk van a hangosbeszélő, és most mindenkit lerugdosnak az emelvényről. De ami a legszörnyűbb, hogy a tárgyalóterem is nekik engedelmeskedik. A törvény. A megbeszélt szabályrendszer, ami az életünket irányítja – amivel az életünket akár tönkre is lehet tenni.

Mert tönkreteszik, ha kell. GenderÁVÓ, mondtuk annak idején félig viccből, de ma ez van. Hashtag-kampány van, nemierőszakos boszorkányperek vannak, ujjal rámutatás van, és az már önmagában alapos gyanú, sőt, a lincselő tömeg rögtön bizonyítékot is lát. Bemondásra hisznek a nőnek, lehurrogják a védekező férfit. Miért védekezik? Látszik, hogy bűnös! Miért NEM védekezik? Látszik, hogy bűnös! Annyira tipikus! Miért mondja, hogy meleg? Ez is milyen átlátszó! Undorító. Látszik, hogy bűnös. Nincs bizonyíték, de addig is vegyük el tőle az élete munkáját, az eredményeit, mocskoljuk be, rúgjuk ki a tévécsatornától, a sorozatból, az elnöki székből, mindenhonnan. Pusztuljon a mocskos férfi! Hiszen tudjuk jól, hogy mit akarnak ezek mind! Hiszen pontosan tudjuk, hogy állandóan csak a farkukat akarják mindenbe belepróbálni, a háborút meg az űrrakétát is csak ezért csinálják, az is f*szméregetés, mi más lenne, hiszen ha nőként ennyit ért valaki a világból, akkor az a világ az márpedig ennyi!

És a közvélemény meghajol a női retorikának.
Mert a nők szavát jobban érti, és a hangjuk is milyen szép.

Az utolsó fázis

Itt tartunk most, de még hátravan egy nagy kanyar. Azon már nem lehet segíteni, hogy a világ jobban hisz a férfigyűlölőknek, azon sem, hogy minden újságírói állást elvittek, mert pontosan érezték, hogy oda kell beférni, azt a pontot kell elfoglalni. Lélektelen gépek a Nagy Játéktáblán – az isten ki nem szedi őket a sarkokból, ahová befészkelték magukat. Nincs a férfiakban elég tűz, nincs harag, nem értik, hogy haragudni kell – Azkaban foglyai vagyunk, az akaratunkat is elveszi a cella, nem csak a szabadságunkat.

Amit viszont megelőzhetünk, az az utolsó fázis. A Férfimegvetés Kultúrája. És ezt jó lenne megelőzni, mert ezzel kattan rá az utolsó lakat a rácsos ajtóra: egyszer innen majd ki kellene menni, srácok, és soha nem fogunk tudni, ha kőbe vésik, hogy mi itt lakunk.

A gyerekekről beszélek.

A gyerekeink úgy nőnek fel, hogy a felvilágosult szülők genderitának, feminitának, konformitának nevelik őket. Hogy üzembiztosan tudjanak menetelni a trendek közepén. A gyerekeket alapból arra tanítják, hogy a férfi vágyai bűnösek, hogy a férfi akkor igazi férfi, ha uralkodni tud magán, a nő pedig akkor igazi nő, ha megéli az igazi énjét. Hogy a női vágyak szépek, a férfivágyakat pedig legjobb lenne kiirtani. Hogy a nő az univerzum glóriája, a csodák beteljesítője, az anyaság temploma, a férfi pedig a régi kacat a padláson, a sufniba dobott koszos bicikliváz, a leeresztett focilabda, amivel egyszer, valamikor, talán, igen, egyszer régen nagy gólokat rúgtak. Persze akkor se ők maguk, mert minden sikeres labda mögött áll egy focista.

A férfimegvetés kultúrája a szemünk előtt alakul ki. A férfiak a múlt, a nők a jövő. Genderspecifikus kurzusok, női előadások, női kvóták, női vállalkozások támogatása, minden van, ami N betűvel kezdődik. Csak söpörnénk el már ezt a rohadt patriarchátust. A lenézés, a “bocs, de mi vagyunk a jobbak” szólam már most is tisztán hallatszik, elmúltak már azok az idők, amikor külön írnunk kellett róla ilyen-olyan fórumokon, hogy tessék csendben maradni és figyelni, mert valahonnan ijesztő dalocskákat sodor felénk az atlanti szél. Nincs már mit tagadni, nincs már mit finomkodni. Mindenhonnan szól az ének.

És amikor majd úttörődal lesz belőle, és a gyermekeink fiatalsága összefonódik a férfilélek lenézésével, a férfivágy démonizálásával, a férfibűnözés közhelyként említésével, amikor Zánkán gendertábor lesz, és egy új generáció könnyes szemmel emlékszik majd vissza, hogy hát igen, akkor ismerkedtünk meg a Katival, meg hogy azok voltak a szép idők – akkor hirtelen visszafordíthatatlanná válik egy hosszú folyamat. Egy olyan, amiről eddig hiába beszéltünk.

Jó lenne most még idejében észrevenni. Jó lenne, ha mindenki felismerné a gyereknevelés rettenetes hatalmát, és riadót fújna, amikor a fiatal anyuka nyilvánosan arról beszél, hogy “nevelj te is feministát a fiadból”. Nem szabad alábecsülni a veszélyt – ezek a hangok ártatlan kisembereket fognak megmérgezni, olyanokat, akik később már hiába lesznek okosak, hiába jönnek rá, hogy mi történt. Már elhinni is alig fogják, hogy mit tett velük az, aki elvileg a szeretet forrása.

Mert a feminista bármit megtesz. Azok, akik Facebook-divatot csináltak a szexuális koncepciós perekből, akik rágyújtják a házat az őket befogadó házigazdára, akik beleharapnak az enni adó kézbe, és aztán levágják, mert undorodnak az erőszak nyomaitól – azoknak nincs olyan, hogy “végállomás”, és nincs olyan, hogy “nem szabad”.

Nekik megvetésből, gyűlöletből történelmi tradíciót építeni már szinte semmiség.