A bűnbeesés – kicsit másképp

Verőfényes tavaszi reggel volt, ami nem ment éppen eseményszámba, hiszen az Édenkertben mindig tavasz volt. Éva a mezei virágokban gyönyörködött, visszamosolygott a napra, élvezte, ahogy a lágy tavaszi szellő cirógatja a bőrét s az égadta világon semmi sem tudta elrontani ezt a szép pillanatot, ahogy a többit sem. Mi is árnyékolta volna be a boldogságát? Boldogan lehetett az ami, nem háborgatták lelki nyugalmát kalóriák, transzzsírsavak, jó és rossz koleszterinek és fogalma sem volt arról, mi fán terem a karrier…

Mint mondám, Éva teljesen jól elvolt az Éden eme festői zugában, amikor odalépett hozzá valaki. Lucifer volt, minden hazugság, statisztika és marketing szülőatyja, s mint ilyen – akárcsak mai tanítványai, akik silány, bárgyúan semmitmondó reklámjaikkal, talmi ünnepeikkel (Valentin nap és vidéke) szintén a szebbik nemet veszik célba – pontosan tudta, hogy kit és hogyan kell megkörnyékeznie.

– Csodálatos ez a reggel, kedves Éva – kezdte a történelem első termékbemutatóját Lucifer, szánakozó pici mosollyal az arcán.

– Valóban az – lelkesedett mit sem sejtve Éva – annyira boldog vagyok, olyan szép itt, mindenem megvan, amit csak ember kívánhat. Kellhet-e ennél több?

– Igen, tényleg nagyon szép itt minden, s amit csak asszony kívánhat – amennyiben nincsenek túl nagy igényei, s beéri a kevéssel és középszerűvel – az mindened megvan, vetette oda a kísértő némi alig palástolt gúnnyal.

– Igénytelen, középszerű volnék tehát? – döbbent meg őszintén Éva, s Lucifer már tudta, első ügyfele bekapta a csalit – többet is kaphatnék ennél?

– Természetesen – szólt szolgálatkészen Lucifer, majd alázatos arccal hozzá tette: „mert megérdemled!” – majd szép csendben elsompolygott, tudva, hogy a bogár már ott van a nő fülében, s ez a pár mondat nem fogja nyugton hagyni, s néhány nap múlva majd ő keresi fel. Így is lett. Attól a naptól fogva Éva nem volt többé a régi. Kedvetlenné vált, semmi nem volt elég jó neki, a gyümölcs nem volt elég édes, a nap elég fényes, Ádám elég kedves… Néhány nap múlva – minő véletlen – újfent összefutott a kísértővel, akinek éppen arra akadt dolga, amerre Évánk bóklászott. Úgy tett – nagy ravaszan – mintha nem is érdekelné a minapi beszélgetés utóhatása, megbiccentette a fejét Éva felé, s haladt tovább, mint akinek különösen fontos dolga van. De Éva utána szólt:

– Várj, ne rohanj úgy, egy szóra csak! Lucifer kelletlenül megállt, mint akit halasztást nem tűrő elfoglaltságában akadályoznak: Mit tehetek érted, kedves Éva?

– Nem hagy nyugodni a minapi beszélgetésünk. Nem tudom, mi hiányzik az életemből, de úgy érzem, boldogtalan leszek egy életre, ha nem kapom meg!!! Mert igenis megérdemlem! Adj kérlek tanácsot, hogyan valósíthatom meg önmagam, hogy törhetnék ki ebből a nyomasztó középszerűségből!

Mintha hájjal kenegették volna Lucifer belvilágát, úgy örült e szavaknak, de ezt persze nem kötötte Éva orrára, had érezze úgy a derék asszony, hogy ő tesz neki szívességet, amikor megfosztja mindenétől, amivel Isten megajándékozta.

– Nézd kedves Éva – kezdte atyai hangon, kissé leereszkedően a felvilágosodást – te sokkal többre vagy hivatva, mint hogy egy ilyen szerencsétlen lúzer felesége légy, akinek még egy vacak diplomája sincs, ahogy egy árva vasa sem…

– Mi az a diploma? És minek nekünk a vas, Lucifer? – értetlenkedett a még ártatlan asszony.

– Tulajdonképpen nem érdekes, mi az, és hogy szükségetek van-e rá vagy sem, a lényeg, hogy ezek nélkül jóval kevesebbek vagytok, mint amik lehetnétek. Mivel az Ecseri piac jelen pillanatban még nem létezik, és amúgy sincs egy árva filléretek sem (amit szintén csak később találok fel), így kénytelenek lesztek a kert közepén álló fáról szakítani, hogy mindazon tudás birtokába juthassatok, amely segít megvalósítani önmagatokat, hogy végül olyanok lehessetek mint Isten, hiszen jogotok van hozzá, ez nem is lehet vitás. Különösen a férjedre férne rá egy kis dopping, hogy végre a sarkára tudjon állni és boldoggá tenni egy ilyen kivételes nőt, mint te vagy.

– De hiszen arról a fáról nem ehetünk – döbbent meg őszintén Éva.

– Te tudod asszony – szólt megvetően Lucifer – ha a középszerűségbe akarsz beleöregedni… De engem többet ne zaklass a kérdéseiddel, van fontosabb dolgom is! Azzal tova is sietett, tudva, hogy immár nyert ügye van.

Éva legszívesebben időpontot kért volna a pszichológusához, de eszébe jutott, hogy még az sincs feltalálva, így meglehetősen feldúlva hazafelé vette az irányt. Adám egy fa alatt üldögélt, éppen a Mennyei Harsona sport rovatában volt elmélyedve, élvezettel olvasta a Szeráfok és Kerubok közt lezajlott barátságos (hiszen a Mennyben minden meccs barátságos) futball-mérkőzés beszámolóját. Annyira lekötötte, amit csinált, hogy észre sem vette, amikor Éva beviharzott. Ez persze tovább fokozta az asszony amúgy sem éppen rózsás kedvét, így gondoskodott róla, hogy a férje azért csak észre vegye, hogy neki éppen rossz napja van. Dúlt-fúlt, csapkodott, semmi nem volt jó helyen, semmi nem volt jó úgy ahogy volt. Ádám felnézett az újságból, s egy ideig csendesen figyelte mit művel élete párja (mivel hiányoztak belőle az utána jövő férfi nemzedékek ez irányú tapasztalatai, így lövése sem volt, hogy mi van ilyenkor), majd kedvesen megkérdezte:

– Valami baj van Évikém?

– Semmi!!! – sziszegte Éva, miközben a szemei szikrát hánytak. Ádámnak hirtelen megfordult a fejében, hogy talán mégsem volt annyira jó ötlet az Úrnak arról panaszkodni, hogy „nem jó az embernek egyedül” – de igyekezett méltósággal viselni a sorsát.

– Esetleg kicsit bővebben is kifejthetnéd azt a semmit, ami ennyire feldúlt – próbálta meg incselkedőre fogni a dolgot, nem tudván hogy ezzel a saját sírját ássa…

– Ádám! Ennünk kell arról a fáról! Most rögtön!

– De az Úr tilalom alá vette azt – próbálta Ádám a pozitív jog szemszögéből megközelíteni a kérdést. Vesztére.

– Te tutyi-mutyi, szánalmas alak! Ennyit sem vagy képes megtenni értem? Többet ér egy vacak fa, néhány fonnyadt gyümölcs, mint én, aki rád áldoztam a legszebb éveimet? Feladtam érted a karrierem? Hát férfi vagy te egyáltalán?! Legszívesebben visszamennék az anyukámhoz!!!

– De szívem, neked tulajdonképpen nincs is anyukád… –  kottyantotta közbe Ádám, újabb tetemes mennyiségű földet lapátolva tulajdon sírjára.

– Ennünk kell belőle és kész! Anélkül a gyümölcs nélkül nem lehetek boldog, nem valósíthatom meg önmagam és különben is!

Ádám jobbnak látta eloldalogni az égi háború elől, mert veszekedni nem szeretett, főleg számára érthetetlen és fölösleges dolgok miatt. Ha lett volna az Édenben kocsma, valószínűleg a felé veszi az irányt, hogy az emberiség történetének első igazán kiadós berúgása közepette a csapostól kérjen tanácsot. De ilyen műintézménnyel az Édenkert sajnos nem volt felszerelve…

Ahogy a nap a kert fáira ült, úgy gondolta talán felesége haragja is elszállt, ezért hazaballagott. Tévedett. Még néhány napig próbálta állni a vihart, hallgatta, hogy ő milyen tehetetlen, pipogya egy alak, egy átlagon aluli vesztes, aki „nem igényes magára és a környezetére” s akire egyáltalán „nem lehet felnézni” (nem úgy, mint a határozott, senki előtt térdet nem hajtó, vagány Luciferre), míg végül elege lett. Ennél rosszabb már a pokolban sem lehet: beleharapott a gyümölcsbe…