Áldozatfelmentés

Nagyon szeretném elkerülni a félreértéseket, ezért rögtön az elején tisztázzuk: az elkövető felelősségét nem vitatom, senki más sem vitatja, bérmennyire előre tudható is, mekkorákat hazudik majd erről minden olyan feminista, aki találkozik ezzel a cikkel. Egyetlen bűnöst sem akarok tisztára szerecsenmosni, egyetlen erőszakos erőszakolót sem akarok kihozni a rács mögül, sőt, aki a nőt akarata ellenére (mármint tényleg akarata ellenére, nem játékból) teperi le, azon inkább átvezetném magát a rácsot, meg utána még az áramot is.

De most ne a triviális részekre fókuszáljunk. Hiszen ez minden jóérzésű embernek egyértelmű. Bizony, akkor is, ha a náci propagandagépezet naponta elmantrázza, hogy a férfiak milyen elnézőek az erőszakkal szemben. Triviális hazugság, ne is vesződjünk vele. Inkább nézzünk most arra, amerre jaj de nagyon nem szeretnék, ha néznénk.

Mi is az az áldozatfelmentés

Számtalanszor olvashatjuk azt a nőimagazinos érvelést, hogy “nem az áldozat, hanem az elkövető a hibás”. Kiemelés tőlem. Nem is véletlenül: itt van a bökkenő az egészben, amikor ezt a “hanem”-et kimondják. Korábbi cikkekben is érintettük már, én is, mások is, de ez itt konkrétan azt jelenti, hogy csak egyvalaki bűnös, és amint megtaláltuk, hogy ki az, nem kell tovább nézelődni.

Azért fontos ez, mert ez az egyik olyan tényező, amitől a ragály terjedni tud: ha találsz valakit magad helyett, te már nem vagy veszélyben. Ha ketten szaladtok a medve elől, gáncsold el a másikat, így te megmenekülsz! Ez történik.

És nem csak a nemi erőszak témájában.

Ugye mindenki olvasott már olyan sztorit, hogy “állandóan veszekedtünk, míg végül rájöttem, hogy a sikertelenségünkért nem én vagyok a felelős, hanem”. Ott a hanem, ott a bűnbak, ott a megoldás. Tádámm! Te már nem vagy bűnös, hiszen egyetlen ilyen matrica volt nálad, és azt rácsaptad a másik homlokára. Kommunikációban, szexben, válásban, gyerek felnevelésében, de akár munkahelyi sikertelenségben, elbocsátásban, vagy egészségügyi történetekben is szembejön ez a motívum: kapj le a polcról bármilyen női magazint, fél perc alatt találsz benne olyan cikket, ami erről szól, hogy “évekbe telt, mire rájöttem, hogy az egész a pasim miatt történt”. Rendszerint utána kiiktatják a fertőzés gócpontját, és varázsütésre minden helyre jön – persze csak a cikkben, a valóságban sosem, mert a valóság egyáltalán nem olvas redditet meg huffpostot, csak szépen megismétli a mintákat. A “mindenről a pasim tehet”  elnevezésű folyam pedig tovább hömpölyög a második, harmadik, sokadik kapcsolat gátjain is, amíg végül aztán a “Cirminél jobban senki sem szeret”  nevű torkolatban eléri a végtelen óceánt.

Miért kell hazudni?

De hát ha tudják, hogy hazudnak maguknak, akkor miért csinálják? – adódik a legfontosabb kérdés. Hiszen ha a felelősséget elkerülik, csak rosszabb lesz: a felelősség megállapítása nem önmagáért való eszköz, hanem hibakeresés a rendszerben! Hát ebből tudjuk meg, hogy hogyan kell legközelebb elkerülni a bajt! Ha nyitvahagyom a lakást, és kirabolnak, éppen azért fogom legközelebb kulcsra zárni, mert tudom, hogy én is hozzájárultam a balszerencsémhez! Éppen a felelősség az, ami arra tanít: tehetek róla, és ha felismerem, hogy mennyiben, akkor tehetek ellene!

Az ember, aki ilyet kérdez, Áldott Naivitásban szenved. Nem tudja még, mifélék ezek a pomogácsok, hogy klasszikust idézzek. Hát hiszen ott van az a szó, hogy tenni. Ugye? Már az ókori görögök is ismerték, amikor például arrébb mentek, vagy megemeltek egy zsákot. Tenni, az egy olyan dolog, amikor aktívan cselekszel valamit, aminek később a felelősségét vállalnod kell.

Onnan tudjuk, hogy a nők irtóznak a felelősségtől, hogy állandóan azt mondják, mi irtózunk tőle. Ez már önmagában szinte biztos jel. A női természet ugyanis, ha hibát észlel a saját jellemében, két dolgot akar: az első, hogy derüljön ki, hogy ugyanez a hiba másban is megvan, mert lehetetlen, hogy valaki jobb legyen nála; másodszor pedig derüljön ki, hogy őbenne viszont mégsincs meg, mert ő igenis jobb annál a másiknál. Tehát nagyon leegyszerűsítve: “1. Én loptam, 2. De hát más is lop, 3. Amúgy én igazából nem is lopok”, ezen a vonalon siklik végig szinte az összes önbizalomnövelő, önfelmentő cikk. Tényleg: aki nem hiszi, járjon utána, vagy ha nem akar, hát elég, ha csak ismer engem, a nálam fellelhető sokévnyi Joy, Cosmopolitan, Elle és Egyébmagazinnal együtt. Nem véletlenül költöttem annyit ezekre a szennylapokra. Ma már gyakorlatilag bármelyikből megírok nektek egy új számot úgy, hogy a főszerkesztő se tudja majd megkülönböztetni.

Szóval irtóznak a felelősségtől.

Ha egy felelősséget nem tudnak elkerülni, összetörnek. Az is elkerülés, csak az már nagyon átlátszó. Ilyenkor még egy utolsó csellel megpróbálják nevetségessé túlozni a történteket: “tényleg, igazad van, én voltam a hibás, én vagyok a szar, hogy ellenkeztem a férjemmel, otthon kellett volna maradnom és kussolni-mosnifőzni”, estébé, tehát ha már az egyik irányban nem bújunk ki, majd hátha a másikban. De szembenézni azzal, hogy nem jól cselekedett – erre csak a jellemóriások képesek. Szeretjük is őket, csak hát maroknyi tünde az ork hadsereggel szemben.

Egy konkrétabb eset

Mindenki emlékszik a videóra, amiben a rendőrség védeni próbálta a nőket, hogyan kerülhetnék el az erőszakot. Mindenki emlékszik a feminista felzúdulásra, hogy ez micsoda áldozathibáztatás már megint. De a nagy szarviharban elkerülte sokunk figyelmét egy apróság, és bizony sokan dolgoztak is azon, hogy elkerülje.

Ez pediglen az, hogy az a videó hasznos volt. Hasznos volt, mert segített (volna) csökkenteni az erőszakok számát, efelől aligha lehetett bárkinek kétsége; akkor is, ha valami más baj esetleg van vele, pusztán ezért hagyni kellett volna terjedni, hagyni kellett volna, hogy tanuljanak belőle a fiatalok. Mert akkor kevesebb bűn történik. A nane-patent gépezet azonban inkább ízekre szedte, odadobva ezzel a leendő áldozatokat – mert bármilyen hátborzongató, nekik nem érdekük, hogy kevesebb nemi erőszak történjen. Nem, nem szívtam semmit, komolyan beszélek: nekik az az érdekük, hogy fenntartsák a problémát. Ami a zsebkendőgyárnak a nátha, ami a gyógyszergyárnak a hasmenés, ami a mobil gumisnak a defekt, a rendőrnek a gyorshajtásos baleset, az esernyőárusnak a felhőszakadás – az a feministának a nemi erőszak. Azt szeretné, ha minél több lenne. Hazudik, hogy nem így van, mert tudja, hogy elvesztené a tömegek támogatását – de triviális, hogy így van, mert ettől tud ő az lenni, aki. A szent háború hőse. Az ártatlanok védelmezője. Jaj neki, ha kiderül, hogy ő csinálta a háborút.

De hát mindig a férfi csinálja a háborút. Ezt mindenki tudja. Ha pedig a férfi csinálja, akkor nem csinálhatja a nő. Éérteed!

Tiszta szívvel

“A felelősség mindig az elkövetőé”, harsogják a fizetett szócsövek. És ezzel azt adják a tömegnek, amit a legjobban szeret: a bűntelenség érzetét. Mert paradox módon a nő, amikor megerőszakolják, mocskosnak, bűnösnek, beszennyezettnek érzi magát, és ez a komplex érzelmi teher egészen addig nehezedik rá, amíg valaki azt nem mondja: “nem tehetsz róla, nem tudtál volna mit csinálni, áldozat vagy”. Egy klasszikus erőszaknál ez igaz is. Csakhogy a gyógyszer olyan jól sikerült, hogy elkezdtek a kevésbé betegek is kérni, aztán fokozatosan az egyáltalán nem betegek is rászoktak. És amikor kiírták a rendelőre, hogy “csak betegeknek”, akkor hirtelen mindenki köhécselni meg szédelegni kezdett.

Hát olyan ismeretlen minta ez?… Olyan ritka, hogy egy ópiátszármazékot ne csak fájdalomcsillapításra használjanak? Olyan ismeretlen a szimulált tünet fogalma, olyan régen voltak a dolgozatírás évei, amikor krétát kellett enni? Tényleg azt gondoljuk, hogy egy olyan nő, aki szomjazza a figyelmet és a megértést, nem fog kitalálni egy könnyfakasztó történetet, amitől minden nap hozzájut az adagjához? A #metoo kampányban hemzsegtek az olyan sztorik, amiket elég volt csak futólag elolvasni, hogy tudjuk, honnan fúj a szél. Sok olyan áldozatot ismerek, aki inkább csöndben maradt, mert szégyellte a saját történetét, viszont ezer és ezer profin kidolgozott, éles színekkel megfestett jelenet tolakodott oda a reflektorfénybe, hogy minél több csokor indulati együttérzést dobáljanak fel neki a közönségből. Hazugság, előnyökért. Valami, amit az angyalok sosem csinálnak, és akik nap mint nap csinálják, azokról valamiért görcsösen szerettük azt hinni, hogy angyalok.

Akiknek járna az együttérzés, a legritkább esetben tolakszanak. Ők csendben lekuporodnak egy sarokba, és én hozzájuk szeretek odamenni, mert nekem elmondják. Ők az a néhány százalék, akik a rendőrségen tényleg nehezen adják elő, ami történt – nem úgy, mint a dizájnáldozatok, akiknek egyszerűen csak minél több rendőrt kéne odaállítani a szobába. Az igazi szenvedés nem hivalkodik – a hivalkodó szenvedés nem igazi.

A felelősség terhe

Foglaljuk össze röviden, mit tudunk! Adott egy csomó áldozat, aki megmenthető lett volna – igen, vannak, akik nem, de sokkal többen vannak, akik igen -, adott egy rendszer, ami két kézzel szórja nekik a lelkiismeret heroinját, és adott egy mozgalom, ami konkrét törvényeket sürget, hogy minél egyértelműbb legyen, kit kell évekig büntetni ahelyett, hogy valaki másnak gondolkodnia kelljen.

A felelősség a férfiakat terheli. Ma ez a korszellem. A nő büszke arra, hogy nem vigyáz magára: megköveteli, hogy a rendszer vigyázzon rá. Mit tehetünk? Egyelőre mindenkinek ugyanaz jut eszébe: a rendszer igazodik. A rendszer paramétereit csavargatjuk, mert a nők gondolkodását nem lehet. Ők elindulnak csattogós magassarkúban, fegyver nélkül, taxipénz nélkül, és ha félnek, előbb imitálnak telefonbeszélgetést, mint hogy megnézzék, milyen önvédelmi / nyomkövető / riasztó funkciókat tud a saját mobiljuk. (Ezeket gyakorlatilag senki nem ismeri.) A bűnüldözés padlóig nyomja a gázt, hogy utolérje a kecsesen vesztébe vonuló partilányt, ő viszont elutasít mindent, ami megvédheti, és sértőnek tartja a kérdést, hogy mit tesz a saját biztonságáért. Ez “legyen megoldva”, ne neki kelljen már ezzel (is!!!) vesződnie. És ha a rendőri jelenlét nem elég, mert nem tud elég lenni, akkor jön a büntetések szigorítása. Azt pedig lelkesen támogatja minden nőszervezet. Minél rosszabb a férfiaknak, annál nagyobb biztonságban érzik magukat.

Két okból terheli felelősség azt az áldozatot.

Egyrészt, felelős azért, hogy a rendőrség erőforrásai elfogynak. Mert ő nem vigyáz magára. Ő nem könnyíti meg a dolgot, az adóforint pedig véges (ne csak Magyarországra tessünk gondolni!), úgyhogy minél jobban akadályozzuk a bűnüldözést, nehezítjük a dolgát, annál jobban virágzik a bűn. Minden nő, aki magasról leszarja a saját biztonságát, csak jobban és jobban bátorítja a bűnözőket. Hiszen mire a rendőr odaér – még ha oda is ér! Hát mennyi idő egy autóba berántani egy kapálózó kislányt, hogy sikítani se tud szegény? Ha nincs tét, nincs kockázat, mindig lesz, aki újra és újra lapot húz.

Másrészt, jelenleg egy olyan világban élünk, ahol kizárólag férfiak tesznek a nemi erőszak ellen. Itt nincs kvóta, itt nincs egyenlőség: itt senki nem akar odaállni a tűzvonalba, inkább odatolja azokat a kedves, nagydarab, bumfordi lényeket, akikért úgysem kár. A férfiak tesznek az erőszak ellen, és a férfiak sütik le a szemüket, amikor szóba kerül ez a téma. Mert így is bűnösök. Mindenhogy bűnösök. Hiszen bűnös csak az egyik csapat lehet, a másik fel van mentve. A kékek mindig elkövetők. A pirosak az áldozatok.

Az áldozatfelmentés a társadalom drogja. És a drogdílereket ma hősként ünnepeljük – az erőszak fő támogatója a náci nőegylet, teljesen világos indítékkal, teljesen világos várható haszonnal.

Pedig az áldozatokat nem felmenteni kéne, hanem megmenteni. És ha tudnák, hogy nem csak áldozatok, hanem aktív résztvevők, már holnap tehetnének ellene.