Pesti nő, az állatorvosi ló

Különös megfigyeléseket tehet az, aki fővárosi és az ország más részén élő férfiak véleményét is meghallgatja a nőkkel kapcsolatban. A férfi fórumokat olvasva sokszor akár olyan érzésünk is támadhat, mintha más bolygókról jöttek volna ezek a férfiak, annyira különbözőképpen értékelik a környezetükben élő nőket. Megfigyelhetjük, hogy a fővárosi férfiaknak negatívabb tapasztalataik vannak, így sokszor vidéki férfiak intik arra a budapestieket, hogy nem lehet általánosítani. Csakhogy a fővárosi férfiakat ez aligha vigasztalja: ők továbbra is olyan nőkbe botlanak lépten-nyomon, akik irracionálisan túlértékelik magukat vagy annyira kiégettek, hogy számukra egy férfi már tényleg csak annyira hiányzik, mint halnak a bicikli. Mi az oka ennek a különbségnek?

Nem kétséges, hogy a nagyvárosi környezet már önmagában is olyan körülményeket eredményez, amelyek nem az emberi értékek kibontakoztatását ösztönzik. A modern nagyvárosi élet egyik legnagyobb hátulütője, hogy ebben a közegben egyre inkább elvész és személytelenné válik az egyén. A személytelen tömegatomban rendre kifejlődik ismeretlen voltának tudata és ebből a felelőtlenség állapotának kényelmes és kötetlen tudomása. Gondoljunk csak bele: egy kisebb társadalmi kötelékben még egy aránylag jelentéktelen ember is személyiség, akinek magatartása a saját nevéhez fűződik, akinek tetteit az őt körülvevő társadalom számon tartja, ellenőrzi, és természetesen megítéli. Ennek az ellenőrzésnek a tudata mindig fékezőleg hat az egyénre. A tömegatomban viszont a felelősségtől, a szégyentől való félelemnek nincs meg ez a fékező hatása. A tetteknek itt nincs következménye. Ha tehát Szabó Zoltánt elcsípi a rendőr bolti lopásért vagy Kocsis Edináról kiderül, hogy utcalánynak állt, az falun egy egész társadalom szeme előtt közvetlenül lejátszódó vesszőfutás. Viszont ha Kiss Péterrel vagy Takács Judittal Budapesten történik meg ugyanez, senki sem vesz róla tudomást, mert a tömegatom legérdektelenebb tulajdonsága a neve. Függetlenül attól, hogy ma már a vidéki élet sem a régi, ez a különbség a mai napig élesen kiütközik.

Mindemellett a nagyvárosi élet szükségszerű velejárója a kielégületlenség állandósult érzése is, ami itt már nem csupán élmény, hanem tulajdonság. Ez abból fakad, hogy a falu és a kisváros szociális felszíne sokkal egyenletesebb, mint a nagyvárosoké, így a fényűzése is sokkal kisebb, az emögött meghúzódó valóság pedig közismertebb. Ezzel szemben a kívülről vonzó városi fényűzés gyakorlatilag folyamatosan izgatja, irritálja és frusztrálja a tömegembert, olyannyira, hogy számára lassan elviselhetetlenné válik az a „nyomor”, amelyben él.

És végül nem feledkezhetünk meg a nagyvárosoknak az egyéniséget abszorbeáló, elszürkítő és uniformizáló hatásáról sem. A tömegatomok arculata kollektív vonásokból tevődik össze, ami azt idézi elő, hogy a kollektív jellegű egyed azonos hatásokra azonosan reagál. Ebből tevődik össze a nagyvárosi ethosz, ami aztán mindenki számára azonos szórakozási formát kínál és követel meg. Természetesen ez korántsem jelenik meg nyomásként az egyén számára, hiszen a tömeg az uniformizált szórakozási formákat „pörgésnek” nevezi. A „pestiség” tudata így rendkívül vonzó a fiatal tömegemberek számára.

Hogyan jelenik meg ez a három tényező, a felelőtlenség, a kielégületlenség és az uniformizált pörgésvágy a budapesti nő életében? Jól nyomon követhetjük az ismeretlenségből fakadó felelőtlenséget a nők internetes társkeresésében. Itt a lebukásnak – például hogy kiderül, a „sportos” külső valójában plusz 30 kiló zsírt jelent – sosincs következménye, hiszen nem fordulhat elő olyan, hogy András elmondja Tamásnak, hogy Anita azért nem egészen úgy néz ki, mint az Instagram-fotóin. Hasonlóan, annak sem terjed híre, ha Klaudia gátlástalanul kérdezősködik az első randin Bence anyagi helyzetéről, ahogy annak sem, hogy az elvárt anyagiak hiánya miatt lép le idő előtt a randikról. A totális felelőtlenség állapota ez, amikor nincs semmiféle fék, ami kordában tartaná a modern, pesti nőt. A második tényező, vagyis a nagyvárosi ember általános kielégületlensége a nőkben a végletekig felerősíti a hipergám ösztönöket. Innentől tulajdonképpen már senki sem felel meg ezeknek a nőknek, hiszen a nagyvárosi csillogás mindig is új és nagyobb elvárásokat táplál a nőkben a férfiak felé. Végül, az uniformizált pörgésvágy arra ösztökéli a modern, nagyvárosi nőt, hogy semmiképpen ne köteleződjön el 40 éves kora előtt, bőven ráér még addig bulizni és úgy használni el a férfiakat, mintha azok eldobható borotvák lennének. „Szex és New York” – egy egész nagyvárosi nemzedék jelszava ez, aminek kelet-európai, zs-kategóriás változata a „Szex és Budapest” is lehetne.

Ez a nagyvárosi életvitel szükségszerűen termel ki két alapvető budapesti nőtípust. Az egyik jellemzően Széll Kálmán tér – Örs vezér tere tengelyen, illetve a Corvin negyed – Nyugati pályaudvar tengelyen él, melyek metszéspontja éppen a bulinegyedben található. Érdekes, hogy jellemzően ide költöznek azok a vidéki nők is, akik fővárosiként aztán pestibbek akarnak lenni a pestieknél is. Ők aztán teljes erővel pörögnek minden nap hajnali kettőig, hogy másnap álmos fejjel essenek be a munkahelyükre.  Már hétfőn alig várják a hétvégét: akkor újra buli! Ha aztán a férfivadászat nem sikerül, gyakran folyamodnak internetes társkeresőkhöz vagy a Tinderhez, ahol a manipulált képeikkel könnyen akadnak újabb és újabb áldozatokra. Ha pedig ez mégsem jön össze, akkor búfelejtőnek ott vannak a hasonszőrű barátnők, akikkel 1-2 üveg bor mellett még mindig ki lehet tárgyalni, miért is hülyék a férfiak. További jellemzőjük ezeknek a nagyvárosi nőknek, hogy érdemi visszacsatolás híján szélsőségesen igénytelenné tudnak válni. A marketingszöveg persze mindig megvan. Így lesznek a mázsás, miniszoknyába tuszkolt combokból „szexi női idomok”, a kiállhatatlan természetből pedig „a végzet asszonya”.

Később az ilyen nők aztán akarva-akaratlanul is átcsúsznak a másik tipikus pesti nőtípusba, amit leginkább a kiégett nők halmazaként lehetne jellemezni. Ők már visszafogottabbak. Na de nem az igényeiket fogják vissza, inkább csak megnyilvánulásaikban rezignáltabbak, viszont ennek is van előnye, így legalább nem járatják le magukat azonnal. Első ránézésre ezeknek a nőknek ugyan egyre kevésbé hiányoznak már a férfiak, ez azonban csak a látszat. Valójában csak eljutottak odáig, hogy már maguk sem tudják, mit akarnak, egyre csalódottabbak, mert a megálmodott „hozzájuk méltó” herceg nem érkezett meg, sőt a megzabolázhatatlan „alfahímek” közül is egyre kevesebben kopogtatnak az ajtón. Így aztán egyre inkább csak a „béta” férfiak jelentenék a végső alternatívát, ha nem vennék még mindig semmibe őket. Társat tehát ők is keresnének, csak nem minden áron. Ők azok, akik sokszor csak szótlanul ülnek a randin, s miután megitták a teájukat (általában akkor is ragaszkodnak a kávézókhoz, ha a férfi más programot javasolna), jellemzően el is köszönnek. S míg a férfiak sokszor azon rágódnak, mit ronthattak el, ők csak hazamennek, leülnek a tévé elé megnézni az aktuális szappanopera legújabb részét. Közben bifidusz esszenziszt eszegetnek a Norbi Update menü mellé, s már el is felejtették, vajon Józsinak vagy Andrásnak hívták az aznapi érdektelen randipartnerüket. Aki már megint nem luxus cabrióval érkezett, nem is a villanegyedbe invitálta őket és ráadásul nem is sugárzott a tekintetéből egy popsztár vagy szappanopera-hős lebírhatatlan, ellenállhatatlan ereje.

Habár minden egyes budapesti nő azért mégsem sorolható be ebbe a két nőtípusba, sokatmondó, hogy a férfi internetes platformokon – legyenek azok akár PUA-, akár társkereső oldalak fórum-szekciói – rendre az ilyen típusú nőkre panaszkodnak a budapesti társkereső férfiak. Azonban a hatás-ellenhatás törvénye már itt is működik: ma már egyre több az olyan férfi, akiknek elegük lett a pesti nőkből, és inkább vidéken keresnek maguknak társat. Nekik már csak egy rossz rémálmot jelentenek azok a nagyvárosi nők, akikről valaha azt képzelték, hogy ők „az igazi nők”.