Miért válnak egyre gyermetegebbé a nők?

Néhány sikerkönyv nyomán évek óta virális mémként terjed a médiában az a férfihibáztató gondolat, hogy korunk férfiai képtelenek felnőni, a mamahotelben rekednek, állandóan csak videójátékoznak, söröznek, csupán alkalmi kapcsolatokat tartanak fenn, nem hajlandóak elköteleződni és így családot sem alapítanak. Itt a Férfihangon már fél évtizede született a témával kapcsolatban egy cikk, amely Kay S. Hymowitz „Manning up” című könyvére reagálva mutatott rá, hogy a férfiak családi szerepvállalástól való tartózkodása, mint válaszreakció nagy mértékben összefügghet a feminizmus társadalomromboló hatásaival.

Az elfogult, feminista álszakértők viszont egyre tovább fűzik vádjaikat, és ma már egyenesen úgy állítják be a helyzetet, hogy a nők különösen felelősen gondolkodnak a jövőről, felnőtt módon gyorsan házasodnának, hogy mielőbb gyermeket vállalhassanak, csakhogy a felnőni képtelen férfiak rendre keresztülhúzzák a számításaikat. Amíg a férfiak az őket ért vádakra adható válaszokat keresgélték védekező pozícióban, addig sem értek rá kritika alá vonni a modern nő viselkedésformáit. Viszont én azt javaslom, hogy a szétlőtt, nyakunkba omlani készülő lövészárkot elhagyva lendüljünk ellentámadásba és szemléljük egy kicsivel kritikusabban a nőket!

Nem kevesebbet állítok, minthogy hamar ráébredhetünk, hogy a férfiakkal szembeni kritika nem hogy nem állja meg a helyét, hanem az állításoknak jórészt éppen az ellenkezője igaz. Mindenek előtt látnunk kell, hogy a 20 és 40 közötti, még legalább tíz évig bulizásra vágyó, gondtalan szórakozásba nyakig merülő nők legalább olyan gyakoriak, mint azok, akik a teljes fizetésüket elszórják a plázákban felesleges dolgokra. Mindeközben lényegében csak abban bizakodnak, hogy majd becserkésznek egy fehér lovon érkező herceget, aki úgyis meseországba repíti őket, és ha már úgyis ott van, akkor megoldja az életüket és mellesleg mindörökké eltartja őket. „Hát a problémák megoldása a férfiak dolga. Nem?” – kérdezik ezek a „felnőtt” nők gyakran. Csak hogy a fiatal nők legszembetűnőbb viselkedési trendjeire emlékeztessek: húsz év feletti korban is plüssállatokkal aludni, manipulációval vagy hisztivel kizsarolni egy-egy új ruhát, cipőt, harmadvonalbeli kultúrát fogyasztani, számottevő önművelés, hobbi és a pasifogáson is túlmutató élettervek nélkül létezni nem vall túlságosan felnőtt gondolkodásra.

Semmiképp sem kell messzire mennünk, hogy lássuk azt a döbbenetes elgyerekesedést, ami a nőket jellemzi az utóbbi két évtizedben. Túl azon, hogy anyáink huszonéves korukban már bőven szülők voltak, a gondolkodásbeli különbségek még élesebbek. Ha akkor úgy viselkedett volna egy nő, mint egy mai húszas-harmincas nő, akkor valószínűleg szellemi fogyatékossá nyilvánították volna plüssnyuszistól-mindenestől. Csakhogy a nőmédia és az álszakértőik minderről tudomást sem vesznek, az ő szemükben ezek a nők csak a férfiak áldozatai, akik így kénytelenek vigasztalódni.

Miért válnak a mai nők egyre gyermekesebbé? Hogy erre a kérdésre választ találjunk, mindenek előtt arra a környezetre kell fókuszálnunk, amiben a nők felnőnek. Nem kétséges, hogy egy fiúgyermek neveltetése már kezdetektől más, mint a lányoké. A neves pszichológus, Philip Zimbardo „Nincs kapcsolat” című könyvében részletes tanulmányokat közöl arról, hogy a fíúcsecsemőket hosszabb idő után veszik fel, ha sírnak, ezzel azt a burkolt üzenetet közvetítik feléjük már korán, hogy nem számít, ha panaszkodnak, önmagukon kívül senkire sem számíthatnak. Ezen kívül kevesebbet dalolnak nekik, ritkábban hallgathatnak mesét, és kevesebb alkalommal olvasnak fel nekik, mint a lányoknak. Mindez alkalmasint az önállóság mellett sajnos arra is megtanítja őket, hogy nem érdemlik ki a szülők idejét és erőfeszítését, tehát sokkal jobban kell igyekezniük. Később aztán, a kamaszkoruk környékén a fiúk durva játékokban és csapatsportokban tanulják meg a küzdőképesség és a fájdalomtűrő képesség fontosságát. Nagyjából ebben az időben ébrednek rá arra is, hogy egy párkapcsolatban – különösen anyagi téren – mit várnak el tőlük, ezért aztán a kevésbé élvezetes munkák felé kénytelenek orientálódni, mivel azok jobban fizetnek. „A fiatalembereket még ma is arra szocializálják, hogy úgy gondolják: jól fizető állásra kell szert tenniük, hogy abból majd fenntartsák a családjukat; de a fiatal nők nem kapják meg ugyanezt az üzenetet. Ide vezethetők vissza az azzal kapcsolatos statisztikák, mint hogy miképp vélekednek az emberek arról, kinek kellene fizetnie a randin” – írja Zimbardo. Vagyis egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a nőket már születésüktől fogva egy jóval gyerekesebb életmódra szocializálja a környezetük.

További fontos tényező a média és mellette mindazok a „kulturális” források, amelyekből a nők merítik mintáikat. A női lapok a legtöbbször eleve konzumidiótának szocializálják őket, akik mint a korabeli indiánok az üveggyöngyöktől, bűvöletbe esnek a különféle bizsuktól. Nem is csoda, hogy a női magazinok többsége inkább egyfajta reklámújság, ahol leginkább csillogó tárgyakat és olcsó illúziókat kínálnak az olvasóknak. Gondoljunk csak a fogyókúrás tablettákra, amelyek állítólag mindenféle befektetett munka nélkül varázsolnak sudár szépséget a tohonya, elhízott internetező nőből, továbbá a mellnövesztő tablettákra, az ezoterikus könyvekre a „bevonzás” misztériumával, amelyek mind-mind leveszik a cselekvés terhét és felelősségét a mesevilágban élő modern nő válláról. A modern nőnek szánt irodalom sem utal semmiképp sem igényesebb, felnőttebb olvasóközönségre. Míg 30 évvel ezelőtt az olyan női magazinok, mint a Nők Lapja, valóban felnőtt nőkhöz szóltak, ma már elvétve is alig találunk olyan női lapot, amely ne egy először menstruáló tinilány szellemi színvonalán íródna. A férfihibáztató szövegekkel alaposan átitatott média korántsem azt erősíti a nőkben, hogy felnőttek már, akiknek felelősséget is kell vállalniuk saját körülményeikért és életükért. Vegyük észre – és ez sem véletlen -, hogy a sokadik hullámát élő feminizmusnak sem sikerült felülemelkednie a kisded kor szellemi színvonalán: még mindig, mindenért csakis a gonosz aput, avagy az elnyomó patriarchátust hibáztatják. Mindennél látványosabb az a tendencia, ami a női mesefilmekben, vagyis a romantikus komédiákban mutatkozik meg. Habár ezeknek a nívója korábban sem volt túlságosan magas, ma már csakis olyanokat készítenek, amelyeknek a forgatókönyve a korábban a kislányoknak íródott pöttyös könyvek színvonalát is messze alulmúlja. Így a nőmédiából már teljesen kiveszett az a szándék, hogy a káros társadalmi folyamatokon igenis változtassanak. Ehelyett olyan gyermeki létbe helyezik a nőket, ami a korábbi oktatási rendszerben talán már az általános iskola első osztályban is kirívó lett volna. Sok évtizeddel a feminizmus első hulláma után elképesztően gyenge kifogás lenne mindezért a nőket szellemi sötétségben tartó gonosz patriarchátust okolni. Ugye, semmiképp nem tévesztjük szem elől azt a tényt, hogy a női ízlést kiszolgáló nőmédiát nem a férfiak, hanem maguk a nők szerkesztik önmaguknak. De jellemző módon felelősséget nem vállalnak érte.

Persze azért ne feledkezzünk meg a férfiakról sem, akik hatalmasat hibáznak akkor, amikor beadják derekukat a nők elvárásainak és ezzel maguk is teret engednek a nők egyre nagyobb elgyerekesedésének. A fehér lovagok végtelen ömlengése és alárendelődése mellett sajnos még akár a RedPill férfi is hajlamos az unatkozó, szeszélyes nők hisztijeit ha kell, ha nem „shit tesztként” értelmezni és önmaga férfiasságával szemben újabb és újabb kételyeket megfogalmazni. Valószínűleg ezen az úton jutunk oda, hogy ma már harmincas-negyvenes nők követelik meg a férfiaktól, hogy azok – ha nem újabb és újabb wellnes hétvégével és ajándékokkal -, akkor legalább izgalmas történetekkel, viccekkel, különféle mutatványokkal szórakoztassák őket, mint a vásári bohócok, akik az óvodásokkal játszanak. Egyedül talán már csak azt nem kérik a férfiaktól, hogy töröljék ki helyettük a feneküket.

A nők elgyerekesedése ugyanakkor rendkívül fontos antroposzociológiai következményekkel is jár. Mindenekelőtt azzal, hogy a feminizmus nem a férfi-nő egyenlőséget hozta el, hanem közvetve és burkoltan ugyan, de valójában megerősítette, visszaállította a férfi-nő-gyerek hierarchiát, miközben mi férfiak azét azt vártuk volna a feminizmustól, hogy társaink egyre felnőttebbé lesznek. Ehelyett a gyermeteg nők lassan valóban kisgyermek módjára válnak önveszélyessé és már-már egy gyermekfelügyelőt igényelnek maguk fölé. A nők gyermeki létformába zuhanásának van még egy fontos következménye. Amikor a női magazinok azt találgatják, miért ódzkodnak a férfiak a házasságtól, akkor talán azzal a lehetőséggel is számolniuk kellene, hogy azoknak a férfiaknak, akik a nők elgyerekesedése miatt már a húszas éveik elején belekóstolnak a „gyermeknevelésbe”, könnyen elmehet a kedve egy „második” gyermektől. Kinek is lenne kedve innentől már két ember hisztijét hallgatni úgy, hogy még egy szövetségese sincs, akivel osztozhatnának a felelősségen? Ráadásul itt nem egyszerűen egy felnőtt korú gyermekről van szó, hanem az apucihibáztató feminizmus elkényeztetésének köszönhetően egy követelőző, akaratos és hisztis gyerekről, aki finoman szólva is káros az egészségre. Így a férfiak idegenkedése a házasságtól és gyermekvállalástól egyáltalán nem felelőtlenség. Éppen ellenkezőleg: mindez mély élettapasztalatból és jól működő ősi életösztönből fakad.