Warren Farrell: A férfihatalom mítosza 1.

“A férfihatalom mítosza” címmel, 1993-ban megjelent, a férfimozgalomra nagy hatással bíró könyvében Warren Farrell arról ír, hogy miért téves az a feltételezés, hogy a férfiak birtokolnak minden hatalmat és rámutat arra, hogy milyen rendszerszintű társadalmi hátrányokkal néznek szembe a férfiak. A korábban a feminista mozgalomban aktívan részt vevő Warren Farrell jó rálátással bír a feminista érvekre és az idővel kiérlelődő ellenérvekre. Alábbiakban a könyv figyelemreméltó és elgondolkodtató felvetéseiből válogatok.

A férfiak “a világ niggerei”?

Érdekes összehasonlítást végez a néger rabszolgák és a férfiak közt. Teszi ezt azért, mert a feminizmus korábbi hullámaiban a nőket nevezték a világ niggereinek.

Nem sorolom Farrell példáit hosszasan, épp csak néhányat említek:

– A rabszolgák ha fehéreket láttak a közelükben, át kellett adniuk az ülőhelyüket.
– A férfi, ha azt akarja, hogy udvariasnak és ne bunkónak nézzék, át kell adja a helyét a nők”nek.

Az Első Fokozatú házasság (amely évszázadok óta létezett) célja a túlélés. A Második Fokozatúé (amely főleg a II. világháborút követően terjedt el) a beteljesülés.
Az Elsőben férfi és nő házasodik, hogy egészet alkossanak. A Másodikban két egész házasodik, hogy összhangot alkossanak.
Az Elsőben a nő gyereket nevel, a férfi pénzt termel. A Másodikban mindenki neveli a gyerekeket, és mindenki termel pénzt.
Az Elsőben a gyereknemzés kötelesség. A Másodikban lehetőség.
Az Elsőben a szerepek fel vannak osztva. A Másodikban a szerepek hasonlítanak egymásra.
Az Elsőben a nő kockáztatta az életét a szüléskor, a férfi a háborúban. A Másodikban a szülés kockázatmentes és nincsenek háborúk.
Az Első kitart, míg a halál el nem választ. A Másodikban együtt vannak, amíg egy tartós boldogtalanság be nem üt.
Az Elsőben senkinek sincsen házassági szerződése, a Másodikban mindkét félnek lehet.
Az Elsőben a nő olyan, mint egy tulajdon, a férfi kevesebbet ér, mint a tulajdon. (Remélhetően előbb meghal, mint a tulajdona elvesszen.) A Másodikban a nemek mindegyike egyenlően felelős magáért és a másikért.
Az Elsőben a két nem tagjai alá vannak rendelve a család szükségleteinek. A Másodikban a családi és a személyes igények között egyensúlyra van szükség.
Az Elsőben a szeretet a kölcsönös függésből ered. A Másodikban a választásból.
Szerelem nem feltétel az Elsőben. A Másodikban feltétel a szerelem. (Fizikai vagy szóbeli bántalmazás nem megengedett, elvárás a kölcsönös tisztelet, a közös értékek…)
Az Elsőben a szülői befolyás a párokra elsődleges. A Másodikban a szülői befolyás másodlagos.
Az Elsőben a nők elvárhatták hogy a házassággal megnő a jövedelmük. (Házasság felfelé). A Másodikban egyik nemnek sem kell a jövedelem felénél többet előteremtenie. (Ez Magyarországon nincs teljesen így.)

Régen az I. fokozatú házasságokban nem volt megengedve a válás. Jobban eltűrte a társadalom a házasság melletti viszonyát a férfinak, hisz az nem kockáztatta a felesége és gyerekei anyagi biztonságát.
A II. fokozatú házasságban már létezik a válás, egy viszony megbonthatja a feleség és gyermekek anyagi viszonyait – a közvélemény sokkal elítélőbb a viszonyok tekintetében.

Két alapszabály határozta meg régebben a viszonyokat.
1. a férfinek lehet viszonya, a nőnek nem
2. ha a nőnek mégis volt, rávehette a férjét, hogy támogassa az ő viszonyból származó gyerekét, ellenben egy férfi soha nem vehette rá a feleségét, hogy támogassa az ő viszonyból született gyerekét (ha a saját viszonyából származó gyereket nem támogatta a férfi, gyakran lett kiközösítés áldozata).

Az elsőfokú társadalom rendelkezett ez ügyben egy problémával: míg a házasság garantálta a nőnek élethosszig a pénzügyi biztonságot, a férfiaknak nem garantálta a számukra annyira fontos szexuális kielégülést. Ezért volt megtűrt a “Házassági háromszög.” Férj, feleség, szerető.

Ha a férfi gondoskodott a családjáról, de az ő szükségletei nem voltak kielégítve, akkor “hallgatólagos társadalmi megállapodás” szellemében gondoskodhatott ezekről, a következő feltételekkel: továbbra is gondoskodnia kellett a családjáról, és emellett a gondoskodásába kellett vennie azt a nőt, aki mellett megtalálhatta azt a szépséget, figyelmet, szexuális örömöt és szenvedélyt, ami a házasságából már eltávozott. Így biztosítva volt az akkori egyik legfontosabb cél: a házasság stabilitása. A Nagy Stabilitási Kompromisszum – ahogy a szerző hívja.

Toleránsabbak voltak régebben, az I. fokozatú társadalomban a férfiak iránt, ha azok gondoskodtak a családjukról. Ez volt a legfontosabb kötelessége egy férfinek. A férfidominanciájú politikát is elfogadták az emberek, nem mert férfiaknak kedvezett, hanem mert családokban gondolkozott, elsősorban a nőkre és a gyermekekre koncentrálva.

Szeretni a másik nemhez tartozókat, szeretni a gyermekeket, ez a II. fokozatú megfelelője a szeretetnek. A nőknek az a kihívás, hogy eléggé függetlenek legyenek anyagilag, hogy ne kelljen kompromisszumokba belemenni a szeretet terén az anyagi helyzetük miatt. A férfiaknak a nagy kihívás, hogy megértsék, az I. fokozatú szerepeik (a védelem anyagi és fizikai, testi értelemben) miként választják el őket a szeretettől, az intimitástól, a nőktől, a gyermekeiktől, az élettől. Ma a férfiak jelentősebb kihívással néznek szembe.

A “patriarchátus”, “szexizmus”, “dominancia”, “hatalom” szavak, valójában a férfiak eldobhatóságát takarják?

A hős mint rabszolga.

Van egy régi görög legenda két fiúról, akik teljesítik anyjuk kívánságát, és magukat nem kímélve eljuttatják őt Héra birodalmába. A siker után emlékművet emelnek nekik, és éljenzik őket. Héra, válaszul anyjuk imádságára, hogy a legnagyobb jutalmat adja nekik, elveszi az életüket. A magyarázat szerint így életük csúcsán halhattak meg, nem kellett átélniük az öregséget és a bukást. Érdekes módon nők elé nem tesznek történetet, ahol az apjukat hordozó két nővér, a róluk készült emlékművek előtt halnának meg, legdicsőbb pillanatukban. Ez speciálisan férfitörténet volt.

A férfiakat áldozathozatalra nevelték. Védjék és építsék a közösséget, és speciálisan azt a nőt és azokat a gyerekeket, akik az övéi voltak. A hős olyan valaki aki szolgál és véd. Ennek szolgája, sőt rabszolgája. Az elismerés és dicsőség az a mézesmadzag, ami őt ott tartja. Szeretetet és tiszteletet kaptak ezek a férfihősök cserébe, mert erejük, idejük, életük feláldozták a család és a közösség oltárán. Az elismerés az, ami a férfirabszolgát a rabságban megtartja. Azonban bárhogy is nevezzük a rabszolgát, (hős, Férfi, vezér, alfahím) az mégis csak rabszolga marad.

A férfiak kevesebbet értek, mint a saját tulajdonuk?

A XV. században az Inkák az üzenetek szállítására nem lovakat használtak. Koka leveleket (kokaint) adtak a férfiaknak, amitől gyorsabban és messzebbre tudtak futni, aztán: hajts! Amíg ki nem égtek. A legjobbak fiatalon haltak. A tulajdonként kezelt nőkre ilyesmi sosem várt. A férfiakat semmi és senki nem védte – hisz ők voltak a védelmezők! Használták, kifacsarták őket, majd eldobták.

A XIV. században amikor tombolt a Búbó pestis Európában, a halottakat cipelő emberek (férfiak) jó eséllyel elkaphatták a betegséget. Mégis sok szegény sorú férfi jelentkezett a feladatra, mert bizony jól megfizették. Sokan meghaltak, de a családjukat tudták támogatni.

Összességében el lehet mondani, hogy az Inka hírvivők valóban rendelkeztek a feministák által annyit emlegetett erővel és hatalommal, a pestis hordók pedig a pénzzel. Mindkét csoport tagjai tudták, hogy meghalhatnak, viszont a családjuk élni fog. Ha ezeket a szabályokat férfiak hozták, mit mondjunk azokról a férfiakról, akik ezeket megalkotva végül feláldozták magukat a családjukért?

Az Amerikai Polgárháborúban csak a felső osztálybeli férfiaknak és általában a nőknek nem kellett bevonulniuk. A gazdagabb férfiak pénzzel megválthatták a katonáskodást. Ez azért volt lehetséges, mert nem egyszer olyan gyáraik voltak, melyekre a háborúban szükség volt, így otthon maradhattak és gondoskodhattak ezekről. A nők az elbánásban még jobb helyzetben voltak náluk, mivel nem kellett pénzt fizetniük a háborúból való távolmaradásért.

A férfiak bizonyos szempontból sohasem voltak egyenlőek a nőkkel. Régen a két legnagyobb félelem az éhezéstől és a fizikai támadástól való volt. Egy férfi sem számíthatott egyetlen nőre sem, hogy majd az megvédi őt az éhezéstől, vagy az ellenséges támadástól. Persze ennek is megvannak az okai, miért nem – de a tényen nem változtat. Így nézve a férfiak mindig is másodosztályú polgárok voltak, és a fiúk esetleg előbb meghaltak, mint hogy választójoguk lehetett volna.

Ha a nők néhány medálért kockáztatták volna az életüket az Amerikai Polgárháborúban, akkor azt úgy értelmeznénk, mint az alacsony önértékelés női problémáját. Az alacsony önértékelést a feministák, például Gloria Steinem csak a nők problémájának látják s láttatják. Holott az alacsony önértékelés a férfiak problémája is. Nem olyan világban élünk, amely pozitívan támogatja a férfiakat és a férfiasságot. Olyan világban élünk, amely kritizálja a férfiakat és a férfiasságot. Az alacsony önértékelés és a kritika következménye. A férfiak egyre inkább áldozatai a szexizmusnak és másodosztályú állampolgárokká alacsonyodnak.

A honvédő katonák hétköznapi krisztusi hősök. Az életüket adják másokért. Ez az ideál a “legsötétebb”, “patriarchális” középkor idején volt a leghangsúlyosabb. Minden vallás nagy hangsúlyt helyez rá, hogy a férfi védelmező és megszabadító legyen. A “patriarchális kor” pedig erősen vallásos kor volt. De a megmentő férfialakok nem csak a kereszténységből ismerősek: ott van Buddha a buddhizmusból, Síva, Visnu és Krisna a hinduizmusból, a mohamedánoknál Allah. A fiúknak, férfiaknak az üzenet világos: nincs más esély – megmentőnek kell lenni. Jézus tusakodása és vért izzadása a Getsemáni kertben feltárja, hogy az Atya nem vonja vissza küldetését: a kelyhet, mely a megszabadítás áldozatát jelenti, Jézusnak ki kell innia. Ugyanez volt igaz minden férfira a keresztény kultúrkörben. A legtöbb férfi engedelmeskedett az isteni sors parancsának. Ma viszont kétségbeesetten kutatnak új ideálok után a férfiak.