És mi is van a poligámiával? (1.)

Isten, aki a liberálisok szemében nem létezik, másoknál pedig „természet” álnéven ténykedik, nem hebehurgya módon alkotta meg jelen univerzumunkat a Planck-tér kitöltésére, azaz a világ jól tervezettsége még apró léptékekben is igen meggyőző.

Egy ilyen meggyőző apróság, hogy az emberi faj szaporodása (és minden más ivarosan szaporodó állaté és protisztáé is) optimalizálva van. A fejlett emlősöké (megjegyzés: evolúciós értelemben az ember nem igazán fejlett emlős, hiszen a főemlősök, illetve általában a majmok és a félmajmok testfelépítése a mókuscickányokra, mint a félmajmok feltételezett közvetlen ősére hajaz, amelyek a rovarevőre emlékeztetnek, azaz a legprimitívebb méhlepényesekre. Mi, majmok testfelépítésünk alapján eléggé kezdetleges emlősök vagyunk, a cetfélék, ill. a patások sokkal fejlettebbek és specializáltabbak. Ezt illő szem előtt tartani, a miheztartás végett.) a monogám szaporodásra optimalizált, ezért az embereknél a nemi arány 1:1-hez 20 és 30 éves kor között, mikor a szaporodás optimuma van. Mivel a férfiak korábban halnak, ez közel 1,35:1 zigótaarányt jelent, de a fiúmagzatok esetén már a spontán abortuszok száma is magasabb, a megszületéseknél pedig 106:100 fiútöbbletet, amely, a fiúgyerekek nagyobb (baleseti és betegségi) halálozása miatt 18 éves korra kiegyenlítődik, azaz biztosítja, hogy egy fiúra egy lány jusson. (Egyéb, mesebeli nemekkel a romkocsmákban számolnak, a hermafroditák, a XXY és XYY és egyéb genetikailag sérült személyeket százezrelékekben kifejezhető számarányuk miatt elhanyagolhatjuk, az isteni tervezés szerint ezek természetes körülmények között úgysem érik el a szaporodóképes kort.)

A hárem bujasága, ahogy a nyugati festő képzelte. Ha háborús cselekmények miatt a férfiak 30%-a elpusztul, akkor minden második férfira már két nő jut – gondolnánk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a leggazdagabb 10% számára jut négy feleség, a többinek meg egy. Vagy egy se, raboljon magának. A képen látható festmény: H. Moloney: The harem: misconception of the beautiful prison

Mivel a férfiak magasabb halálozási arányszáma végig fennáll, 75 éves korra a nemi arányok már annyira eltolódottak, hogy háromszor annyi vénasszony jut azonos korú öregemberre – legalábbis Európában. Érdekes, de nagyon idős korban, 103 év felett ez az arány csökken, azaz, az a nagyon kevés számú férfi, aki ezt a kort megéli, ugyancsak szívós. Régen, mikor még az emberek még szóban kommunikáltak twitter helyett, ez a nemi arány nem volt ennyire eltolódott, mert a nőket magas szülési halálozás sújtotta, az egyébként magas férfihalálozást a szülőképes korú nők nagyobb halálozási aránya kiegyenlítette, így lényegében a termékenység maximális életkoráig, kb. 45 éves korig a nemek aránya jórészt egyenlő volt. Azaz, a megözvegyült ember, férfi vagy nő, tudott ismételten párt találni, és ismételten szaporodni. Ez ma nincs meg, 45 éves korban már 103:100 nőfelesleg van.

A XVIII. század során, majd még később, az ergotamin felfedezése, ezzel a méhvérzés megállításának lehetősége, a korszerű műtéti technikák és az altatási és érzéstelenítési technikák kidolgozása (utóbbi tette lehetővé előbbit, 1840-es években vagyunk) és Semmelweiss korszakalkotó felfedezése során, aki újra felfedezte a kézmosást, ezzel a gyermekágyi fertőzéseket sikerült visszaszorítani, egy rövid időre jelentős nőfelesleg jött létre az európai kultúrákban (mert a háborúk, mint a férfiirtás hatékony eszközei, még nem szorultak vissza, Napóleon, Radeczky, Bismarck és más humanisták munkásságai lévén), ekkor megfigyelhetővé vált a női szerzetesrendek létszámának felfutása, pl. Magyarországon a XX. század első felére a női szerzetesek száma háromszorosa volt jellemzően a férfirendek létszámának (ekkor terjedt el az a vicc, hogy Isten három dolgot nem tud: mennyi pénzük van a Ferenceseknek, mit gondol egy Jezsuita, és hogy tulajdonképpen hány apácarend van…), azaz kvázi nők tömegét „kivonták a reprodukcióból”, le kellett írni őket a „szülőképes nők” a népszaporulatot és a populációt alapvetően meghatározó számából.

Ugyanis az, hogy mennyi egy társadalom szaporodóképessége, reprodukciós potenciálja, a szülőképes korú nők száma határozza meg, lévén ők a szűk keresztmetszet. Amíg egy nő kihord egy gyermeket, addig egy férfi, szolid számítás szerint is 300-400-at is csinálhat. Jellemző példa erre Solano Lopez, Paraguay nagyeszű diktátorának XIX. századi ámokfutása, ez a nem éppen sikeres és reális gondolkozású ürge minden szomszédjával összeveszett és mindenkivel háborút kezdeményezett, és ha szomszédaid speciel hússzor akkorák mint te vagy (Argentína, Brazília, de egyébként Uruguay-al is háborúzott) az az álmoskönyv szerint sem jelent jót.  Nos, Lopez úr ország felvirágoztató tevékenysége végére (1870) Paraguay-nak másfélmilliós népességéből mindössze 80.000 felnőtt férfija maradt (a többiek megpihentek a tömegsírban), és népességét alig 30 év alatt szépen reprodukálta, bizonyítván, hogy a férfiak száma a reprodukció szempontjából majdnem mellékes, igaz, a gyerekek kétharmada házasságon kívül született. Érdekes megfigyelés, ma sem tudjuk pontos okát, hogy miért, de a gyakori közösülések inkább fiúkat, a ritkábbak lányokat eredményeznek, és mivel a háborúból hazatérők pótolni akarják a lemaradást, ha a férfilakosságot megtizedelő (Paraguay esetén inkább megfelező, sőt megnyolctizedelő) háborúnak vége van, a születő babák között megnő a fiúcsecsemők aránya, pl. Magyarországon 1946-47-ben az említett, átlagos 106:100 helyett 112:100-ig felment.

Sajnos, Magyarország jelen demográfiai gondja pont az, hogy drasztikusan csökken a szülőképes korú nők száma, részben a Ratkó-unokák nagylétszámú évfolyamának 40. életévbe fordulása miatt, részben a fiatalok tömeges kivándorlása miatt. Ezért középtávon a népességfogyásnak már a megállásában még csak reménykedni sem érdemes, a népesség abszolút száma helyett a termékenységi mutatót „kell figyelni”, hiszen ha az elérné a 2,04-2,07-et, akkor megállna a lakosság fogyása? Nem! Utána még kb. 20 évig nem! Hanem csak az utána, azaz, a szülőképes korú nők számának  stabilizálódásával stabilizálód(hatna) a népesség, hiszen az idősebb korosztályok még jó sokáig nagy halálozási számot produkálnának. De ez esetben lenne esély a magyarság biológiai túlélésére – ellenkező esetben nem. Világszerte is hasonló, bár ellentétes folyamat figyelhető meg: 1990 és 2017 között a termékenységi mutató Indiában, Indokínában és Latin-Amerikában egyaránt drasztikusan csökkent (4,5-5-ről  2,3-2,9-re) sőt a csökkenés Fekete-Afrikában volt a leglátványosabb (itt sok helyen, pl. Beninben vagy Nigerben a termékenységi mutató a 7-et is meghaladta bizonyos időpontokban, ma a legtöbb országban 3,5-4,5) mégis, a világnépesség, pontosabban a harmadik világ népessége ma is intenzíven nő: mert bár ma már sokkal kevesebb gyerek születik, mint 30 éve, de a népességrobbanás korosztálya még nem „kezdett el” tömegesen megöregedni és meghalni, így sokkal kevesebb egy nőre jutó szülés is nem sokkal alacsonyabb népességszaporulatot mutat, mert a halálozási arányszám – lévén, a populáció még mindig fiatal – messze alacsonyabb.

Hogy ismét hazatérjek: Magyarországon a népesség halálozási arányszáma rosszabb, mint az 1970-es, 1980-as években. Rosszabb lenne az egészségi állapot, az egészségügyi ellátás? Szó sincs róla. Az öngyilkossági arányszám, örvendetesen, az 1983-84-es csúcsértékek fele sincs már (erről ennyit: hogy bezzeg Kádár idején mindenki boldog volt…), a dohányzók száma és az elfogyasztott cigaretták mennyisége is csökkent, és minden ellenkező híreszteléssel szemben az egészségügyi ellátás is működik. „Mindössze” annyi történt, hogy a lakosság átlagéletkora megemelkedett, kétszer annyi 60 éven felüli van, mint 60 éve, és hogy az idős emberek meghalnak, abban semmi rendkívüli nincs.

Az emberi nem állandó párválasztási problémája az, hogy az emberiség, mint minden csoportban élő állat, eredendően agresszív, ezért imád háborúzni, és ezért a férfiak számát folyton leapasztják. Ez ellene van a történelmileg bevált monogámiának, és a háború egyenes következménye két szép kultúrantropológiai hagyomány: a nőrablás (a szállásterület kiirtása, a család elvesztése után a harcoló férfiak idegen nőkkel pótolják a hiányt) és a többnejűség.

A többnejűséget el lehet ítélni erkölcsi alapon, de a többnejűség teljesen logikus válasz arra, ha egy magas férfiveszteségű (harcoló) társadalom nem akar kihalni. Az asszír birodalom népesedési önfelszámolásának eredendő oka volt, hogy a többnejűséget nem alkalmazta tömegesen. A spártai jogban alapvetőnek számított a többnejűség, annak ellenére, hogy Spártában a nők társadalmi preztízse magas volt, a nőket általában hátrányosan megkülönböztető ókori görög világban a spártai nők lényegében egyenjogúságot élveztek a férfiakkal. A spártai társadalom az egynejűséget tekintette alapesetnek, de ha az első asszony terméketlen volt, akkor a férjnek kvázi kötelessége volt második feleséget választani, hogy harcos vérvonala ne haljon ki. Ilyen módon született Leonidasz, Thermophülai hőse is apja második házassága révén. Atyját, Spárta királyát, a Gerusszia, a vének tanácsa kötelezte, hogy mivel a királyné meddőnek tűnik, vegyen új, fiatalabb feleséget, hogy a családnak magva ne szakadjon. A király így is tett, és az új királyné hamarosan fiút is szült. Ekkor az történt, amely figyelemreméltó, és nem ritka: az első feleség váratlanul megélénkült, és három fiúnak is életet adott, közöttük másodikként Leonidasznak. Lám, mit tesz egy kis versengés…

(folytatjuk)