A tavaszvégi kánikulában izzik az üzletekkel sűrűn szegélyezett tér aszfaltja. A fagylaltos előtt kisebb sor kanyarog, melynek végén négyéves forma, cingár fiúcska áll és áhítozva nézi az ablakon át kiadott jégkrémeket. Pár méterrel arrébb a negyvenes, jócskán elhízott anyuka izzad a napsütésben. Látszik, hogy elege van, menne már. Kisvártatva rá is kiállt a gyermekre:
– Dávid, ne állj meg minden sarkon! Indulj!
– De én fagyit akarok! – válaszol a szavakat elnyújtva a kisfiú.
A nő rekedt tónusú, reszelős hangja türelmetlenül csattan, pár járókelő fel is kapja a fejét:
– De én meg nem, úgyhogy indulás!
– De miért nem kapok fagyit? – mondja most már határozottan sírós hangon a fiú.
– Most kaptál inni. Nem lehet mindig mindent!
– Neem iiigazzz! – pityeredik el kis híján a gyermek, de kelletlenül az anyja után indul.
– Dávid, nehogy nekiállj nekem sírni! Nézd meg, ott vannak a kislányok és mindjárt kinevetnek, ha fiú létedre sírsz! – veti a háta mögé a szavakat termetes fenekét riszálva a nő.
A gyermek szemmel láthatóan elgondolkodik, csak jó pár méter után szólal meg halkan:
– Miért nevetnek ki a lányok?
– Mert fiú létedre sírsz. A fiúk nem sírhatnak!
– De ha én is fagyit akarok, mint a kislányok?
– Elég! Beszéld meg majd otthon apáddal!
A kisfiú szótlanul, lassan sétál az anyja mögött métereken keresztül. A térről kiérve a panelházak előtti járdán vezet az útjuk. Egyszer csak kíváncsi, új energiákkal megtelt hangon szólal meg a gyermek, mintha nem is lett volna rosszkedve kicsivel korábban:
– Nézd, mit csinálnak ott a bácsik? – mutogat a panelház falához támasztott háromméteres létrán ablakot szerelő férfiak felé.
– Ablakot szerelnek.
– Úgy felmennék egy ilyen nagy létrára. Ha nagy leszek, én is szerelhetek ablakot?
– Szerelhetsz, fiam…
– Ablakot szerelhetnek a fiúk?
– … Igen…
– Anya, te fel mernél menni a létrára?
A nő nem válaszol, némán mennek tovább. Lassan elnyeli őket a napfényben izzó paneldzsungel.
Ez a szösszenet inkább illett volna a tyúkudvarban nem? Már csak azért is hogy tanulják még a nők, nagyseggüek vagy nagyfejüjek, nem számit, hogy a kölyköt nevelni kell nem tutujgatni és ugrani minden nyavajgására.
Na, Alter Ego, most már ideirok, még álmomban sem tudtam volna párhuzamot vonni eme eset és a Capillária között, de hát nem vagyok egy entelektüellpalántka hogy erre rájöjjek. Inkább irok én is ide egy ilyen mama-fia esetet amit többször is tapasztaltam:
Amikor olyan fél hat tájt megyek haza a Szecselei busszal, mindig fölül egy 30-as kicsi, sovány szemüveges nő egy 3 évesforma fiúgyerekkel az öliben(!?). Na, én olyan hisztis kölyket azóta se láttam, sikitozik, sir, kalimpál egész addig amig a nő nem adja a kezibe az okostelóját. Attól kezdve csend van és békesség.
A Capillária éppen “kéznél volt”, hogy körülírja azt a helyzetet, amelybe a társadalmi klisék beleerőszakolják a fiúkat-férfiakat ha kell, ha nem.
A hisztis gyereknék sokkal rosszabb egy hisztis anyát látni… amelyik türelmetlen, rideg, a gyereken az indulatait levezető…
Na megint… nem irtam azt hogy az anyja lenne, mert nem tudhatom…télen, a busz tömve volt , a kölyök rugkapálózott az öliben és még a nő bundasapkáját is lekapta a fejiről és ledobta a padlóra, erre egy férfi odaszólt hogy – te, nő, csititsed már le azt a gyereket, erre csak visszaszólt hogy nem a te dolgod(úgy gondold hogy a szóváltás románul fojt és egy kicsit megszépitettem)
Köszi Alter ezt a novellát. Jó itt olvasni.