Julius Evola: Feminizmus és heroikus tradíció

A kvalitás és a differenciáltság a tökéletesség felé, a kvantitás és a forma nélküliség a tökéletlenség felé mutat. Ebbõl a premisszából kiindulva máris bizonyítást nyer az a tény, miszerint a felmagasztalt nyugati kultúra nem evolúcióként, hanem visszafejlõdésként és involúcióként fogható fel. 

Mára végre a különbözõ tragikus események az olcsó optimizmus mítoszainak legtöbbjét lerombolták, így abba a helyzetbe kerültünk, hogy ennek a látszólagos paradoxonnak az igazságát feltárhassuk. A nyugati világ már évszázadok óta a nivelláció szörnyû elhatalmasodásának van alávetve. A politikában megjelenõ formák, a liberalizmustól a demokratizmuson át a bolsevik tömegkultúráig – különálló és már csupán külsõséges jelenségek. Nem csak a kasztok különbségei és a bensõ minõségek – melyeknek antik tradícióink nagyságukat köszönhetik – lettek aláásva, hanem a jövõ ideáljaként is hasonló visszafejlõdési folyamat kerül elõtérbe: az ember és ember közötti teljes nivellációt a nemek közötti nivelláció követi. A modern világ hanyatlásának oly sok jelensége, és erõteljesen antiarisztokratikus és antihierarchikus törekvései között kialakul a feminizmus, amelynek akut kifejezõdése leginkább abban a két országban található, amelyek, mint egy harapófogó két ollója, keletrõl és nyugatról a mi Európánkat akarják összeroppantani: Oroszországban és Amerikában. A nõ bolsevista egyenjogúsítása a férfival szemben – minden szociális, jogi és politikai szempontból – valóban tökéletesen megegyezik azzal az emancipációval, amelyet a nõ a feminizmus által, az óceán túlpartján már kivívott magának.

Segítségünkre siet a következõ szembeállítás. Hogy világossá tegyük e modern elhajlást, és egyszersmind meghatározzuk azokat az értékeket is, amelyek ismét vissza vezethetnek a normalitáshoz, ahhoz a létszemlélethez fordulunk, amely minden nagy árja kultúrára, fõképpen a klasszikus, görög-római, továbbá északi-római világra volt jellemzõ.

A forma kultusza – a formáé, mint rendezõ és megkülönböztetõ törvényé: ez volt ennek a létszemléletnek a középpontja. A világ kozmosz és nem káosz, amennyiben egy tökéletes organizmussal megegyezõ módon, számos jól differenciált és felcserélhetetlen részbõl és funkcióból épül fel. Valójában e részek végcélja nem az, hogy az individualitásukat feloldva abba az állapotba kerüljenek vissza, ahol még egyek voltak. A végcél sokkal inkább az, hogy önmaguk legyenek, minél inkább a saját természetüket fejezzék ki, amíg az abszolút individualitást el nem érik, amelyet úgy fogtak fel, mint a mindenség legteljesebb sokféleségének és meghatározottságának elõfeltétele. Ezen az úton formálódtak ki a hierarchikus rend alapjai, ami a családban, a ‘gens’-ben (nemzetség), a városban és végül magában a birodalomban is jelen volt; a hierarchiáé, amely nem kényszer és elnyomás hatására, hanem spontán módon jött létre, az emberek, nemek és rasszok közötti természetes különbségek elismerése révén.

Magától értetõdõen egyetlen lény sem csupán az, aminek empirikus közvetlenségében látszik. Ellentétes természetek merülnek fel, és ütköznek össze benne. A keveredettségnek ezt az állapotát tökéletlenségnek tartották; ezen állapot felülmúlása volt az etika, sõt az aszkétika tradícionális célja, egészen azon típusok megvalósításáig, amelyek kizárólag és tökéletesen “õk maguk”: körülbelül úgy, mint egy mûvész által a formátlan anyagból készített élõ szobrok. Nos, ami fõképpen a nemeket illeti, a férfi és a nõ két típusként jelenik meg, és aki férfinak születik, az férfiként, aki nõnek, az nõként kell, hogy tökéletesítse önmagát teljes egészében, testileg és lelkileg, minden összekeveredettség felülmúlásával. Még szellemi téren is külön utat kell járnia a férfinak és a nõnek, amit csupán minden összezavarodottság és ellentmondásosság nélkül szabad elhagyni.

Az általunk normálisnak tartható világban, ahol a teljesen természetes szabadság és az a fajta bensõ bátorság uralkodott, ami nélkül az élet szennyes és értelmetlen, s amely világban a férfiasságnak lényeges jellegzetessége volt a bensõ szerénység és uralom, az “önmagában létezés” és az erõbõl létrejövõ tisztaság is – nos e cél felé két nagy út volt kijelölve: a tett (akció) és a szemlélõdés (kontempláció) útja. Egyrészt a harcosban vagy hõsben másrészt az aszkétában jutott tehát kifejezésre a kétféle tiszta férfiasság. Ezekkel a típusokkal szimmetrikusan a nõiség is kétféle lehet. A nõ megvalósításával, mint szeretõ vagy anya, ugyanarra a nívóra emeli magát, ahol a férfi, mint harcos vagy aszkéta áll. Ahogyan van aktív – úgy van passzív, negatív heroizmus is. Az abszolút meghatározás heroizmusával szemben az abszolút odaadás heroizmusa áll – és az egyik éppoly ragyogó lehet, mint a másik, ha tisztán, mintegy rituális áldozati adományként élik át. A heroizmusnak éppen ez a kettõssége határozza meg azt a különbséget, ami a férfi és a nõ tökéletesedésének útja között van. A harcos és az aszkéta önuralmának – amelyek közül az elõbbi a tiszta tett által, az utóbbi a férfias elvonultság által határoz meg a maga számára egy az életen túlmutató életet – megfelel a nõben annak a folyamatnak a heroizmusa, ami által magát valakinek teljesen odaadja és ami által valaki más számára létezik, legyen az a férje (ekkor beszélhetünk a szeretõ-típusról, amely a harcos nõi megfelelõje), vagy a fia (az anya típusa, amely az aszkéta megfelelõje). Egy ilyen kapcsolatban a nõ saját életének magasabb értelmét, boldogságát és – határhelyzetben – megszabadulását találja meg. A heroizmus e két különválasztott és felcserélhetetlen irányzatának egyre eltökéltebben gyakorolt megvalósítása vagyis a nemek tradícionális és normális törvénye: minden olyasminek az eltávolítása, ami a férfiban nõies és a nõben férfias, egészen addig, amíg tökéletesen meg nem valósul az abszolút nõ és az abszolút férfi.
Szükségtelen arra utalnunk, mennyire ellentétben állnak ezek a nézetek azokkal a nivelláló és humanitárius alapelvekkel, amelyek az utóbbi idõben a morál, a jog, a társadalmi rend, sõt a nyugati ember megismerésének és munkálkodásának ideálját is uralták. Ezen alapelvek segítségével határozhatjuk meg a modern feminizmus szellemiségét és arculatát.

Valóban nem gondolható el, hogy az a világ, amely a kasztokat “túlhaladta” és – hogy jakobinus zsargonban fejezzük ki magunkat – minden embernek visszaadta “méltóságát” és “jogait”, éppen a nemek közötti helyes viszonyokra vonatkozó érzéket õrizte volna meg. A nõ eman-ci-pációjának sorsszerûen követnie kellett a szolgák felszabadítását, és a rend és tradíció nélküliek – azaz az antik párják – dicsõítését. És a lemondást hódításnak tartották.

A szolgaság évszázadai után a nõ szabaddá, önállóvá akart válni. A feminizmus azonban nem volt képes arra, hogy a nõnek más személyiséget kölcsönözzön, mint a férfiénak egyszerû utánzatát. Ezáltal az igényei és követelései pusztán maszkként szolgálnak, amely mögé az újfajta nõ önmagával szembeni bizalmatlanságát, vagyis azon képességének hiányát rejti, miszerint alkalmatlan az lenni, ami: nõ és nem férfi. A feminizmus számára az a premissza szolgál alapul, hogy a nõ önmagában nem rendelkezik értékekkel, és csak abban az esetben ér valamit, ha amennyire csak lehet férfivá válik, és a férfi elõjogait is igénybe veszi. Ezért a feminizmus a legrosszabb értelemben vett elfajzás szimptómája. És míg a tradicionális etika megkövetelte, hogy a férfi és a nõ egyre inkább önmaga legyen, és egyre merészebb képekkel fejezték ki, hogy mitõl lesz az egyik férfi, a másik nõ, – addig láthatjuk, hogy a “modern” mozgalmak a nivellációra törekednek, egy olyan állapot felé, ami a nemi individuáción és differenciáción valójában nem túl, hanem innen van.

Más oldalról: amit a feminizmus a prakticitás síkján szem elõtt tartott, az a bankok, hivatalok, piacok és a modern élet más irányadó centrumai által kitermelt homunkulusz. Épp ezért a feminizmus könnyen bizonyíthatja, hogy a nõ is többé-kevésbé ugyanazokkal az intellektuális és praktikus képességekkel rendelkezik, mint amelyekkel az új, önnön árnyékává vált férfi jogait, autonómiáját és “fensõbbségét” indokolja. Más szempontból viszont a férfi nem avatkozott bele a dolgok menetébe, sõt még elõ is segítette azokat: a nõt a nyilvános életbe, a hivatalba, az iskolába, a mûhelybe és a modern társadalom és kultúra egyéb kártékony területeire kényszerítette. Ezáltal megadta az utolsó nivelláló lökést is.

Abban a világban, ahol a bokszoló, a cowboy és a zsidó bankár a legmagasabb férfiasság megtestesítõjeként tölti be az aszkéta és a harcos helyét, ott a modern materializált ember szellemi elférfiatlanodásában megelevenedni látszik az afroditéi nõ õsi fensõbbsége az érte értelmetlen módon dolgozó és az érzékiség által elállatiasodott férfi felett. A másik oldalon: a nemi korrupció és elkeseredés válfajai állnak, amelyeket felületesség kísér, vagy a nõi típus akár a fizikai jellemzõkig elmenõ elfajzása, a nõ természetes lehetõségeinek elsorvadása, bensõ lényének megfulladása. Innen a garçonne típusa: az elférfiasított, sportos, üres, bármilyen önmagán túli bensõ folyamatra alkalmatlan lány, aki végül alkalmatlan magára a nemiségre is. Hiszen a modern nõben nem csak az anyaság lehetõsége, hanem maga a szerelem lehetõsége sem ébreszt fel végsõ soron lényegi érdeklõdést, míg ezzel szemben vonzza a szépítkezés, a ruhákkal – vagy a lehetõ legkevesebb ruhával – való öndíszítgetés, a fizikai tréning, a tánc a tánc kedvéért, és így tovább.

Így aztán könnyû elõre látni, hogy ezen az alapon – akár csak materiális szempontból – hová vezet a két nem kapcsolata. A szerelemben, ugyanúgy, mint a mágnesességben és elektromosságban, a teremtõ szikra annál nagyobb és élõbb, minél erõteljesebb a polaritás, azaz minél nagyobb a nemek közötti differencia: tehát minél inkább valóban férfi a férfi és valóban nõ a nõ. Az evolúción átesett és “emancipált” nõ világában ezt az erõt a kétszínû pajtáskodás promiszkuitása a sápadt “intellektuális” szimpátiától, vagy az új banális kommunista naturizmustól kaphatja; ez viszont többé már nem az a mély és elementáris értelemben felfogott szerelem, amelyben a régiek kozmikus õserõt ismertek fel.
Ahogyan a szociális egalitarizmus a korábbi férfias és élõ – harcos és harcos, vezetõ és alárendelt közötti – viszonyokat eltörölte, hasonlóképpen fog a feminista egalitarizmus egy egyre inkább ízléstelenül eltorzult világhoz vezetni. Egy effajta világ élcsapata – Oroszország és Amerika – már tanulmányozható, és közvetíti számunkra a legfontosabb figyelmeztetõ jeleket.

Minden összefügg egymással a hanyatlásban éppúgy, mint az újraszületésben. Ha a modern nõ dekadenciájáról van szó, nem szabad elfelejteni, hogy végül is a férfi az, aki ezért a dekadenciáért felelõs. Ahogyan a plebsz sohasem tudott volna a szociális és kultúrális élet minden területére betörni, ha a királyok és az arisztokraták valóban alkalmasak lettek volna kezükben tartani a kardot és a jogart, úgy egy valódi férfiak által vezetett társadalomban sem tudta és nem is akarta volna a nõ a mai feminista elfajzás útját választani. Ezért a valódi reakciónak kevéssé a nõ mint inkább a férfi ellen kellene irányulnia. Nem lehet elvárni, hogy a nõ ismét hû legyen a természetéhez, amíg a férfi csupán önnön torzképét ismeri és magasztalja. Minden külsõ látszat ellenére, a nemiség csak a szellemi síkokon valódi és feltétlen. A modern ember tradicionális értelemben vett reintegrációja – az arisztokratikus fensõbbség, az aszkétai és harcosi méltóság és a dór-árja tisztaság értelmében – egyet jelent a férfi önmagával létesített reintegrációjával. Ha mindezt csupán egy elit réteg hajtja végre, ez a reintegráció akkor is elengedhetetlen feltétele lesz a politikai újraépítésnek, – de nem csupán ennek, hanem a nemek közötti helyes viszonyok helyreállításának, a feminista tévtanok egy új heroikus stílus nevében történõ elhárításának, és a nõ természetes lehetõségeihez: a tûzhöz, a fényhez és a megszabadító odaadáshoz történõ visszatérésnek is.

Fordította: Mészáros Dávid

Forrás: http://www.sacrumimperium.hu/sacr0506.htm