Valóban jó dolog a sorkatonaság? (3.) – Róma sem tudott mindenkit besorozni

Julius Caesar, a történelem első igaz népirtója maga is leírja, hogy hat légióval – ez szövetségesekkel együtt kb. 40 ezer fős sereget jelentett – másfél millió gall harcost győzött le, persze, csak akkor, mikor Asterixék éppen nem értek rá. Ez igaz, és szépen hangzik, de a nagy Caesar nagyvonalúan átsiklik azon „apróság” felett, hogy nemhogy ennyi gall, de ennek a 2-3 százaléka sem állt soha együtt egy intakt seregben, egyszerre, kivéve az alesiai csatateret, és ezt a másfélmillió gallt ők apródonként, pár falunkként, törzsenként, gyakorlatilag majdnem egyesével verték agyon. Mivel bár Róma és Gallia népessége, kulturális és technikai színvonala, fémmegmunkálási képessége, gazdasága kb. egyenrangú volt, de a két nép szervezettségét, államigazgatását egy lapon emlegetni sem lehet, az erős, egységes Róma állt szemben egy laza, központi hatalom, egységes terv, nemzettudat nélküli laza törzsszövetséggel. Róma, ahol minden polgár katona, minden polgár minden haja száma megszámolt, és vele szemben laza népfelkelők…ez nem lehetett kérdése. Más kérdés, hogy köszönhetően Mariusnak, Caesar korában azért a római hadsereg ettől már eltért.

Róma serege előtte – pl. a pun háborúk idején is – sorozott volt. Mindenki katonáskodott, akár Athénban, aki nem teljesített katonai szolgálatot, az a semmiember kategóriájába csúszott. A szervezett, fejlett iparú, társadalmú állam könnyedén uralta a barbár tömegeket. De vajon ezen államokban is mindenki katonáskodott? Na igen, a kérdésfeltétel módja. Igen, minden polgár. De nem mindenki. Periklész korában ez Athén lakosságának 12%-a (a férfiak 24%-a). A spártai állam a saját peritarkhoszait (parasztjait) és helótáit (szolgáit) nem nevelte katonának, csak a teljes jogú spártai polgárokat, azaz a felnőtt férfi lakosság nem több, mint 25-30%-a volt harcos a katonaállamban is. Lássuk világosan azonban azt is: az, hogy mindenki katona, nem egyenlő azzal, hogy sorkatonai szolgálat van. Egy professzionális katonaállam, amely pelenkás korától fizikailag és mentálisan harcosnak neveli fiait, nem ugyanaz, mint amikor egy sokszínű, de alapvetően civil és nem katonai gondolkodású embertömeg 18 éves korában behívóparancsot és egyenruhát kap, és közlik vele, hogy ő most katona, pár hónapra vagy pár évre. Spártában nem soroztak: Spártában – és máshol is – katonákat neveltek. Természetesen az alacsonyabb társadalmi státuszúak előtt nem volt elzárva a katonáskodás, könnyűfegyverzetűként harcoltak a spártai hopliták mellett, és ha megfelelően vitéznek bizonyultak, számukra is elérhető volt a spártai polgárjog. Végeredményben nem is lehetett volna egy militarizált államot másképpen évszázadokon át fenntartani, mint vérkiegészítéssel. Egy harcias törzs egyébként legfeljebb 2-3 nemzedéken át képes megőrizni pusztai erényeit, ahogy a Dzsingisz Kán-féle arany horda megszelídült, vagy ahogy a XVI. században az Indiát meghódító Babar dédunokái már háremben fekvő kényurak, nem kőkemény harcosok voltak, ugyanúgy hanyatlott le a hajdúkard, Erdély védelmezője is Apafi Mihály korában: az a szilaj hajdú, akinek Bocskai földet és nemességet adott, meghalt, és dédunokája már csak egy egyszerű paraszt volt, aki nemeslevelével legfeljebb a tejesköcsögöt takarta le, kardját pedig, Petőfi szavaival élve, „fogason függ, rozsda marja!”

A 2000-2015 közötti autópálya-, és közút, vasútépítések során az Alföld szélében-hosszában több száz honfoglalás kori, valamint avar, hun, gepida, szarmata sírt tártak fel. A közvélekedés úgy tartja: a népvándorlók harcos társadalmak voltak, a nomádoknál minden férfi harcos volt. A gyakorlat azt mutatta: a sírmellékletek tartalma és az antropológiai vizsgálatok alapján feltárt sírok 15-20%-a harcos sír (a férfiak 30-40%-a). A leginkább militarizált társadalmakban! Megjegyzem: ez rengeteg. Ha a mai magyar felnőtt (18-60 éves) férfilakosság 40%-a harcos lenne, ez a létszám meghaladná az orosz vagy az amerikai haderőt. El lehet képzelni ezen egy ilyen keleti türk törzs ütőképességét egy letelepült néppel szemben. Vagy el kell olvasni, mit ír erről Jordanes vagy Bíborbanszületett Konstantin. De mint látjuk: itt sem harcol mindenki.

Róma sem tudott mindenkit besorozni, még végszükség esetén sem, mint pl. Pürrhosz vagy Hannibál ellen. Pedig hosszú és kemény volt az eredendően pásztornép, tehát hadviselés, tábori élet fáradalmaihoz szokott nép fiainak szolgálata. Nem ritkán 10-15-20 évet töltöttek táborban, és nem egy szerencsétlen nemzedék, mint pl. dédapám évfolyama (szül: 1894), akik, bár végigjátszották a nagy háborút, de még pont elérték a doni járatot is, hanem egymást követő nemzedékek, évszázadokon át. Nem csodálható, hogy ez a legfegyelmezettebb emberek körében is elégedetlensége váltott ki, erre épült Marius hadseregreformja, ami Rómából – nagyhatalmat csinált. A hadsereg létszámát és ütőképességét többszörösére emelte – paradox módon úgy, hogy megszüntette a sorkatonai szolgálatot.

Szoktam volt mondani, hogy a modern hadsereget Marius találta ki. (Megjegyzés: az intim szőrtelenítés is ő nevéhez főződik, ugyanis ő rendelte el, hogy lapostetű-védelmi, ill. higiéniai okokból a tábori prostituáltaknak borotválkozniuk kell. Ez különböztette meg a római patrícius úrhölgyet a cafkától, egészen addig, míg Claudius császár becses és elhíresült neje, Messalina a két kategóriát személyében nem egyesítette…) Marius személyében is példázza azt, amit kitalált: az egyszerű falusi plebejus származású volt, Homo Novus, „új ember” volt, azaz mélyről jött, családjában előtte még senki nem viselt közhivatalt. Szülőfaluja ma is „Casamare” azaz „Marius háza” nevét viseli – láttam, igazi kis közép-itáliai porfészek. Apja azonban, mint egy-két kemény öklű spártai földműves, felküzdötte magát a patríciusok és a plebejusok közötti harmadik rend, az un. lovagok soraiba, lehetőséget teremtve arra, hogy fia, aki örökölte eszét és erős testi adottságait, tiszt lehessen – majd hétszer consul!

Marius előtt a sorkatonai szolgálat csak a római polgárjogú, vagyonos emberekre volt kötelező. A vagyon ekkor a földbirtokot jelentette. Logikusan ugyanis a római államvezetés úgy gondolkodott, hogy a vagyontalan emberben nem lehet megbízni, annak nincs vesztenivalója, ha elunja a véget nem érő, évtizedes katonáskodást, amelyhez nem sok kedve van, egyszerűen elszökik, új életet kezd valahol, Illíriában vagy Hispániában, ahol Róma keze nem éri utol. Hanem akinek földbirtoka van, azt nem tudja a hátára kötni. Törvény tiltja, hogy a katona a földjét eladja, ha pedig dezertál, fő-, és jószágvesztésre ítélik, így fogcsikorgatva, de leszolgálja az előírt éveket. Ha azonban valaki éveken át katonáskodott, a férfi nélkül az asszony és a kisgyermekek vagy idős szülők a kisbirtokot nem tudták megművelni, vagy annak csak egy kis részét, tehát kénytelenek voltak bagóért bérbe adni, hogy egyáltalán éhen ne vesszenek, és így is eladósodtak. Bár a katona a földjét el önszántából el nem adhatta, adósság fejében a bíróság azt elvehette. Ekkor a katona sorkötelezettsége megszűnt. Az eredmény: egyre kevesebb kisbirtokos és sorozható férfi, egyre több megélhetés nélküli, nyomorgó ember, aki pedig nem lehet katona. Marius látta az ellentmondást: akiket soroznak, nem akarnak katonák lenni, ellenben ott egy rakás szegény, tétlen ember, aki szívesen vállalna zsoldos szolgálatot, de őket meg – mivel vagyontalanként megbízhatatlannak számítanak – nem veszik be a seregbe. Ő keresztülvitte a szenátusban, hogy szüntessék meg a sorozást, és a vagyontalanokat fogadják zsoldba. Ezzel növelhető a létszám, a motiváció, valamint javítható a kiképzettség. Igen ám, de hogy biztosítsuk, hogy hűségesek legyenek? – tette fel a kérdést egy idős szenátor – Egyszerű – így Marius – helyezzük kilátásba, hogy a zsoldon felül, aki 20 évet leszolgált, a meghódított területen földet kap! – Innentől kezdve a katona maga is anyagilag érdekelté vált a hódításban, és az addig csak közép-, és dél-Itáliára, Szicíliára és némi Hispániai birtokra kiterjedő hatalmú állam intenzív birodalomépítés szakaszába került. Nem várt mellékhatásként – Marius erre nem gondolhatott – éppen ez a veteránbirtok kifizetésének ténye tette a katonát hűségessé – de nem Rómához, nem az államhoz, nem a néphez – hanem a hadvezérhez, akitől függött, aki ezt a birtokot majd megadja neki. Ez indukálta a polgárháborúkat, hogy Pompeius veteránjai Pompeiushoz, Caesar veteránjai Caesarhoz tűzön-vízen át hűségesek voltak.

Giovanni Battista Tiepolo: A vercellaei csata

Hogy írt a római vezér arról, kiket kell katonának felfogadni? Íme, a sorkatonai szolgálat legteljesebb kritikája attól az embertől, aki egész életét hadban töltötte, és kétezer év távlatából is tábornok, de még milyen: „nem alkalmas mindenki katonának. Madarászokat, szakácsokat, cukrászokat, elpuhult, városi embereket, kiknek nőies a foglalkozásuk, ne fogadj a seregbe. A katonákat pásztorok, favágók, kovácsok, fazekasok, mészárosok, erős, szívós, dolgos emberek közül kell válogatni. Nem a semmirekellőt kell katonának nevelni, hanem az eleve katonának születettet azzá formálni!”

Marius – akárcsak később az idézett Caesar – hitt a kiképzésben, és hitt a profizmusban. Eredményei igazolták. Afrikától Galliáig mindenhol győzött. Rendszere mindaddig működött, míg az elpuhult, dekadens Róma a III. század végére erkölcsi hanyatlásában már alkalmatlanná vált történelmi küldetésére. Mellesleg: szilárd meggyőződésem, hogy a homoszexualitás elterjedése egy kultúra bukásának legbiztosabb jele: a paráznaság normálisnak elfogadása, sőt, dicsőítése nem oka, hanem pusztán nagyon jellemző tünete az adott társadalom józan eszének, életerejének, tisztességének elfogyásának. Ahogy Róma Diocletianus korára, az Oszmán Birodalom a XVII. század végére, a Köprülük halála utáni évekre, a mai nyugati társadalom napjainkra jutott ebbe a szellemi és mentális mélységbe.

Az antik harcmezők tehát folyton-folyvást megmutatták, hogy az életrevaló nép tehetséges hadvezére mindig elveri a rosszul kiképzett, nem harcosnak született emberekből álló tömeget, vezesse azokat akár egy magát tévedhetetlennek hívő keleti despota, vagy egy pöffeszkedő törzsfőnök. Nagyon ritka az ellenpélda, és bár a teutoborg-i erdőben elpusztult római légiók hadrendi számát úgy kivonták, hogy a mai olasz hadseregben sincsenek kiadva, ez a ritka kivételek egyike: a fegyelmezett harcosok képzett tömegét szőrös barbárok nem győzik le. Róma nagy szerencsétlensége volt, hogy a keleti lovasnépek csak a krónikaírók lapjain voltak szőrös barbárok – ténylegesen kőkemény professzionális harcosok voltak, elsőrangú fegyverzettel, mert az ő kengyelükkel, fokosukkal, szablyájukkal, és főleg visszacsapó, kompozitszerkezetű íjjaikkal sem a nyugati haditechnika, ugyanúgy híradó-, és futárrendszerükkel, kiképzésükkel, oktatásukkal, bíráskodásukkal a nyugati államszervezet nem vette fel a versenyt. A megbuktatott antik világ helyébe támadt feudális keresztény – illetőleg iszlám – világ azonban más okból, de szintén nem igényelte a sorkatonaságot.