Miért telepednek a nők a férfiakra?

Vannak nők, akik úgy zúdulnak rá egy férfi életére, mint ahogy a cunami söpri el a parton élőket. Ők azok, akik már a kapcsolat kezdetén elárasztják a férfiakat a szerelmükkel, és nem nyugodnak mindaddig, amíg ki nem zsarolnak a férfitól egy szerelmi vallomást – függetlenül attól, hogy az szerelmes beléjük vagy sem. Ők azok, akik nem mulasztanak el egy percet sem, hogy a leendő közös gyerekek nevével frusztrálják a férfiakat még akkor is, amikor a másiknak még eszébe sem jutna a családalapítás. És ők azok a nők, akiket képtelenség megállítani, hogy becuccoljanak a lakásunkba úgy, hogy teljesen kiszorítanak minket onnan. Ha a férfi a legkisebb mértékben is ellenállást tanúsít, óriási sértődés a válasz, ezért a férfiak a legtöbbször megadják magukat. Győzött a túlerő, nincs mit tenni. A szökőár elsöpört. Ennyi volt az élet.

Miért telepednek egyes nők a férfiakra, hogy onnantól ballasztként húzzák őket egyre lejjebb és lejjebb? Ez a kérdés természetesen nem vezethető vissza egyetlen válaszra.

A leggyakoribb okot egyfajta „párkapcsolati butaságnak” is nevezhetnénk, ahol a nő egyszerűen nem tudja, hol a határ (emiatt sokan inkább párkapcsolati önzőségről beszélnek). A nő nem tudja, mikor kell visszafognia magát, ő csak teszi, amit az ösztönei diktálnak, hiszen nem tanították meg neki, hogy a siker érdekében olykor nem árt egy kis visszafogottság. Ezek a nők viszont semmit nem értenek ebből, gátlástalan nyomulásuknak pusztán a lassítását is égbekiáltó sértésnek fogják fel. Az esetek többségében itt a szülői nevelés hiányáról van szó, vagyis ezeknek a nőknek nem tanították meg, hogy hagyni kell a férfiakat kezdeményezni. Ám a barátnőik sem elég bölcsek ahhoz, hogy lebeszéljék őket a könyöklő viselkedésükről. Érdekes módon a saját párkapcsolati butaságukat a nők sokszor ártatlan naivitásnak, sőt gyermeki tisztaságnak nevezik, miközben a Napnál is világosabb, hogy valójában betegségbe frusztrálják a párjukat.

Legalább ennyire fontos szerepet játszik a rátelepedés okai közt, hogy a nők előszeretettel néznek olcsó szappanoperákat és fogyasztanak szentimentális ponyvairodalmat. Ezekből számukra leginkább az jön le, hogy az élet vegytiszta szirupeső, amivel mindenkit be kell teríteni – elsősorban természetesen a férfit. Ha pedig valaki ennek nem felel meg, netán esernyőt próbál maga elé tartani, azt megint csak sértőnek találják. Így nincs más lehetőség, mint hogy a férfi magára erőszakoljon olyan szerepet, amelyben leginkább rosszul érzi magát.

Külön esetet képviselnek az olyan nők, akik képtelenek elfoglalni magukat a szabadidejükben, ezért a férfiban leginkább a szórakoztató partnert keresik. Így állandóan rájuk akaszkodnak és közös programokat akarnak. Ha viszont a férfinek ehhez nincs kedve, máris unalmasnak kiáltják ki őket. Vagy ami még rosszabb, újabb programokat találnak ki és addig rágják a párjuk fülét, míg az végül kényszerből, fogcsikorgatva bele nem egyezik olyan programokba, amit egyedül eszében sem lenne csinálni.

A rátelepedő nők azonban nem állnak meg a párjuknál, általában igyekeznek minél több embert bevonni az önző játszmájukba. Habár a legtöbben arra panaszkodnak, hogy a barátnőjük túlságosan beleártja magát abba, hogy melyik barátjukkal mikor és hol találkoznak, nem ritka az olyan eset sem, amikor családtagokat vonnak be ebbe a játékba. Ami a saját szüleiket illeti, őket állandóan arról tájékoztatják, hogy mennyire komoly a kapcsolat, megtalálták életük nagy szerelmét – így a szülők sokszor maguk is beleélik magukat a lányuk által költött mesébe. Nyilvánvaló, hogy ezzel szándékosan megnehezítik a férfi helyzetét, hiszen innentől annak csak bűntudata lehet amiatt, hogy összetör egy álmot. De a rátelepedő nők a férfi családját is bevonják az ő nagy történetükbe. Ha azt látják, hogy a férfi kicsit lassítana, a párjuk szüleivel szövetkeznek, hogy azok gyakoroljanak nyomást a fiukra, hogy az mielőbb házasodjon meg. Mindezzel egy olyan spirálba kergetik a férfiakat, amelyből az egyetlen kilépési lehetőség egyedül a kapcsolat felrobbantása.

Viszont a rátelepedő nők ezután sem veszik észre magukat. Már keresik is a következő áldozatukat, akit szintén egyfajta gyermekmegőrzői szerepre kárhoztatnak. És éppen ez adja a választ arra, miért is telepednek bizonyos nők a férfiakra. Ők még nem nőttek fel, így a férfiban véletlenül sem a társat, hanem az apát keresik – a saját apjukat. Jól látják ezt a férfiak is, akiknek ezek után azonnal elmegy a kedvük a gyermekvállalástól: bőven elég egy gyerek is a gyermekmegőrzőbe. De ne legyenek kétségeink: ez a legkevésbé épp a rátelepedő nőket érdekli. Hiszen ők lennének a legutolsók, akik magukra ismernének akkor, amikor a férfi azt mondja: Elég volt!